2050-ben járunk, Magyarország államformája királyság, a hatalom nyomkövetőket ültet az emberekbe, és még saját holdkolóniánk is van. Ez vad írói fantázia vagy a jelenlegi folyamatok logikus meghosszabbítása?
Gondolatkísérlet. Fantázia, talán vad, de egyszersmind egy lehetséges forgatókönyv is, amely remélhetőleg nem következik be. Harminc év nem olyan borzasztóan nagy idő, a tudomány fejlődési ütemének ismeretében semmiképpen. Valójában persze a jelenről szól a Hold on, már csak ezért sem szeretném, ha sci-finek címkéznék. Megpróbáltam eltávolodni térben és időben, arra gondoltam, ez biztosíthat valamiféle rálátást. A jövőtől általában szorongunk, a múltat pedig megszépítjük. Laád Szabolcs, a főhős 2050-ből meséli el, mi történt Magyarországon és Európában 2019 után. Úgy érzem, olyan mértékben abszurd, ami zajlik körülöttünk és velünk, hogy azon a valós jelenidőben már ironizálni is nehéz.
A Hold on a jelenlegi tudományos és társadalomszervezési trendeket gondolja tovább a fantasztikum irányába. Mi más lenne, mint sci-fi?
Hát igen, ez igaz, ráadásul a történet egy része mégiscsak 2050-ben játszódik a Holdon, ezzel együtt nem science fictiont akartam írni, és szerintem nem is az, legalábbis klasszikus értelemben. Mint mindig, ezúttal is a nyelv, a történethez legmegfelelőbb hang megtalálása volt a legfontosabb, humort és lírát szerettem volna némi tudománnyal mixelni úgy, hogy a végeredmény lehetőleg ne egy unalmas ismeretterjesztő mű, hanem egy olvasmányos regény legyen. Az alapötletet Arthur C. Clarke 1962-es műve, A jövő körvonalai adta, rengeteg technikai csodát előrevetített a szerző, ami azóta megvalósult, meg olyanokat is, amik még nem, de meg fognak, az ő logikája szerint legalábbis. Azt írja ugyanis, hogy minden létrejön, amire igazi igény van, tekintet nélkül a technikai nehézségekre. Lehet, hogy apróságokban téved, a halhatatlanság például nehéz ügy, de ki tudja? Az elmetisztítástól a gondolattolvajlásig sok olyasmi szerepel a könyvben, ami természetesen már továbbgondolás, de a holdkolóniák például teljesen reálisak, akár meg is épülhetnek 2050-re. Abban nem vagyok biztos, hogy lesz magyar részleg, a regényben mindenesetre van.
És van nyomkövető chip is, amit épp a magyar állam ültet be először az állampolgárainak…
Remélem, ez tényleg csak elszabadult fantázia a részemről, ha mégis megvalósul egyszer, akkor viszont valószínűleg Kínában foganatosítanak majd először ilyen típusú kényszerintézkedést. Ott már most is működik az átfogó megfigyelőrendszer. Szerintem egyébként erről sem mondható, hogy valóságtól teljesen elrugaszkodott, futurisztikus ötlet lenne. A disztópiák tele vannak lehetséges rémségekkel, nagyon szeretem a Black mirror-sorozatot például, igaz, időnként eszembe jut, hogy nem kéne tippeket adni a mindenkori hatalomnak.
De hát ön is épp ezt teszi.
Á, ez egy kortárs magyar regény, ezt nem olvassák.
Említette, hogy annyira abszurd lett a valóság, hogy már ironizálni is nehéz. Ön még tud nevetni ezen az abszurditáson?
Elég sok mindenen tudok, például amikor erkölcsi kioktatásban részesítenek másokat azok, akik a szabadságvágy és a kritikai attitűd megfojtásával foglalkoznak napi 24 órában, de mondjuk a hamis kultuszépítésen, a gátlástalanságon, az eredendő emberi naivitás kihasználásán, a hazudozáson, lopáson, a gyűlölködés szításán kevésbé. A demokráciát minden nemzedéknek újra és újra meg kellene erősítenie a maga eszközeivel. Ellenkező esetben óhatatlanul szűkülni kezd. Az öt évvel ezelőtt írt Százezer eperfa című regényemben Magyarországon, aztán a Kárpát-medencében beáll a teljes szélcsend. Ez szimbolikus értelemben megvalósult.
