Titokban tartott pszichológiai kísérletet dolgoz fel a Három egyforma idegen című amerikai dokumentumfilm, ami június közepén került a magyar mozikba. A ’60-as években született három ikertestvért különböző családok fogadták örökbe, és csak felnőttként, az egyetemi kollégiumban, véletlenül jöttek rá, hogy testvérek. Sem az örökbefogadó szülők, sem a gyerekek nem tudtak róla, hogy egy olyan kutatás részei, amit egy Peter Neubauer nevű pszichiáter vezetett, és amiben az öröklés és a nevelés hatásait vizsgálták.
A kísérlet első ránézésre is embertelennek és etikátlannak tűnik, ráadásul a tudományos haszna is kérdéses, mivel soha nem elemezték ki és publikálták megfelelően az eredményeket. A „résztvevők” nem kaptak tájékoztatást (hazudtak nekik az örökbefogadás céljairól), ezzel pedig komoly pszichés károsodásnak voltak kitéve. Nem tudni pontosan, hány ikerpárt vontak be a kutatásba, de legalább tizenegyet.
Etikátlan pszichológiai és pszichiátriai kísérletre az 1970-es évekig rengeteg példát lehet találni; ráadásul ezeket teljesen legálisan végezték, hiszen a korábbi szabályok megengedőek voltak, vagy a maiaknál kevésbé egyértelműek. Mivel a pszichológia viszonylag fiatal tudomány, érthető, hogy egy ideig nem alakultak még ki azok az etikai normák, amiket ma már ajánlott betartani a gyógyításban és a kutatásban. A Nürnbergi Per orvosperének hatására született meg 1947-ben a Nürnbergi Kódex, ami elsősorban az orvosi kísérletek végzését szabályozta, és a pszichológusok is magukra tudták vonatkoztatni. Ebben már szó volt többek között az önkéntes beleegyezés szükségességéről, vagy arról, hogy el kell kerülni a szükségtelen mentális károkozást. Ezután néhány évtizednek még el kellett telnie ahhoz, hogy az alapelvek általánossá váljanak. Az USA-ban a pszichológusok ma az APA (Amerikai Pszichológiai Társaság) iránymutatásait követik, bár ezeket esetenként többféleképpen is lehet értelmezni.
A magyar Pszichológusok Szakmai Etikai Kódexe kimondja, hogy minden esetben szükség van a kutatások részvevőinek beleegyezésére, és informálni kell őket a vizsgálat céljáról, a módszerekről, a potenciális veszélyekről és hátrányokról. A kutatóknak ki kell zárniuk minden olyan feltételt és körülményt, amely a vizsgálati személyeket károsíthatja. Fokozottan megterhelő hatásokkal járó kísérletet csak akkor lehet végezni, ha más eszközökkel nem lehetséges az adott probléma feltárása, és ebben az esetben is nagyon oda kell figyelni arra, hogy ne sérüljön az emberi méltóság, illetve az alany később segítséget kaphasson a feldolgozáshoz.
Etikátlan pszichológiai kísérletek a múltból
Az elmúlt 50-100 évből több olyan pszichológiai kísérlet is idézhető, amit ma már nem lehetne elvégezni, mert etikátlan. A legismertebb ezek közül talán Philip Zimbardo 1971-es börtönkísérlete. Ebben egyetemi hallgatókat osztottak véletlenszerűen a börtönőr és a rab szerepébe, és az „őrök” egy része annyira kegyetlenné vált, hogy a tervezett két hét helyett hat nap után le kellett zárni a kísérletet. A „rabok” a megaláztatások miatt a depresszió és a stressz tüneteit mutatták – ez pedig bőven elég ahhoz, hogy ma ne tartsuk etikusnak a vizsgálatot, hiszen senki sem tehető ki ilyen veszélynek. Arról is megjelentek cikkek, hogy Zimbardo nem tartotta be a módszertani szabályokat, amit a kutató cáfolt ugyan, de így kérdéses, hogy általánosíthatóak-e az eredmények, és érdemes volt-e a tudományos célokért ilyen stressznek kitenni a résztvevőket.
Stanley Milgram nevéhez egy hasonlóan közismert és etikátlan kísérlet fűződik. Ő a ’60-as, ’70-es években azt a feltételezését szerette volna igazolni, hogy a második világháborús borzalmak mögött a tekintélynek való engedelmeskedés áll. Arra hivatkozva, hogy a tanulást vizsgálja, a „tanár” szerepébe sorolt kísérleti személyeket arra instruálta, hogy rossz válasz esetén adjanak áramütést a „diákoknak” (akik beépített emberek voltak). A többség engedelmeskedett, a résztvevők 65 százaléka a halálos 450 voltig is elment. Bár azokat, akik az áramütést kapták, nem érte károsodás, a „tanárokat” teljesen félrevezették. Az etikai szabályozás változásának tükrében érdekes, hogy 2017-ben kicsit más körülmények között lengyel kutatók megismételhették a vizsgálatot – és a résztvevők 90 százaléka adott halálos áramütést a „diákoknak”.
Nem szociálpszichológiai, hanem „gyógyítási” kísérletnek nevezhető, amikor Emma Eckstein 1882-ben hasfájással és depresszióval kereste fel Freudot. A pszichiáter „túlzott maszturbációs szokással” és lappangó hisztériával diagnosztizálta a nőt, olyan gyógymódot kínálva fel neki, amibe Emma majdnem belehalt. Egy kollégáját, Wilhelm Fliesset ajánlotta, aki szerint speciális összeköttetés van az orr és a nemi szervek között. Elvégzett egy műtétet, aminek során a nő a fájdalomcsillapításra adott kokaintól agyvérzést kapott, majd a beavatkozás után teljesen lebénult. Ebben az esetben a szakember tekintélyével való súlyos visszaélésről van szó: Emmának nem lehettek meg az eszközei ahhoz, hogy megkérdőjelezze a diagnózist vagy az orvosi eljárást.
1920-ban John B. Watson azt vizsgálta, hogy a félelem elültethető-e előzmények nélkül egy gyerekben. A 9 hónapos Albert nem félt az állatoktól, de az erős hangoktól megijedt. Watson egy fehér patkányt mutatott neki, majd ezzel egy időben egy kalapáccsal ütött egy fémrudat, vagyis erős és kellemetlen hangot társított az állat látványához. A két ingert a gyerek összekapcsolta, és kialakult benne a patkánytól való félelem, amit aztán hasonló tárgyakra is átvitt. A kísérletnek volt ugyan tudományos haszna, de olyan hatásoknak tettek ki benne egy kisbabát, ami lelkileg károsította őt; ráadásul a kialakított fóbiát nem kezelték.
1924-ben Carney Landis az érzelmek kifejezését tanulmányozta úgy, hogy különböző ingereket nyújtott a vizsgálati személyeknek, majd lefotózta az arcukat.
75 százalékuk önként elvégezte a műveletet, a többiek helyett pedig a pszichológus tette azt meg. 1939-ben Wendell Johnson és Mary Tudor a dadogás okait szerették volna feltárni, és kezelési módjait kidolgozni, ebből a célból kísérleteztek 22 davenporti árvával. A gyerekek egyik csoportja kizárólag pozitív visszajelzéseket kapott, a másik csoport tagjait a hibázásokat követően negatívan minősítettek, és soha nem dicsérték őket. A kutatók annak tudatában végezték el a vizsgálatot, hogy az első módszer segít, a második pedig káros is lehet. Egyik résztvevő sem kezdett el a kísérlet után dadogni, de a szidalmazott gyerekeknek komoly önértékelési problémáik lettek. 1959 és 1962 között Henry Murray egyetemisták stresszes helyzetekre adott reakcióit figyelte meg olyan módon, hogy a beépítetett személyek gúnyolódva vizsgáztatták őket. Arra volt kíváncsi, hogy a háború alatt ki képes ellenállni az agymosásnak, de a résztvevőket nem tájékoztatta megfelelően: annyit mondott, hogy egy egyszerű pszichológiai jelenséget vizsgál. Az egyetemisták súlyos megaláztatást éltek át, és néhányan még 25 évvel később is kellemetlennek tartották a kísérletet.
Kissé rendhagyó módon saját gyerekén és családján kísérletezett Winthrop Niles Kellog, aki 1932-ben tízhónapos fia, Donald mellé egy hét és fél hónapos csimpánzt fogadott örökbe. A kisfiút és a majmot a szülők testvérként nevelték, és ugyanolyan bánásmódot nyújtottak nekik. Arra voltak kíváncsiak, hogy a csimpánz mennyire hasonlít az emberre. Teszteket végeztek velük, amiken a kisfiú néha rosszabbul teljesített, mint a majom. A kísérletet végül azért függesztették fel, mert Donald másfél évesen egyre több dolgot tanult meg a csimpánztól: ugrált, harapott, és a hangját utánozta.
Természetesen szó sincs arról, hogy a pszichológusok könyörtelen emberek, akik másokat manipulálva végzik titokzatos kísérleteiket. Más tudományágakban sem zajlott mindig minden mai mércével mérve etikusan; a különbség maximum annyi, hogy a pszichológia és az emberi működés sokak számára rejtélyes, és emiatt a pszichológiai kísérleteket fokozott érdeklődés kíséri. Ma már az etikai szabályozás és a szakmai szervezetek működése nagy eséllyel meg tudja akadályozni a fentiekhez hasonló, etikátlan és kegyetlen kísérletek végzését. Még ha ezek tudományos szempontból hasznosak is lehetnek, akkor sem szabad embereket ilyen fokú mentális károsodás veszélyének kitenni. Bár a kutatók gyakran nem mondhatják el, mi a vizsgálat valódi célja (mivel az befolyásolná a résztvevők viselkedését, így az eredményeket), a morális elvek betartására figyelniük kell.
Kiemelt kép: Jerry Engel/New York Post Archives / NYP Holdings, Inc./ Getty Images
