Bár Varsó még Lengyelországban sem számít a legegyértelműbb utazási célpontnak – Krakkóban például egész biztosan több magyar járt már –, nagyon sok érv szól mellette. Azt nyilván az elején le kell szögezni, hogy Budapest nem véletlenül népszerűbb a turisták körében a lengyel fővárosnál, és Varsó még csak nem is „szép” város, ha a szigorúan vett látnivalókat vesszük számba, de nagyon sok okunk van irigyelni. Simán az egyik legizgalmasabb hely Közép-Európában, sőt, talán a kontinensen is.
A tömegközlekedés
Varsót vonattal is meg lehet közelíteni ugyan a Nyugatiból, de olyan rövid a repülőút, ráadásul olcsó jegyeket is ki lehet fogni, hogy a 11-12 órás zötykölődés csak a vasút elkötelezett szerelmeseinek tűnhet vonzóbbnak. Bárhogyan is érkezünk meg, máris szembetűnő lesz a különbség: akár a toldozott-foldozott, elhanyagolt budapesti pályaudvarainkhoz szokott szemünk szembesül a tiszta és kényelmes varsói állomásokkal, akár a Chopin repülőtérről akarunk bejutni a városba.
Egyáltalán, a varsói tömegközlekedés önmagában borzasztó olcsó a budapestivel összehasonlítva is: még az egy fős napijegy ára is kétharmada azt itthoninak, és akkor a sokféle csoportos és egyéb hétvégi kedvezményekben még nem is mélyedtem el. Arról nem is beszélve, hogy vannak automaták a villamosokon és buszokon is, vagyis lehet kártyával jegyet venni akár utazás közben is. A villamosok gyakran járnak, rendkívül utasbarát tájékoztatással, míg a két metróvonal közül a 2-es még csak félig kész, de idénre ígérik a befejezését, belépni viszont csak automatákon át lehet, ellenőrrel ezért nem is találkoztam egész ottlétem alatt (igen, a villamoson és a héven sem, ami semmit nem jelent persze, ráadásul pont ezen nem érdemes spórolni, hiszen a jegy, mint mondtam, egyáltalán nem drága).
Nem is ronda, sőt!
Varsóról nagyjából annyit szokás tudni, hogy a háborúban földig rombolták a középkori óvárosát, melyet aztán nagyrészt sikerült hűen rekonstruálni, sőt, gyakorlatilag a nulláról újjáépíteni. Annak tudatában tehát, hogy ezeknek a nagy része hetven éve csak rom volt, különös érzés járkálni a Stare Miesto utcáit, pláne, hogy az nem korlátozódik kizárólag a mutatós piactérre és a hableány szobrára, hanem egész nagy területet ölel fel, és hosszan lehet még sétálni a belváros régi főutcáján, a Nowy Swiaton úgy, hogy régi épületeket, templomokat, kastélyépületeket látunk csak.
Ez kétségtelenül szép és a mindenáron látnivalókra szomjazó turistákat is ki kell, hogy elégítse egy darabig, de Varsó jóval több egy középkori ékszerdoboznál. Itt jön az a pont, amikor sokan rávágják, hogy ronda, de ők tolongjanak csak Velencében és Prágában. A Varsóban keveredő stílusok – középkori, századforduló, modernista, Sztálin-barokk és modern épületek – ugyanis valami nehezen megfogalmazható kaotikus bájt szolgáltatnak a városnak, amilyenhez hasonlót leginkább a háborút hasonlóan megsínylő Berlinben lehet látni. Varsónak persze nincsenek világhírű technoklubjai, nem lakott ott David Bowie és messze nem is olyan nemzetközi, mint a német főváros, cserébe még egyáltalán nem lepték el a világ bohémei, és ezzel csak jól járt.
A szocreál nem szitokszó
Ha már a Sztálin-barokkot emlegettük, nem lehet nem megemlíteni a Kultúra és Tudomány Palotáját, melyre igaz, hogy szovjet tervek alapján, egy moszkvai felhőkarcoló másolatának épült, ezért a helyiek annyira nem büszkék rá, az épületet azonban a szovjet megszállók távozása után sem bontották le, és milyen jól tették. A Kultúrpalota ugyanis mára nem valami szégyenkezve megtűrt emlékmű a szocializmusból, hanem a város új központja, mely köré modern felhőkarcolók épültek, és kölcsönöz valamiféle amerikai nagyvárosi hangulatot is a centrumnak. Az épület tetején lévő kilátóterasz pedig bőven megéri azt a 20 zloty belépőt (nincs 1500 forint). Ami még szokatlan lehet, hogy mintha az összes nagyobb út a szükségesnél kétszer szélesebb lenne: tehát a város nagy része olyan, mint a Fehérvári út és az Október huszonharmadika utca kereszteződése Budapesten, már-már ormótlanul széles utakkal, járdákkal és terekkel, no meg hatalmas szocreál lakóházakkal, mely természetesen nem a panelt meg a kockaházakat jelenti, hanem az ötvenes években épült, gyakran klasszicizáló házakat.