A 20. század első felének két kultikus disztópiája Orwell 1984-e és Huxley Szép új világa. Előbbiben megfigyeléssel és terrorral, utóbbiban kényelemmel és élvezetekkel tartják távol az embereket a kritikai gondolkodástól. Az ön jövőképe viszont mintha a kettő között lenne…
A főhősöm két általa idealizált területre menekül a megoldhatatlannak vélt problémák elől, a munkájába és a szerelembe. Egy darabig a Földön „él túl”, aztán a Holdra megy kutatni. Sok közös van benne és bennem, de minden tekintetben azért nem tudok azonosulni vele. Ő a kivonulást választja, mint megoldást, amit nem tartok feltétlenül követendő útnak. A munkában és a szerelemben tökéletességre törekszik, az új utak érdeklik, a hibátlan teremtés és a feltétel nélküli elfogadás, ehhez képest romlást és összeomlást tapasztal maga körül. Semmi nem sikerül tökéletesen, miközben az emberiség történetének talán legnagyobb felfedezéséig jut el, megteremti az önmaga reprodukálására képes értelmes lényt.
A főhős szerelmét Apáti Annának hívják. Beszélő név?
Annak tűnik. Az apátia beszippant és legyőz, a világot és kicsit Szabolcsot is, de nem hiszem, hogy a név szimbolikáját ennél hosszasabban kéne elemezni és magyarázni. Apáti Anna figurájával egyébként nehezen birkóztam meg. Először szerettem, aztán nem annyira, aztán megint. Szabolcs minden állapotában imádta, ő nem idegenkedett tőle, de ő egy romantikus szerelmes.
Ha tehetné, Ön elmenne a Holdra?
Simán. Feltéve, ha nem kéne túl sokszor vérvételre mennem előtte, és ha nem lenne nagyon szűk a kabin. Nem mondom, hogy hat évre aláírnék, mint a regényben szereplő kolónia tagjai, de örömmel megtekinteném testközelből. De ha már felvisznek, elnézhetnénk a Mars felé is.
Gyerekként volt olyan szakasza, amikor űrhajós akart lenni?
Nem, de az űr, a bolygók, a titokzatosság érdekelt. Tízévesen elmentem a Kossuth Klubba egy ismeretterjesztő előadásra, ahol kizárólag számokkal és képletekkel traktálták a hallgatóságot, úgyhogy azonnal elment a kedvem tőle. Tulajdonképpen az összes természettudományos tárggyal hasonló volt a helyzet, az iskolában nem szerettem őket, rosszul tanították. Különösen a fizika és a kémia idegesített. Ehhez képest a főhősöm biokémikus.
Haragszik visszamenőleg a tanáraira?
Nem haragszom, mert így lettem magyar-történelem szakos, ami jó döntés volt. És legalább van mit bepótolni. Sok minden megadatott később, ami annak idején nem jött össze. Buszvezető is akartam lenni, meg focista is, azóta vezettem buszt és Európa-bajnok lettem az Íróválogatottal. Volt egy zenekarom, réges-rég megszűnt, mégis doboltam tavaly több mint tízezer ember előtt az Arénában, mostanában pedig Müller Péter Sziámi zenekarával játszom időnként. Aminek meg kell történnie, előbb-utóbb megtörténik. Aminek meg nem, az nem.
Mit érzett például tavaly ősszel, amikor évtizedek után levette a Katona a Portugál című darabját a műsoráról?
Sokáig játszották, szinte hozzátartozott a világ működéséhez, hogy megy. De szomorú azért nem vagyok, visszatetsző is lenne, húsz év elég szép idő.
Olyan a Portugál önnek, mint Kurt Cobainnek a Smells Like Teen Spirit, hogy mindenki ezzel azonosítja, miközben önt már régen más érdekli?
