Az utcáról a politikába
A 2008-as válság után a nyugati világban megjelent egy baloldali új politikusgeneráció, amely nemcsak szólamokban hangsúlyozta az elitellenességet, hanem tényleg friss hangot ütött meg, képviselői a politikai életen kívülről, szó szerint az utcáról érkeztek, és a közéletbe belefásult szavazók számára új alternatívát kínáltak. Ezek közül aztán kevesen tudták huzamosabb ideig megvetni a lábukat a politikában, Ada Colau viszont már a második ciklusát tölti Barcelona polgármestereként. Pedig ő valóban a körön kívülről érkezett, ráadásul az egyedüli női jelölt volt, és egy többpólusú, nehezen összetartható koalíció élén nyerte meg a választást 2015-ben, a hagyományos, nagy múltú politikai pártok ellenében. Tavaly pedig ismét nyerni tudott, noha – ahogy azt előre borítékolni lehetett – polgármesterként, koalícióra kényszerülve nem tudott minden ígéretének eleget tenni.
Pau Faus Alcaldessa című filmje (magyarul: Adát polgármesternek) azt a tíz hónapot öleli fel, mely a jelöltség bejelentésétől kezdve Colau beiktatásáig tart. Nálunk a filmet csak kisebb fesztiválokon és filmklubokban lehet látni már egy ideje (én az Ökofilmklub vetítésén néztem meg), de most januárban is el lehet majd csípni. A film tényleg bemutatja a folyamatot, hogyan lesz egy utcai, bázisdemokráciára épülő mozgalomból profin működő politikai erő, anélkül, hogy a legfontosabb erényeit feladná. Bár az elején egy montázsból megismerhetjük Ada Colau aktivista múltját – rohamrendőrök törik rá az ajtót, és cipelik el egy tüntetésről –, az nem feltétlenül derül ki belőle a magyar néző számára, hogy Colau milyen komoly, országos ismertséget szerzett a PAH (Plataforma de Afectados por la Hipoteca), azaz a jelzálogkárosultak önszerveződő platformja élén. Spanyolországban ugyanis már a 2008-as nemzetközi hitelválság előtt kipukkadt az ingatlanbuborék, mely a különösen szigorú törvényi szabályozással együtt oda vezetett, hogy családok százait lakoltatták ki naponta, akiknek ráadásul még ezután is fizetniük kellett a törlesztő részleteket, sokan közülük az öngyilkosságba menekültek a kilátástalan helyzetükből. (Összesen mintegy 400 ezer ingatlant foglaltak le kilakoltatással.)
A hitelválságot és a rekordmagasságú munkanélküliséget még az is tetézte, hogy Barcelonában a nyugat-európai átlagnál sokkalta alacsonyabb volt a szociális bérlakások száma, így a legkiszolgáltatottabb rétegeken csattant az ostor. Ez a helyzet sarkallta cselekvésre Ada Colaut, aki egyébként nem készült politikusnak: tanult filozófiát és színészetet is (még szerepelt is egy rövid életű szappanoperában), de az iraki háború és a Világbank ellen tüntető antiglobalista hullám hatására aktivizálódott. Az ő esetében a kilakoltatások jelentették a végső lökést, hogy a nyilvánosság elé lépjen, amikor 2009-ben megalakult a PAH, amely igazi sikertörténet lett az aktivista mozgalmak körében. A mozgalom ugyanis kézzelfogható eredményeket ért el: kilakoltatásokat akadályozott meg, aláírásokat gyűjtött a jogszabály megváltoztatásáért, és maga Colau is egyre többet szerepelt a médiában. Az ismertsége akkor ugrott meg, amikor 2013. február 5-én, egy parlamenti bizottsági meghallgatáson kamerák előtt bűnözőnek nevezte a spanyol bankszövetség főtitkár-helyettesét, és az erről készült felvétel bejárta az internetet. Colauból hős lett, akinek a nevét a nemzetközi sajtó is felkapta, a műsor után készült felmérés szerint pedig a spanyolok 90 százaléka támogatta a PAH tevékenységét.
Nem versenyezni akarunk, de mégiscsak győzni szeretnénk
2014 szeptemberében aztán a Guanyem (magyarul Győzünk) nevű civil platform bejelentette, hogy elindul a következő évi önkormányzati választásokon, és azt a célt tűzte ki, hogy egyesíti a fragmentált baloldalt. A mozgalom legismertebb tagját, Colaut bízták meg a tárgyalások vezetésével, és így sikerült egyesíteni az országszerte szervezkedő, a radikális baloldal új hullámát jelentő Podemost a kis katalán zöld és újbaloldali pártokkal. Pau Faus kamerája ott volt a színfalak mögött, így végigkövethetjük, ahogy az üres raktárépületekben vagy éttermek hátsó szobáiban ülésező, politikán kívüli tagokból álló Guanyem vezérkara felépíti a nyertes stratégiáját, Colaut tolva előtérbe. Folyamatosan azt hangoztatják, hogy ők civilként az átlagembert képviselik, és naponta szembesülnek a város problémáival:
Én is tömegközlekedéssel járok, a megélhetési politikusokkal ellentétben
– mondja például Colau, viszont ennek megvan a hátránya is, amit ő maga is bevall, amikor arról beszél, hogy nincs gyakorlatuk a reálpolitikában: egy bizonyos szintig működik a „mi is csak egyszerű állampolgárok vagyunk” és a „mi nem versenyezni, hanem összefogni akarunk” üzenet, de egy választás megnyeréséhez ennél több kell.