Tény, hogy a belvárosból kifelé haladva a háború után épült épülettömbök között akad néhány falanszterszerű is, de egyrészt Budapest sem egyenlő Békásmegyerrel vagy Újpalotával, másrészt a modern negyedek között is akad barátságosabb. A Visztula túlpartján lévő Praga negyed pedig nemcsak, hogy annak idején megmenekült a háborús pusztítástól (a szovjetek már elfoglalták a varsói felkelés idején, amely végén a nácik lerombolták a belvárost), és ezért itt maradt meg a legtöbb a régi, háború előtti Varsóból, de éttermeivel és kocsmáival egyébként is népszerű célpont.
Tragikus múltból világszínvonalú múzeum
Múzeumok közül csak egyre volt időm: a Varsói Felkelés Múzeumát választottam ki, két metrómegállóra a központtól, bár odaérve a bejáratnál kígyózó sor majdnem elvette a kedvemet, amikor viszont kiderült az indok, úgy döntöttem, negyedóra sorbanállást megér. A múzeum ugyanis vasárnaponként ingyenes, bár utólag azt mondanám, inkább megéri, ha egy másik napon kiszurkoljuk a 25 zlotys belépőt, és nem a tömeggel sodródva nézzük meg a kiállítást.
Az 1944 augusztusában kitört felkelés a tragikumban egyébként is bővelkedő második világháború egyik legsúlyosabb epizódja volt: a lengyel Honi Hadsereg abban a hiszemben kelt fel a német megszállók ellen, hogy a már a Visztula túlpartján toporgó szovjetek majd segítenek legyőzni a közös ellenséget, de nem így történt. Sztálinnak fontosabb volt, hogy ne kelljen egy erős, független Lengyelországgal számolnia, így hagyták leverni a felkelést, mely több mint 200 ezer áldozattal és a belváros 90 százalékának lerombolásával járt. A múzeum pedig modern, interaktív, igyekszik minél kézzel foghatóbb információkat ránk zúdítani. Jobb kedvünk nem lesz tőle, de nagyon jó kiállítás, és hasonlóan jókat mondanak a POLIN zsidó múzeumról illetve a Chopin múzeumról is.
Nem szorítja ki a turizmus a helyieket
Irigylésre méltó továbbá innen Budapestről a rengeteg zöldterület is Varsóban, még a belvárosban is egymást érik a parkok. A város területének több mint egyharmada zöldterület, és ebbe egyaránt beletartoznak az olyan hatalmas közparkok, mint a Lazienki park vagy a világ egyik első közparkjának számító Ogrod Saski (Szász kert), de még a Visztula túlsó partját se betonozták le. És ha már irigységről beszéltünk, a folyó (az óvárostól nézve innenső) partjára nem ám autópályát telepítettek, mint a mi Duna-partunkra, hanem hosszú sétányt építettek ki, ahol tavasztól őszig kiülős helyek is vannak szép számmal, hétvégéken pedig mintha a fél város oda települne ki, akkora élet van ott.
Egyáltalán, Varsóban a jelek szerint nem épült ki az a fajta turistaipar, ami Budapesten már szabályosan átrendezte a Belvárost, és egyes városrészeket gyakorlatilag el is zárt a helyi lakosságtól. Miközben mi már csak akkor járunk mondjuk a Váci utca (vagy lassan már a Gozsdu udvar) környékén, ha nagyon muszáj, az ottani turistacsapda éttermekbe pedig épeszű magyar embernek eszébe nem jutna beülni, addig Varsóban a belváros legfrekventáltabb pontjain is találni olyan kocsmát vagy éttermet, ahová a helyiek járnak, és ugyanez igaz a már említett Visztula-partra is. Varsóba persze lehet, hogy nem irányul (még?) olyan mértékű turistaáradat, mint Budapestre, de turistákat azért ott is látni bőven, még ha nem is pont azt a legénybúcsús-buliturista réteget célozzák meg a jelek szerint, mint a magyar főváros. Pedig drágának Varsó se drága.
Olcsón lehet jókat enni
Sőt, ha a túlárazott budapesti belvárosi helyekből indulunk ki, akkor pláne nem érhet kellemetlen meglepetés Varsóban, ami azért is jó hír, mert nagyon komoly választék van éttermekből, kávézókból vagy kocsmákból is. Ha eddig nem hittük el, hogy Varsó végleg levetette a posztszocialista jellegét, akkor a vendéglátásra végképp igaz ez a megállapítás, tényleg olyan a választék, amilyet egy európai nagyvárostól elvárnánk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Varsót végleg legyűrték a szusizók és a burgerezők, hiszen a hagyományos lengyel ételek sem szorultak ki. Ezekkel számos kisétteremben is lehet találkozni a belvárosban vagy a már említett Praga negyedben, miközben ott vannak még a régimódi tejbárok (Bar Mleczny) is, melyek pont ezekre a hagyományos lengyel ételekre specializálódtak, elég jó áron méghozzá, legyen szó a bigosnak nevezett káposztás húsról vagy a sokféle töltelékkel kapható pirogról. És akkor a rengeteg kávézót, cukrászdát, és a komoly sörválasztékkal támadó kocsmákat még nem is említettük.
Varsóra bőven érdemes egy jó hosszú hétvégét szánni, nekem most két éjszaka jutott, de még maradt hiányérzetem a végén. A lengyel fővárost semmiképpen sem szabad lesajnálnunk, sőt, van is mit tanulni, mert láthatóan még többet is kihoznak Varsóból, mint mi Budapestből.
