A Pannóniába visszatérő magyarok megpihentek Erdőelve országában, az idegen népek támadása ellen hét várat építettek, seregüket hét részre osztották, maguk közül hét kapitányt választottak.
Mesélünk
Az ott élőktől hallották, milyen termékeny a föld, hogy a Duna igen jó folyó, és ama részeknél jobb föld nincsen a világon. Tanácsot tartottak tehát, és elküldték hírmondóul Kund fia Kusidot, hogy menjen, szemlélje meg az egész földet, és ismerkedjék meg a föld lakosaival.
Innen folytatjuk történetünket félretéve a történettudományt, továbbra is a magyar krónikás hagyomány alapján írunk őstörténetünkről úgy, ahogy azt elődeink ránk hagyták, ahogy ők hitték és tudták. Válogatásunk önkényes, a teljesség igényére sem törekszik, csupán mesélünk.
Vizet, földet és füvet
Kusid Magyarország közepéig ment a Duna-menti részekre és saját szemével győződött meg róla, hogy a táj kellemetes, a föld tényleg jó és termékeny, jó a folyóvíz, sok a legelő. Tetszett neki amit látott, felkereste hát a tartomány fejedelmét, Szvatoplukot, köszöntötte őt a magyarok nevében és elmondta, miért érkezett.
A Képes Krónika szerint a fejedelem nagyon örült, azt hitte parasztok érkeztek földjét művelni, így hát kegyelmesen bocsátotta el a követet. Kusid pedig a Duna vizéből megtöltötte kulacsát, perjefűből tömlőjét is megrakta, és a fekete földből is rögöket vitt magával vissza a magyarok táborába.
Tetszett a többieknek is amit láttak és hallottak:
Árpád pedig népe között megtöltötte a Duna vizéből szarukürtjét, és mind a magyarok előtt ama kürtre a mindenható Isten kegyelmét kérte: adja nekik az Úr ezt a földet mindörökre. Szavait végezvén, felkiáltottak a magyarok: »Isten, Isten, Isten!« Háromszor hangoztatták, innen keletkezett ez a szokás, meg is maradt a magyaroknál mai napig.
Ezután közös akarattal visszaküldték a hírmondót Szvatoplukhoz, a földjéért pedig küldtek neki egy lovat arábiai arannyal bearanyozott nyereggel, aranyos kantárral. A fejedelem módfelett örvendezett, és amikor Kusid földet, vizet és füvet kért a lóért, mosolyogva mondta: „Legyen nekik, amennyit akarnak ezért az ajándékért!”
Árpád pedig eközben a hét vezérrel bejött Pannóniába, de nem vendég módra, ahogy Szvatopluk számított, hanem hogy örökjogon birtokukba vegyék a földet. Egy másik hírvivőt küldtek a fejedelemhez e szavakkal:
Árpád üzeni neked népével együtt ezt: Meg ne állj tovább semmiképpen azon a földön, amelyet megvettek tőled, mert a te földedet megvették a lóért, a füvet a kantárért, a vizet a nyeregért. Te pedig ínséges és fösvény lévén, zálogba engedted nekik birokodat, a füvet és a vizet.
Azt a lovat leüssék
Amikor a fejedelem meghallotta a követséget, elmosolyodott és rendelkezett: „Azt a lovat bunkósbottal leüssék, kantárszárát a mezőre kivessék, aranynyergét a Dunába süllyesszék!”
Felelte rá a hírmondó: „Mi káruk lesz ebből, uram? Ha a lovat megölöd, ebeiket eleséggel látod el; ha a kantárt a fű közé kiveted, szénakaszálóik az aranykantárt meglelik; ha a nyerget a Dunába süllyeszted, halászaik az aranynyerget a partra húzzák, és haza is elviszik. Ha tehát a föld, a fű, a víz az övék: minden az övék.”
Ennek már fele sem volt tréfa, Szvatopluk erős sereget gyűjtve, szövetségesei támogatásával a magyarok elé ment, csatát kezdett.
Az Úr segedelme a magyarokkal volt, akik elől a sokszor említett fejedelem futásnak eredt. A magyarok a Dunáig üldözték, féltében a fejedelem ott a Dunába ugrott, és a sodró vízben elmerült.
A krónikás szerint az Úr tehát visszaadta a magyaroknak Pannóniát, úgy, mint Mózes idejében visszaadta Izrael fiainak örökségül az amorreusok királyának, Seonnak földjét és Kánaán minden országát.
Illusztráció: Munkácsy Mihály: Honfoglalás (részlet) – Wikipedia
