Bár a szocialista táborban már a hatvanas évek eleje óta készültek science fiction filmek, Magyarországon a műfaj elég sokáig mostohagyereknek számított. 1969-ben bemutatták ugyan Az idő ablakai című filmet, melynek forgatókönyvét Kuczka Péter, a Kozmosz Fantasztikus könyvsorozat, illetve a majdani Galaktika folyóirat alapítója írta, de ezt leszámítva nem sok jele volt a magyar filmben annak, hogy ez a műfaj igenis él. Pedig, ha más nem, akkor az Orion űrhajó népszerűsége meggyőzhette volna az illetékeseket arról, hogy elsöprő igény van itthon is a sci-fire. Az Őrjárat a kozmoszban – Az Orion űrhajó fantasztikus kalandjai című nyugatnémet sorozatot aránylag hamar, két évvel a bemutatása után, tehát 1968-ban a Magyar Televízió is műsorra tűzte, és az addigra már nemzetközileg is népszerű sorozat hatalmas sikert aratott a magyar nézők körében is.
Sci-fi vagy elektronikus költészet?
A sci-fi irodalom népszerűsége is jelenthetett már egyfajta fogódzót, így például a világhírű lengyel író, Stanisław Lem könyvei magyarul is nagy példányszámban fogytak, köztük az 1968-as Pirx pilóta kalandjai című novelláskötet is. Ebből készült végül az első magyar sci-fi sorozat, mely egyébként könnyen kútba eshetett volna, ha az eredeti terveknél maradnak az alkotók: „Amikor elkészült a tervezett ötrészes – egyenként 60 perces – tévéfilm-sorozat költségvetése, a végösszeg láttára többekben elhűlt a vér. Nem csoda: kilencvenhatmillió forint jött ki. Ám ekkor Rajnai András, a film egyik írója és társrendezője letett az asztalra egy »ellen-költségvetést« – négymillió forintról” – ismertetett egy fontos részletet a Tükör korabeli cikke. (Összehasonlításképpen: A fekete város 15 millió forintba került, a televízió éves kerete saját gyártású filmekre 200 millió forint közeli összegre rúgott.)
Rajnai András akkor már több mint egy évtizede dolgozott a televíziónál, és 1969-ben egy heteken át tartó, nyilvános vitát idézett elő az Élet és Irodalomban megjelent írásával, melyben meghirdette az „elektronikus dramaturgia” programját, és kifejtette, a televízió régi, sőt túlhaladott stílust képvisel, miközben a nézők „hatalmas feszültséget, meglepő, váratlan élményörvényt, képzuhatagot” várnak az alkotóktól, és azt, hogy a nagy gondolatokat „pezsgő képi-hangi látványossággá” formálják. Rajnaival többen is vitába szálltak, miközben ő a televíziónál több műsorban is lehetőséget kapott bemutatni, mire is gondol pontosan. Az elektronikus dramaturgia lényegét ő maga így fogalmazta meg az Esti Hírlapnak: „A filmkamera egy adott esemény dokumentumszerű rögzítésére kínál lehetőséget. A mondanivalót csupán a nézőszögek kiválasztásával és variációjával fejezhette ki. Ezzel szemben az elektronikus berendezés felszabadítja az alkotói fantáziát, és korlátlan szabadságot ad az elképzelések vizuális megjelenítésére, zenei s egyben képzőművészeti, költészeti, gondolati formák együttes felhasználására. A tévékamera segítségével az egyszerű képkombinációktól az elektronikus költészetig juthatunk el.”
Valójában Rajnai alkotói filozófiájának lényege a bluebox technika volt, amely már akkor sem volt forradalmi, bár kétségtelen az is, hogy a magyar tévések elég sokáig nem nagyon használták ki az elektronika adta lehetőségeket. Rajnai azonban filozófiát is kerekített köré, sőt még nemzetközi konferenciát is szervezett, amely „a televízió elektronikus technikájától kívánta a kultúra új időszámítását kezdeni.” Az ő munkásságával a nagyközönség igazán csak a Pirx kalandjai sorozat révén ismerkedhetett meg, addigi kísérleti munkái csak kisebb produkciókban tűnhettek fel. A Pirx viszont rendes sorozat volt, öt részben, Rajnai mellett Varga László írta a forgatókönyvet, az inkább színházi emberként ismert Kazán István rendezte, akiről később Rajnai azt mondta, „egész másképp gondolkodott, mint én. Együtt elég nehéz volt dolgozni.” Olyan nagynevű színészek adták a nevüket a produkcióhoz, mint Bálint András, Básti Lajos, Sinkovits Imre és Somogyvári Rudolf. Ahogy pedig az akkoriban a magyar sorozatoknál szokássá vált, a főszerepet egy kevésbé ismert, fiatal színészre, Papp Jánosra bízták, partnerét, Glóriát pedig a szintén a pályája elején járó Sunyovszky Szilvia alakította.
Nézd apa, olyan, mint a porszívónk vége!
A lényeg azonban nem is annyira a színészeken, hanem a különlegesnek beharangozott látványvilágon volt, Rajnai pedig nem árult zsákbamacskát, már a bemutató előtt lerántotta a leplet a trükkjeiről a sajtónak:
Pirx pilóta kalandjai száz év múlva játszódnak a Földön, az űrben, a Holdon meg a Saturnuson, és az űrben keringő, szálloda nagyságú szuperűrhajókon. Mindezeket valósághűen ábrázolni valóban költséges mulatság lett volna. A televíziós kamerák képeinek egymásba kopírozása segítségével azonban jóformán teljes egészében mellőzhettük a díszleteket. Csupán néhány példa erre a megoldásra. Egyik jelenetben a szereplők hatalmas üvegfolyosón haladnak végig. Ennek egyetlen díszlete: közönséges vizespohár, oldalára fektetve. Az egyik kamera a poharat fényképezi, a másik pedig – kellő arányosítás után – a semleges háttér előtt sétáló szereplőket. összekopírozva a két képet: az üvegfolyosó illúziója tökéletes. De mondok ennél egyszerűbbet is. A szuper-űrhajóban strand is van, s a fürdőruhára vetkőzött űrhajóslányok több méter átmérőjű mű-napkorong körül barnulnak. A mű-napkorong: – kellőképpen felnagyítva – közönséges hősugárzó. De ki hinné el majd a képernyő előtt, hogy a több emeletes űrhajóállomás korongja: műanyagból készült kenyérkosár? Sorolhatnám még a hasonló trükköket, de nem szeretném a leendő nézőket megfosztani az illúziótól..
– nyilatkozta Rajnai András a Tükörnek.
Pedig hozzá hasonlóan a Film Színház Muzsika beharangozója is lelőtt néhány poént: „A konyhai citromprésből, a színes termoszburokból, az elektromos kenyérpirítóból, a hajszárítóburából, vagy az öblével lefelé fordított pezsgőspohárból összeépített parányi makettek így válnak űrállomássá a bolygóközi közlekedés csomópontjává, vagy holdbéli fantasztikus tájjá.”
Az 1973. március 2-án indult sorozat visszhangja azonban azt mutatta, fölösleges volt Rajnai aggodalma, ugyanis a nézők maguktól is jól látták a kenyérkosarat és a vizespoharat. „Nézd apa, olyan, mint a porszívónk vége! — kiáltott fel ismerősöm alig hatéves kisfia, Pirx valamelyik kalandjának nézése közben” – kezdődött a Magyar Ifjúság kritikája, melyben Bersényi Iván arra a következtetésre jutott, hogy „hiba csúszott a varázslatba és a szerkentyűk szemmel láthatóan megmaradtak azoknak, amik, és nem váltak »olyanokká, mint« amilyenné válniuk kellett volna, hogy a szükséges illúziót ébresszék a nézőkben.” A Népszava pedig még kíméletlenebb volt: „A sorozat gondolatszegénysége töprengés helyett arra kényszerítette a nézőket, hogy egymással vetélkedve mennél több konyhai alkalmatosságot fedezzenek fel a képernyőn, sajnos.”
Bár a Pirx kalandjaira ma már tényleg elsősorban a háztartási kellékek újfajta alkalmazása miatt szokás emlékezni, azt fontos kiemelni, hogy nem a látvány volt a kritikusok fő problémája, sőt egyesek még dicsérték is az eredeti ötleteket: „Varázslatában szolgálaton kívüli eszpresszómasinák nőnek interstelláris közlekedési eszközzé, néhány kenyerestálból épít a szemnek űrállomást, és egy bádog ereszcsatorna természetes könnyedséggel lényegül át az első antianyag meghajtású űrhajóvá. Az illúzió tökéletes. S aki mégis rádöbben a valóságra, azt éppen a játékos abszurditás: a kristály vázás, golyóscsapágy reklámból és karácsonyfadíszből mesterkedett civilizációs háttér ragadja meg” – írta a Magyar Hírlapban Bélley Pál. A Pirx igazi hiányossága azonban a korabeli kritikák szerint nem a kenyérkosár-űrhajók voltak, hanem a sorozat egyszerűen nem működött sci-fiként: „Amit kaland és izgalom dolgában a Pirx-sorozat adott, az mindenképp kevés” – írta Pálffy István az Alföldben, mások pedig még ennél is tovább mentek:
„Úgy véljük, a sikertelen produkciónak az az oka, hogy a két magyar átíró, Rajnai András és Varga László, nem értette meg a Pirx-novellák tulajdonképpen cselekményszegény történései mögött húzódó lényeget” – írta a Népszavában a később politikatörténettel és 20. századi konzervatív politikusokkal foglalkozó M. Szebeni Géza, aki szerint Lem könyveiben nem a cselekmény a lényeg: „Ez az alapvető félreértés okozta aztán, hogy a két rendező, Kazán István és Rajnai András, aki mint átíró sem jeleskedett, képtelen volt megbirkózni az alapvetően félreértett Pirx pilótával. A távoli jövőben is emberinek megmaradó érzelmek, indulatok, eszmények és gondolatok felfejtése és elemzése helyett háztartási kisgépeken repkedő, sztaniolpapírba csomagolt figurákat láttunk, akiknek rendületlenül kopogott a gumicsizmája, és ez olykor több volt, mint bosszantó.”
A Film Színház Muzsika állandó kritikusa, Gáll István is úgy gondolta, hogy Rajnaiék félreértették Lemet, aki „rangosabb és jobb író, mint amilyennek a Pirx kalandjai nyomán hiheti a magyar néző. Okos iróniával kezeli a műfajt, fantasztikus groteszkjeit azért fogadom el, mert nem kell hinnem bennük. A magyar sorozat megkomolyította Lemet. És ez nem tett jó neki.” A már idézett Bélley Pál pedig arra jutott, hogy „a filmmé váltás azonban nem érte el, sőt, meg sem közelíti az ihlető »eredeti« színvonalát, következésképpen – talán kemény szó rá, de más alkalmasabb alig akad – rontja annak hitelét is.” A később a Szomszédok révén elhíresült rendező, Horváth Ádám pedig egyenesen úgy érezte, nemcsak Lem, de a sci-fi lényegét is félreértették az alkotók:
Mi nem vagyunk képesek egy Orion űrhajóhoz hasonló jó sorozatszerű produkciót kiállítani, ezt a Pirx lanyha fogadtatása is mutatta. És ennek ellenére elsősorban technikában gondolkozunk; pedig a sci-fi lényege nem a technikai bravúrban, hanem a gondolati, filozofikus mondanivalóban van.
Trükkök kínpadja vagy a tévézés jövője?
A Pirx kalandjai tehát nem aratott igazi sikert, de a televízióban ebből azt a következtetést vonták le, hogy Rajnai András elektronikus dramaturgia-kísérleteinek igenis helye van, csak tovább kell tökéletesíteni a formulát. Így aztán folyamatosan készültek az újabb és újabb, néha nemzetközi díjakat is nyerő Rajnai-produkciók, sőt egy külön Kísérleti Televíziós Csoportot is létrehoztak Rajnai vezetésével. Így készült tévéfilm olyan világirodalmi klasszikusokból, mint a Gilgames-eposz, a Gulliver a törpék országában (Swift leghíresebb figuráját elkísérték később az óriások országába is), vagy éppen Isaac Asimov A halhatatlanság halála című regényéből. Ezeknél visszatérő kritika volt, hogy a bluebox technika miatt a díszletek nélkül játszó színészek, akik mögé utólag montírozták oda a helyszíneket, „nem győzték meg nézőiket arról, hogy valóban a rendező megálmodta világban járnak-kelnek, harcolnak.”
Rajnai viszont a közönségsiker hiányában is töretlenül hitt a filozófiájában, és 1978-ban, az általa rendezett nemzetközi konferencia apropóján is nagy cikkben méltatták a Magyarország hetilapban a kutatócsoportját: „A Magyar Televízió komoly anyagi támogatásával ennek az új művészeti elképzelésnek megvalósítására törekszik; vagyis gazdaságos, olcsó eszközökkel, igen látványos új vizuális műsortípust dolgoznak ki, amellyel megteremthetik a televíziózás jövőjét.” A kísérleti tévéjátékok sora még a következő évtizedben is folytatódott, mire a makettek, és a bluebox technika újdonságereje már jócskán megkopott, hogy aztán Bernáth László (az Esti Hírlap későbbi főszerkesztője) valósággal megsemmisítse Rajnait a Filmvilágban, miután szerinte már eleve érthetetlen, hogy „a lassan már évtizede egyre gyatrább eredményeket hozó kísérletezés nem a próbálkozások beszüntetéséhez, hanem megszaporodásához vezet.”
Bernáth szerint ugyanis meztelen a király: „Először talán a kritika adott hangot nemtetszésének, de a közönség se hatódott meg már a látvány-trükkök egyre fárasztóbb és unalmasabb ismétlődéseitől. Persze az alkotó szemrehányása sem maradt el: egy veszprémi tévészemlén hangzott el, hogy »ezt a nyelvet, ezt a művészi kifejezésmódot még meg kell tanulnia a kritikának és a közönségnek«. (Olyan kifogás ez, mintha azt mondanánk, hogy a Hófehérke és a hét törpéhez még nem elég érettek a gyerekek.)” Az írás a Csillagok háborúját és A birodalom visszavágot hozza fel ellenpéldaként: „Rajnai filmjeiben szinte soha nincs ilyen irracionális átmenet, soha nincs ilyen, hogy »na, ezt nem tudom, miként csinálták?«. Pedig az egész hókuszpókusznak akkor van értelme, ha eljön ez a »nem tudom« pillanat. S ennek valószínűleg nemcsak pénzügyi, tehetségbeli hiányokból adódó okai vannak, hanem az elektronikus trükk korlátaiból fakadók is.” Végül a cikk sommás ítéletet mond Rajnai munkásságáról: „Mi hát akkor a Rajnai-jelenség? Egy élelmes televíziós felfedezte, hogy kollégái az elektronikát csak szűk körben használják ki, ezért rátelepszik, kisajátítja – pedig azóta már a többiek is minden hajcihő nélkül használják, ha éppen szükségük van rá –, teóriát gyárt mindenhez, és kísérletezés címén a trükkök kínpadjára feszíti a világirodalom, a világ folklórjának nagyszerű darabjait.”
Hogy ennek a cikknek mekkora szerepe volt abban, hogy a kísérletek nem sokkal később egy időre eltűntek a képernyőről, azt nem tudni, de így történt, viszont Rajnai pár évvel később már a televízió Video Innovációs Önálló Szerkesztőségének vezetőjeként méltatta a digitális technikát mint a televíziózás jövőjét az Új Tükörben. Vagyis egy új csoport élén folytathatta a munkát a Televízióban, ahol még évekkel a rendszerváltás után is készültek tévéjátékai, egészen Rajnai 1996-os nyugdíjba meneteléig. Addigra a Pirx kalandjai már nosztalgikus emlékké szelídült, ma pedig már végképp képtelenség egy kicsit is komolyan venni, ami nem csoda, hiszen már a korai Star Wars-filmek látványvilága is megmosolyogtató helyenként, akkor mit gondoljunk az óriás hősugárzók és porszívócsövek között akciózó Papp Jánosról?
Örülök, hogy olyan korszakban alkothattam, amikor ezek a művek még megszülethettek. Sajnálom, hogy komoly alkotásokban a televíziók ma nem alkalmazzák ezeket az egyre fejlődő lehetőségeket. Keserűen látom, hogy a művészeti munkatársak eltűntek a stúdiókból. A pénz, a kapkodás, az összecsapottság, a felelőtlenség korszaka ez. Meggyőződésem, hogy a XXI. század alkotói visszatérnek majd a virtuális térben teremtett művekhez és színpompás drámák sokaságával kápráztatják el nézőiket
– mondta Rajnai András az utolsó fellelhető interjújában a Napkút Online-ban, mielőtt egy évvel később, 2004-ben, 69 éves korában meghalt, anélkül, hogy a Trónok harcát megérhette volna.
(A régi magyar sorozatok cikksorozat többi része itt érhető el.)
