Kultúra

Amikor az erőszaktevő maga is megdöbben, hogy igazak az ellene felhozott vádak

…akkor tudhatjuk, hogy az erőszak kultúrájában mozgunk, és nem elég néhány bátor kulcsszereplő a változáshoz. Botrány, kritika.

A #metoo sokszor felvetette a kérdést, hogy Weinstein, Spacey vagy épp magyar kollégáik áldozatai miért csak egy, öt, tíz, húsz évvel a visszaélés után szólaltak meg. Akkor nagy lendülettel elkezdődött a válaszok összegyűjtése, az ismeretterjesztés, és mára már egy ilyen kérdést feltenni utal némi érzéketlenségre, hisz aki igazán akart, az már bőven tájékozódhatott a témában. Ám azt sem lehet eltagadni, hogy a válaszok még mindig nem az alapműveltség részei, így jócskán szükség van a kibeszélésre – akár filmek formájában. A téma nagyon megy is, és milyen jó, hogy megy, kezdhettük volna már sokkal-sokkal hamarabb is. A Botrány című alkotás is válaszok megfogalmazására vállalkozott, és bizonyos értelemben célt is ért, csak kár, hogy közel kerülni nem tudott.

A legharsányabb hang című minisorozatával (kritikánk róla itt olvasható) az HBO már felhívta a figyelmet a Fox News felemelkedésére és e folyamat főhősére, a csatorna vezére, Roger Ailes alakjára. Róla mesél a Botrány is, ám a főszereplője a történetnek nem is ő, hanem a nők, akik megálljt parancsoltak neki. Ailes ugyanis egy igazi nagyvad volt, minden értelemben: véresszájú médiamogul, aki sasszemmel szúrta ki, hogyan lehet tömegeket szólítani meg a populizmussal, és sunyi szexuális ragadozó is, aki fiatal, csinos nők tucatjait kényszerítette szexuális aktusra, és még csak problémának sem gondolta a dolgot, – olyannyira, hogy ő maga is megdöbbenni látszik, amikor kiderül, hogy az ellene felhozott vádak igazak – hisz némi orális szex igazán nem nagy ár egy képernyős karrierért. És ez így is ment évtizedeken keresztül, még akkor is, amikor Ailes már erősen lerobbanva, megöregedve irányította a csatornát. És bár a film a Fox News és az Ailes-éra csúcsáról indul, és jó ideig egy médiavállalat kulisszák mögötti világáról szóló történetnek tűnik, ám a tulajdonképpeni történések akkor indulnak be, amikor az egykori üdvöske, azóta a másodvonalba száműzött Gretchen Carlson pert indít a vezér ellen szexuális zaklatásért. Gretchen komolyan átgondolta a pert, és bátran beleáll, de elsősorban az a remény élteti, hogy lesznek más nők, akik majd mellé állnak, ám sokáig nem lesz igaza. Végül persze, mint ismeretes, további áldozatok álltak elő és Ailes elbukott, de az idáig vezető út azért meglehetősen göröngyös, és inkább múlt néhány mérges férfin (a Murdoch-örökösökön), mint több tucat bántalmazott nőn. Mindeközben a filmben aktuális zaklatás is történik, no meg zajlik egy elnökválasztási kampány is.

Fotó: Freeman Film

Talán már a fentiekből is érezhető, de álljon itt külön is: ez a film nagyon sok mindenről akar beszélni. Ennek nyomán pedig kellőképpen csapongó és fókuszálatlan. Elindul egy kamerába beszélős médiakulissza-filmként, melyben a Fox News belső világát kezdik el elmesélni a nézőnek. Ez átfordul abba, hogy a csatorna egyik legnépszerűbb képernyőse, Megyn Kelly a választási kampány során összeakasztja a bajszát az akkor még csak elnöknek készülő Donald Trumppal, aki karakterhez illően mocskos módszerekkel esik neki a nőnek – itt tehát elindul egy politikai érdekekkel átfűtött üldözés-történet. De közben a Margot Robbie alakította ifjú titán, a fent említett Gretchen gyakornoka, Kayla karakterén keresztül visszacsöppenünk mégis a kulissza- és karriersztoriba – Kate McKinnon remek monológja a csatorna ideáiról három percben összefoglalja a republikánus sajtó lényegét, sőt, ami azt illeti, a magyar kormánypárti sajtóét is. Ezzel nem is olyan burkolt médiakritikát is kapunk a zaklatási tanmese mellé, no meg a film legszórakoztatóbb jelenete is ez, bár több ilyen lett volna ebben a darabos, zaklatott, végigvezetett dramaturgiai ív nélküli filmben.

Csak McKinnon átsuhanása után kezd el átfolyni a film a tulajdonképpeni zaklatásos szálba, szintén Kayla alakján keresztül – még egyszer hangsúlyozom, eddigre már több mikrotörténet felé elindultunk. Érteni vélem, hogy itt a három kulcsszereplő nő sorsának finom és a felszínen láthatatlan összefonódásának érzékeltetése lehetett a cél, ám a fő élmény nem az, hogy simán végighajózunk a több kicsiből egy nagyba összecsatlakozó eseményfolyamon, hanem inkább valami olyasmi, mint négy átszállással, és jó sok zötykölődéssel eljutni tömegközlekedéssel Hűvösvölgyből Kőbánya-Kispestig. Odaérünk épp, de nem tudunk belefeledkezni az utazásba, feltárul a történet, még valami megnyugvás-féle is kerül, de addigra annyit töredezett az ív, hogy katarzisra aligha számíthatunk – beértem volna kevesebbel is, egy közepes tanulságocskával, a kerek, lezárt történetek végén átélt elégedettségé érzésével, de ezt nem kaptam meg. A válaszok a kérdésre, hogy hogyan zaklathatott nőket Ailes évtizedeken keresztül büntetlenül, megérkeznek ugyan, pontosabban érkezik valamennyi, valamilyen válasz, de azért az igazi megértéshez kevés, amit kapunk. Valamit megsejtünk a gyilkosan versengő közegből, ami a média, főleg a tévék világa, pláne az önmagában is erősen kompetitív amerikai kultúrában. Valamit megsejtünk abból, ahogy a hatalom, a pénz, a félelem, a mítoszok, az énerő és az érdekérvényesítés képességének hiánya, az elszigeteltség mozgatják a szálakat. Ám, mivel nem igazán megyünk át a három főhősnő belső folyamatain, így igazán megérteni is nehéz őket, nehéz átélni a traumáikat, ez pedig az egész jelenség megértéshez közelebb jutást sem könnyíti meg.

Fotó: Freeman Film

Nem beszélve arról, hogy bennünk marad egy sor tárgyi kérdés az ügy alakulásáról: pontosan mikor mi történik Gretchennel és az ő perével, honnan van mersze, háttértudása, felkészültsége, hogyan tervezte meg ezt az utolsó mozzanatig átgondolt a folyamatot, hogyan volt rá pénze? Megyn, mint kulcsszereplő miként jutott el odáig, hogy előlépjen, és ezzel gyakorlatilag eldöntse az ügyet – pici jeleket látunk ugyan, de egy ilyen horderejű döntés megérdemelt volna egy kulcsjelenetet. Sok forgatókönyvi és rendezési hiba ez, túl sok, és ez lehet az oka annak, hogy a filmbeli alakítások sokkal jobbak, mint maga a film – a Golden Globe-jelölések is, amelyekkel büszkélkedik a mozi, mind alakításoknak szólnak, érthető módon, és bár díj nem lett egyikből sem, a jelölések nagyon is megérdemeltek voltak, különösképpen Margot Robbie-é.

Robbie a Volt egyszer egy Hollywood után megint szimbólumszerepben látható: ahogy ott Sharon Tate szerepében szinte angyali jelenségként szimbolizálta a hollywoodi aranykor idilljét, úgy itt egy létező sorsokból összegyúrt, de kitalált karakterben az összes fiatal, csinos, jobb esetben csak tárgyiasított, de valószínűleg inkább szexuálisan zaklatott női Fox News-dolgozót jelképezi – miközben nem lesz tézisfigura vagy üres szócső, életszerű, azonosulható figuraként jelenik meg. Közös az is a Tarantino-filmbeli szerepével, hogy itt is naivának látjuk, ám amire ott nem nyílik alkalom, itt végül meglátjuk a tartalmat is a felszín alatt: a karcot, a fájdalmat, a szégyent, a sérült nőt, és meglátjuk az erőt is, ami egy áldozat kiállásához kell. Robbie színésznői kvalitásait jelzi, hogy ezt mind erőlködés nélkül hozza, és még szimpatikussá is válik, ami nem könnyű egy ennyire karikatúra-szerűen bigott, Trump-párti, Fox News-rajongó, szótárian republikánus figura esetében. Nicole Kidman és Charlize Theron is jó, és ők mindketten sokkal több filmidőt is kapnak a csillogásra, mégis Robbie az, aki igazán emlékezetessé teszi ezt a filmet, és hozzá fűződik ennek a szakadozottsága miatt túlontúl távolságtartó filmnek az egyetlen igazán felkavaró jelenete is: az a pár perc, amikor Ailes ráveszi, hogy egészen fehérneműje kivillanásáig mutassa meg a lábait, az utolsó kockáig gyomorforgató.  Ebből az egyetlen jelenetből többet értünk meg arról a mérgező közegről, amit Ailes teremtett, mint a film egészéből együttvéve. Lehet, jobban jártunk volna, ha Margot Robbie-ra írják az egész történetet.

Botrány (Bombshell) – amerikai filmdráma, 109 perc. 24.hu: 6/10

Kiemelt kép: Freeman Film

Ajánlott videó

Olvasói sztorik