Fogalmunk se volt, mit vállaltunk
– mondja a kamerának.
Eddigre már nyilvánvaló lehet a magyar olvasó számára a párhuzam a hazai viszonyokkal, még úgy is, hogy egészen más a katalán és a magyar politikai helyzet: legyen szó az összefogáson belüli konfliktusokról, vagy egy kamupártról, amely Colauék előtt két nappal jegyeztette be a belügyminisztérium támogatásával a Guanyem nevet, úgy, hogy a politikai mozgalom már előtte egyértelműen ezt a nevet használta, ezért végül kénytelenek voltak Barcelona en Comú (BComú) néven tovább folytatni. (A tavalyi barcelonai önkormányzati választáson egyébként megfigyelőként jelen volt a BComú meghívására érkezett Balogh Samu, Karácsony Gergely kabinetfőnöke, és Udvarhelyi Tessza, aki Pikó András kampányfőnökeként is dolgozott a józsefvárosi önkormányzati választáson.) A magyar politikában viszont nem nagyon van példa ennyire markáns utcai aktivistából lett sikeres politikusra (és máshol se nagyon), mint amilyen Colau. A film ezeket a stációkat is ismerteti, így az egyik megbeszélésen el is hangzik, Colaut most már ideje lenne nem aktivistaként, hanem politikusként pozicionálni, mint ahogy a BComú is az idő előrehaladtával egyre inkább tűnik valódi politikai pártnak, semmint kívülállók laza szövetségének. Miután kiderül, hogy az ő személyére építve akarják végigvinni a kampányt, olyannyira, hogy a szövetség logójába is Colau arcát tennék, egyesek személyi kultuszról kezdenek el beszélni, és arról, hogy Colau kiemelése szembemegy a közösségi filozófiával. Csakhogy a cél mégis egy választás megnyerése, és a mérések azt mutatják, Ada Colau neve többet mond a választóknak, mint a Barcelona en Comú, így a vita eldőlt.
Az, hogy Colau neve garancia lehetett a sikerre, nem csupán az aktivizmusából következik, hanem abból is, hogy tényleg egész másféle stílus jellemezte, mint a vetélytársait. Nemcsak azért, mert ő volt az egyetlen női polgármesterjelölt, hanem mert pont az ellenkezőjét képviselte, amit az ellenfelek: „Feminizálni akarja a politikát, és kerüli a macsó vagy az oldschool balos retorikát” – írja róla portréjában a Guardian, amely szembe is állítja a stílusát a már említett Podemos vezetőjével, Pablo Iglesiasszal. Sokszor kiemelik, hogy Colau gyakran mutat nyilvánosan érzelmeket: nem egyszer fakadt sírva, máskor meg olyan szenvedélyesen beszél, hogy a hallgatóság elhiszi neki, tényleg komolyan gondolja, amit mond. Erről persze nyugodtan hiheti bárki, hogy csupán a politikai színház része (pláne, hogy színészetet is tanult), de a filmet látva Ada Colau sokkal természetesebb jelenségnek tűnik a legtöbb hivatásos politikusnál. A különbség akkor a leglátványosabb, amikor a többi jelölttel közösen várakoznak egy vitaműsor előtt, és a vetélytársai mind öltönyös, őszülő férfiak, akik pártállástól függetlenül is láthatóan megtalálják egymással a hangot, Colau pedig csak odatévedt outsidernek tűnik hozzájuk képest,. A politikából kiábrándult választók számára a jelek szerint pont ez a kívülállóság volt vonzó. Azt is meg kell azonban jegyezni, hogy itthonról nézve irigylésre méltó a barcelonai választások hangvétele.
Az újrázó polgármester
A film ott ér véget, hogy 2015 júniusában Colaut beiktatják polgármesternek, és megkezdi a munkát a budapestinél sokkal fényűzőbb és elegánsabb barcelonai városházán, pedig a sztorinak egy legalább ennyire érdekes része kezdődik ezzel. Ez persze nem a film hiányossága, amely vállaltan a kampányról szól, de érdemes azt is megnézni, mi lett polgármesterként Ada Colauból. Annál is inkább, mert Barcelona nem elszigetelt eset volt 2015-ben, hiszen hasonlóan széles körű baloldali összefogás nyert Madridban, Valenciában és Zaragozában is. Mostanra azonban Colau mellett már csak a valenciai Joan Ribó maradt a székében közülük, a másik két nagyvárosban a Podemos belső konfliktusa a polgármesteri székbe került a spanyol újbaloldalnak. Sőt, Colau helyzete is nehezebb, hiszen a katalán függetlenségi referendum következtében magasra csapó nacionalizmus rányomta a bélyegét a választásokra is: a szavazást kis különbséggel el is veszítette a függetlenségpárti jelölttel szemben, de a koalíciós tárgyalások végül azt az eredményt hozták, hogy Ada Colau maradt, viszont kisebbségben vezeti tovább a várost.
De mit tud felmutatni eddig Ada Colau polgármesterként? Pár szimbolikus lépést követően – a töredékére csökkentette a saját fizetését, és lemondott a szolgálati Audijáról, illetve a városháza tanácsterméből eltávolíttatta János Károly király mellszobrát – komolyabb döntéseket is kellett hoznia. Így azzal is bekerült a médiába, amikor súlyos bírság kilátásba helyezésével ösztökélte a bankokat az üresen álló ingatlanjaik bérbeadására, ugyanakkor sokan nem bocsátották meg neki, hogy nem állt ki a katalán függetlenségi törekvések mellett. Barcelona – és Colau – legnagyobb problémája ugyanis nem a spanyol kormány, hanem a várost gyakorlatilag megfojtó tömegturizmus, illetve azzal összefüggésben a lakhatás helyzete, mivel a rengeteg Airbnb-lakás az egekbe növelte a lakbéreket. Polgármesterként ezért Colau egyéves szállodaépítési moratóriumot hirdetett, majd nekiment az illegális Airbnb-hirdetéseknek. Ezzel szintén szerzett jó pár ellenséget, hiszen számos helyi lakos a lakása kiadásából tud csak megélni, vagy fizeti a törlesztőrészleteit, miközben Barcelonában egyre drágább az élet: „Szerintem Colau polgármester nem érti, mi a különbség a kampány és a valós intézkedések között” – idézi a már említett Guardian-cikk a szállásadók szövetségének vezetőjét. „Az rendben van, hogy a kampányban a saját közönségedhez beszélsz, de ha már hatalomra jutottál, minden választópolgárt képviselsz, nem csak a szavazóidat.”
Ezzel párhuzamosan több olyan intézkedésre is sor került, melyek a fenntarthatóságot vagy a nőbarát megközelítést hangsúlyozták: ilyen volt a járműforgalom csökkentése a városban a kilenc-kilenc háztömbből álló, úgynevezett szuperblokkok kialakításával, melyekből gyakorlatilag kitiltják az autókat – ez egy évtizedekkel ezelőtt indult kezdeményezés, mely most új lendületet kapott, és ezekből ötszázat tervez a városvezetés. A BBC tavalyi videóriportjában öt további nőbarát várostervezési megközelítést gyűjtött össze, melyben kitérnek arra, hogy több női mosdóra van szükség, és nem egyenlő számú férfi-női nyilvános vécére, vagy arra, hogy zaklatásokat megelőző appot és központokat hozott létre a város, mely a buliturizmus és a sok szabadtéri rendezvény idején lehet hasznos a szórakozni akaró nőknek. Amióta tavaly májusban újraválasztották, Colau még egyértelműbben próbál küzdeni a tömegturizmus ellen, de nem mindig az ő kezében vannak az aduk: így például hiába szeretné korlátozni a város kikötőjébe érkező luxushajók számát, ha a kikötőt a spanyol kormány üzemelteti. (Egy tavalyi tanulmány szerint Barcelona kikötőjét szennyezik a luxushajók a legjobban egész Európában.) Ugyanúgy hiába ellenzi a repülőtér bővítését, ha ott is a kormánnyal kell egyezkedni. Igaz, jelenleg koalícióban vezeti a várost a kormánypárti szocialistákkal, ami segítheti a központi kormánnyal folytatott tárgyalásokat, de egyszersmind mutatja is a feladat nehézségét. Mivel azonban Colau neve már az egész katalán régió lehetséges vezetőjeként is felmerült, sőt, a Politico egyszer bedobta a nevét lehetséges baloldali spanyol miniszterelnök-jelöltnek is, ezek a nehézségek csak ízelítőt adnak abból, mik várhatnak még Barcelona első női polgármesterére a jövőben.
(Az Alcaldessa című filmet legközelebb január 28-án lehet megnézni a Premier Kultcaféban.)
Kiemelt kép: Joan Alvado / Anadolu Agency / AFP