A Portugál engem valójában 1997-ben érdekelt, amikor írtam. Öröm a Katona nagy szériája, és az is, hogy eddig vagy negyven további bemutatója volt. Legutóbb svédre fordították le. Kétségtelen, volt időszak, amikor untam kicsit, mikor állandóan róla kérdeztek, úgy éreztem, eltakarja a többi írásomat. Végül is most is így érzem, de ezen kár lenne bosszankodni, jó, hogy kötnek valamit a nevemhez. Más kérdés, hogy a többi darabomhoz képest én nem érzem annyira kiugrónak.
Talált rá magyarázatot, hogy miért épp a Portugál lett ennyire sikeres?
Nem. Magyarázat lehet persze egyfelől a Katona József Színház, mégiscsak ott volt az ősbemutató, csodálatos színészekkel. Van, akinek a nyelvezete, a humora tetszik, vagy a figurák, a kocsma mint helyszín, esetleg a szerelmi szál, az emberi sorsok. Az elvágyódás érzésével pedig mindenki találkozott már. Akad viszont egy furcsaság, nem a Portugál és a többi darab vonatkozásában, hanem hogy hiába élem meg egységben a drámaírói és prózaírói énemet, befogadói oldalról nem nagyon van összeérés. Ez meglepetés nekem. Meghívtak nemrég valahová, elém tette valaki az összes könyvemet, dedikáltatta őket, kellőképpen meghatódtam, ó, mindent ismer, minden megvan neki, még szereti is, aztán azt mondta nagyon kedvesen: nem is tudta, hogy színdarabokat is írok. Nem jellemző eset, de azt azért jelzi, mennyire nem ér össze ez a két terület. Vagy legalábbis nem feltétlenül.
Most inkább a próza érdekli?
Igen, és ez az állapot lassan tíz éve tart, bár jelenleg éppen egy színdarabon dolgozom. Öt regény és három novelláskötet született ez idő alatt. Versek is készültek, kevesebb, mint régen, ami egyáltalán nem baj. Ha elkezd foglalkoztatni egy ötlet, most már könnyebben megtalálja magának a formát, mint korábban, amikor csak drámaíróként funkcionáltam. Egyébként a Hold on-nak van drámai jellegzetessége, hiszen monológformában íródott, és lírai is, merthogy a végén összeáll Laád Szabolcs fejében egy költemény, amely segít értelmezni neki a történteket.
Fegyelmezett író, aki korán leül az asztalhoz, és fel sem áll, amíg megvan a kitűzött karakterszám?
Fegyelmezett író vagyok, de konkrét napi karakterszámot nem jelölök ki magamnak. Leginkább reggel, illetve délelőtt szeretek írni, amíg el nem fáradok. Persze előfordul, hogy este is leülök a gép elé, akkor kikapcsolom a Columbót, és írok.
Ezek szerint Columbo-rajongó?
Kicsit már aggasztó ez, egyfajta függés lett ez esti Columbózás, szerencsére mostanában elkezdtem unni, talán előbb-utóbb leszokom róla. 69 rész készült, mindegyiket rengetegszer láttam. Hétköznap esténként három csatornán megy egyszerre, párhuzamosan figyelem őket. Ha reklám jön, átkapcsolok a másikra. Ad egyfajta nyugalmat, kiszámíthatóságot, miközben mondatról mondatra ismerem az összes epizódot. Érdekes lenne, ha egyszer nem az történne, ami szokott. Tulajdonképpen ezt várom.
Íróként mégsem a megnyugtató lezárások híve, ahol visszazökken a világ rendje, mint a Columbóban.
Volt már, hogy visszazökkent, a Százezer eperfa legutolsó félmondatában például. Furcsán dől el egy regény vége. A Hold on-nál tudtam, mi lesz, a Szaggatott vonal-nál nem. A főhős Vespával hasított az Erzsébet híd nedves úttestén. Sejtettem, hogy baj lesz. Izgultam érte, meg akartam menteni. Nem sikerült. A könyv szempontjából persze így történt jól. A Lila csík, fehér csík-nál is tudtam, mi lesz az utolsó félmondat: „Törőcsik András a világ legjobb játékosa.” Az egész könyv azért íródott, hogy valahogy rá tudjak csúszni erre. Na jó, azért nem. Menet közben viszont millió irányba kanyarodhat el a cselekmény, szokott is, sokszor magát írja a könyv. A szereplők, ha elég erős karakterek, segítenek az írónak.
