Nemrég jelent meg a hazánkban is tanító brit oktató, Colin Swatridge könyve Magyarországról, a magyarokról. Az angolul megjelent könyv címét (A Country Full of Aliens – Egy idegenekkel teli ország) a brit kultúrát oktató szerző egy magyar származású újságírótól, George Mikestől kölcsönözte.
MInt könyvében írja, a magyarok fordítva írják a nevüket és a postai címzést, viszont nagyon családcentrikusak. Nem csak a diákok puskáznak: Swatridge meglepődik azon, hogy a szakdolgozatokat néhány helyen nem olvassák el az oktatók, viszont a dékán lánya könnyedén bekerül a választott karra. Swatridge egy teljes fejezetet szentel a Trianon-érzésnek. Kiemeli, hogy nagyon sok helyen látta kitéve a történelmi Magyarország térképét, ami szintén azt mutatja, hogy a nyolcvanöt éve történt események komoly felszín alatti sebet ejtettek a magyarokon.
„Az a benyomásom, hogy a magyarok tulajdonképpen nem különböznek a többi nemzettől, bár a történelmük miatt különleges, más szemszögből látják az eseményeket – és a környező országokat is. Amellett, hogy vannak fenntartásaim olyan jegyellenőrökkel és hivatalnokokkal szemben, akik valószínűleg a kommunista érában nőttek fel, a könyvből, remélem, az is kiolvasható, hogy számtalan elbűvölő magyar embert ismerek, akik megerősítenek a hitemben, hogy tudnék élni ebben az országban” – mondta Colin Swatridge a FigyelőNetnek.
A magyarok és a zene
Bár a hozzánk látogató külföldiek nagy része nem ír könyvet, véleményük sok esetben hasonló Swatridge-éhez. Az ismert zenész, Jamie Winchester több mint tíz éve él Magyarországon. Mivel édesapja munkája miatt sokat utazott a család, így neki normális volt, hogy minden „más”, mint Londonban. „Viszont amit a zenéről tudok, mind a magyaroktól tanultam” – tette hozzá.
A 25 éves finn Jenni Valmu Erasmus-ösztöndíjjal tanult hazánkban. Utazás előtt megnézett egy turistavideót, amin egy jóképű, sötét hajú, hegedűs utcazenész a Duna-parton húzta a csárdást az arra járóknak.
„Gyorsan rá kellett döbbennem, hogy a magyarok nem lovagolnak, viszonylag ritkán utcazenélnek, és nem is annyira sötét bőrűek – mondta Jenni. – Viszont igen gyakran végigmérik egymást. Először azt hittem, kiszakadt a nadrágom, vagy elkentem a csokit az arcomon. Majd rájöttem, hogy egyszerűen kíváncsiak egymásra.” Jamie Winchester is hasonlóan vélekedett. Mint mondta, nekik, „hidegvérűeknek” meg kellett szokni azt, hogy alaposan megnézik őket a magyarok.
A Miskolci Egyetem egyik oktatója szerint az ételek is fontos részei az identitástudatnak. „Ami furcsa számomra, hogy miért van a középiskolai ballagás hamarabb, mint az érettségi vizsga? Eszerint mégsem annyira pesszimisták a magyarok, mint sokan hiszik” – mondta az amerikai származású, de 1991 óta Magyarországon élő Ted Bailey a FigyelőNetnek.
Mások vagyunk, és nem túl kedvesek
A tanár néhány éve, kísérletképpen, végigsétált Miskolc főutcáján, angolul és németül kérdezgetve, hol van a vasútállomás. Az eredmény: a nők szinte elfutottak, ahogy meghallották az idegen szót. A fiatal férfiak megpróbáltak segíteni, de hamar feladták. Viszont egy angolul nem beszélő rendőr mindent megtett: mosolygott, és addig mutogatott, amíg elmagyarázta az irányt. Ugyanez volt a tapasztalata egy Budapestre turistaként érkező nápolyi egyetemistának is. „Csalódás volt, hogy amikor a Váci utcában odaléptem valakihez, hogy megkérdezzem, merre kell mennem, senki sem segített, mindenki elfordította a fejét. Az sem tetszett, hogy a magyarok keveset mosolyognak, és mindig, mindenen aggódnak. De akiket közelebbről megismertem, eloszlatták ezeket a negatív benyomásokat, mert nagyon kedvesek voltak” – mondta Roberto Piroddi a FigyelőNetnek.
A Nobel-díjasainkat nem ismerik
Öt éve osztrákokat, németeket és franciákat kérdezett meg hasonló témában a Magyar Gallup Intézet. Az eredmények azt mutatták, hogy az osztrákok háromnegyede pozitívan vélekedik rólunk, leginkább azok, akik Ausztria keleti felén élnek, vagy már jártak Magyarországon. A franciák felének nincs véleménye a magyarokról, de ha jártak hazánkban, akkor szinte mindig pozitív benyomásról nyilatkoztak.
A megkérdezettek kétharmada, beleértve a magyarokat is, úgy vélekedik: hazánk sokat szenvedett, fényes múltú és történelmű, művelt és tehetséges ország. Saját Magyarország-képünkkel ellentétben a külföldiek hazánkat jókedvű, derűs, egymással törődő, szolidáris emberek közösségének tartják. A vizsgált országok polgárai azonban szinte nyomát sem látják kiemelkedő sporteredményeinknek, és tudományos teljesítményeinket is jóval kevesebben ismerik el, mint azt mi, magyarok feltételezzük.
