A cím egy nevet takar: így hívják azt az öregembert, akire Marcelának, a Dél-Amerikából Spanyolországba emigrált nőnek kell vigyáznia – etetnie, itatnia, beszélgetnie vele. Mégpedig azért, mert bár férjének, Nelsonnak működő virágkereskedése van (lopott virágokat ad el), a rózsák tárolására szolgáló hűtő elromlik, és venni kell egy újat, amihez pedig kell a pénz. Nelson és Marcela házassága nem jó, legalábbis Marcela többre vágyik, máshogy képzeli az életet, a perspektívát, de nincs bátorsága szakítani a férjével. Ráadásul terhes is lesz, de ezzel végképp nem tud előhozakodni. Amadorral viszont tud beszélgetni, leginkább vitatkoznak, ám a férfi egyzser csak meghal – a lányát értesíteni kéne, de akkor oda a munka, oda a pénz. És oda a társaság, a más élet. Az egyszerű, buzgó hívő Marcela nehéz döntés előtt áll.
Ilyen témájú, a végső soron az élet nagy kérdéseivel, a szeretettel (az Amador név jelentése szerető) foglalkozó filmeket a legkönnyebb elrontani. Elég, ha kicsit szétcsúsznak a történetszálak, ha túl sok vagy kevés apró motívum van, ha nincs kellően kidolgozva az ötlet – hány olyan filmet láttunk már, ahol a rendező a végén jobb híján könnyárba fojtotta művét, vagy a színészek felöltvén legjelentőségteljesebb arcukat, belenézve a kamerába felmondták az aranyköpéseket. A giccs könnyen felüti fejét.
Az Amador (pontosabban Fernando León de Aranoa rendező) azonban végig jól egyensúlyoz, köszönhetően a jó arányoknak, annak a történetből fakadó abszurd humornak, ami mindig szelíden jelen van, sosem lesz öncélú vagy motiválatlan, és mindig a kellő pillanatban lép vissza, hogy átadja helyét a komolyságnak vagy az érzelmességnek. Ilyenformán a kisrealista, egyszerű dél-amerikai filmek és a humánus-ironikus dán vígjátékok keveredésének vagyunk tanúi, hozzá olyan remek színészi alakításokkal, mint a Fausta álmából is ismert Magaly Solieré vagy Sonia Almarcháé.
Így aztán a szezon egyik meglepetésfilmje lett az Amador, legalábbis a szerzői filmek közt, amit mindenkinek szívből lehet ajánlani.