A visszajelzések érdeklik? Ha mondjuk látja, hogy a villamoson valaki épp egy könyvét olvassa, megkérdezi, hogy tetszik?
A visszajelzések érdekelnek, mérsékelten a kritikák is, és mindenre fel vagyok készülve, hiszen nem vagyok a kánon érinthetetlen tagja. Láttam már villamoson olvasó embert a könyvemmel, de elég hülyén vette volna ki magát, ha odamentem volna érdeklődni, tetszik-e neki. Drámaíróként közvetlenebb a visszajelzés, figyelheted a közönséget, ha nagyon akarod. A „nyomtatott” esetekben más a helyzet. Akadnak váratlan, kellemes meglepetések, egy régi barátommal nemrég találkoztam újra, több mint húsz év után. Olvasta a Lila csíkot, és olyan apró finomságokat vett észre, olyan érzékenyen értelmezte, hogy úgy éreztem, a könyv most érte el a célját. A legnagyobb dolog, ami egy irodalmi művel történhet, ha eltalálja az olvasóját.
A Lila csík, fehér csík jó példája annak, mennyit számít, hogy ön abban a korban nőtt föl, amikor még volt mitológia a fociban. Törőcsikről a 70-es évekből például alig maradtak fent felvételek, míg egy mai gyerek már egy harmadosztályú játékosról is mindent tudhat…
A legendáknak mindig jót tesz, ha nincs anyag. Hatalmas dolog volt 6-3-ra megverni az angolokat 1953-ban, viszont nem kis csalódást jelentett, amikor pár éve előkerült a meccs teljes felvétele. Gyakorlatilag állófocit láthatunk rengeteg kihagyott helyzettel. Nem lekicsinyleni akarom a diadalt, akkor olyan volt a foci, csak hát ez a mostani már egy másik sportág. Hozzáteszem, az akkori futballisták most is világklasszisok lennének. Csak többet futnának és gyorsabban passzolnának.
Írt az argentinokkal szembeni 78-as vereségről is, ami a magyar focimitológia nevezetes elcsalt meccsei közé került, a csaló bíró hagyta, hogy Törőcsiket szétrúgják a szemét argentinok. De a mérkőzést tavaly újranézve ez közel sem ilyen egyértelmű, mintha azt a meccset jócskán túlnőtte volna a híre.
Mindenki úgy emlékszik, hogy óriási csalás történt. És nem csak utólag, akkor is úgy élte meg, aki látta a meccset. Én is, tizenegy évesen. Nem nagyon aludtam éjszaka. Érdekes visszanézni. Balszerencsések voltunk, de az is igaz, hogy a második félidőben nem nagyon jöttünk át a félpályán. Úgy éreztem nagyon sok éven át, hogy a világ legnagyobb igazságtalansága történt meg velünk, objektíven nézve viszont jobbak voltak az argentinok. Ilyenkor felmerül a kérdés, megéri-e átértékelni a gyerekkorodat, a régi érzéseidet. És lerombolni egy évtizedekig épített mitológiát azzal, hogy szembesülsz a valósággal. Ami abban a meccsben igazán drámai volt, az Törőcsik kiállítása. Nekem, személyesen feltétlenül. Az tényleg döbbenet volt, igazi, totális igazságtalanság. Ugyanakkor hátravolt még hét perc, amikor bekaptuk a második gólt, meg lehetett volna próbálni támadni. És volt még két következő meccs. De lélekben már kiestünk. Ez az igazán érdekes kérdés, hogy miért.
És mire jut, érdemes átértékelni a múltat? Azért érdekel, mert ez egy rettentő izgalmas filozófiai kérdés, és nem csak a fociban érvényes, hanem a közéletben is.
Sajnos minden téren szelektív már a befogadásunk is. A múltat túlzó érzelmektől mentesen, reálisan lenne érdemes értékelni. A fájdalmak is felerősödnek, a szépet is szebbnek látjuk utólag. Ezért lényeges a távolságtartás, a rálátásra való törekvés. Ha higgadtan, kívülről tekint az ember a történésekre, a döntéseire, a kapcsolataira, bármire, sokkal árnyaltabb képet kap. Nem biztos persze, hogy megnyugtatóbbat.
Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu
