Kezdjük a képbe helyezéssel, azon kedves olvasóink kedvéért, akik nem a nemzetközi szórakoztató-ipari hírekkel kelnek és fekszenek. Marie Kondo ugyan minden létező csapból ömlik hetek óta, ám ettől még simán elveszhet a hírzajban. A nevét néhány éve már ismeri a világ, mióta könyvei, melyekben a rendrakás varázslatát tanítja meg a nagyérdeműnek, elsöprő sikerű bestsellerek lettek nemcsak Kondo hazájában, Japánban, hanem világszerte is – nálunk is kapható valamennyi. Az amerikaiak különösen rajonganak a KonMari-módszer néven futó rendrakási metódusért, így csak idő kérdése volt, hogy a rengeteg médiaszereplés után saját tévéműsort kapjon.
Ezt végül a Netflix hozta el, stílusosan január elsejei indulással, amikor az életmódváltással kapcsolatos tervek felbuzognak a lelkekben. A Tidying Up With Marie Kondo című reality-sorozatban Marie epizódonként más családnak segít rendet tenni a házukban – és ezáltal sok esetben az életükben is. Fontos kiemelni, hogy a Marie Kondo-jelenség erősen first world problems-pozitív, vagy, kevésbé pikírten fogalmazva, a középosztálynak szól – hisz akinek nincs semmije, annak aligha vannak rendszerezési problémái –, annak viszont relatíve széles spektrumához. Marie tanácsai mentén kisgyerekesek és nyugdíj előtt álló párok gyürkőznek neki az évek alatt felépült kupinak, és szép apránként, négy-hat hét alatt rendet teremtenek a környezetükben – amely folyamat minden esetben együtt jár némi előrelépéssel a családtagok egymáshoz fűződő viszonyában is. Szakmai szemmel a műsor igazi telitalálat, jól kottázott, emberi, érzelmes, és nagyon profin kivitelezett, Marie Kondo kétségkívül sugárzó személyisége képernyőn keresztül is érezhető, pedig a szinte folyamatos tolmácsolás nem könnyíti meg a stáb dolgát. A show mégis élvezhető marad, sőt Marie örökké lelkes japán hadarása tovább növeli a műsorból minden amerikaisága ellenére is áradó egzotikus hangulatot.
Ám hiába tett meg a Netflix mindent, hogy hangsúlyozza Kondo hátterét, a nézői hiszti nem maradhatott el. Hazai sajtóban is olvastam már lekezelő heherészést, melyben kamu ténsasszony-stílusban küldik el a rendszerezés nagyasszonyát és ötleteit melegebb éghajlatra, miközben Marie Kondo minimalizmusán élcelődni körülbelül ugyanaz, mint azon, hogy a zsidók nem esznek disznóhúst: kulturális vakság, no meg nettó tiszteletlenség.
Fogyasztói társadalom versus KonMari
Merthogy Marie Kondo esetében brutálisan különböző kulturális hátterek ütköznek, így Kondo mondandóját nem lehet anélkül értelmezni, hogy látnánk, milyen ideák szülték, és milyenekkel találja magát szembe. A leglátványosabb ütközés alighanem a túlfogyasztás kultúrájával szemben történik. Ettől eltekintve Marie nem véletlenül Amerikában kapott egy ilyen műsort, a fogyasztói társadalom csúcsmodelljében az a minimalizmus, amit a KonMari-módszer képvisel, még kontrasztosabb, mint önmagában véve.
Ez adja a műsor egyik fő hatásmechanizmusát is: Egy plafonig érő ruhahalomnál azért különösebb szájbarágás nélkül is felmerül az emberben, hogy talán nem teljesen egészséges a viszonya a vásárlással, az öltözködéssel kapcsolatban, és ha ennyitől elemi változás nem is várható, mégis, legalább a gondolat ott lesz a fejekben a következő plázázás során, és talán nem fogja megvenni a hetvennegyedik zarás trikót, amit aztán háromnál többször úgysem visel majd.
A tömegfogyasztás által magával hozott „a több jobb”, valamint „az vagy, amid van”-szemlélet, ami az amerikai kultúra egyik sarokköve – és tőlünk, európaiaktól sem idegen –, egyre inkább szembe kerül a fenntarthatóság utóbbi években sokat emlegetett kérdéseivel. És bár Kondo egy árva szót sem beszél környezetvédelemről, túlfogyasztásról, zero waste-ről és társairól – sőt, ami azt illeti, dobozolási mániájával sokakat éppenséggel cuki, egyforma üvegek és dobozok, magyarán újabb tárgyak vásárlására buzdít – mégis, az általa tanított elvek lényege a mindfulness, ennek részeként pedig a gépies, agyatlan fogyasztásról való leszokás, és a hála mindazért, amink van.
https://www.instagram.com/p/BuFjeabgigH/
Marie Kondo szanálási alapelve, hogy csak olyan tárgyakat tartsunk meg – ruháktól konyhai eszközökön keresztül családi fényképekig – amelyek igazán örömet okoznak. Ő úgy fogalmaz, az maradjon csak a házban, ami „sparks joy”, amit igen nehéz szó szerint lefordítani, csak érzékeltetni lehet: a spark szikrázást, a joy örömet jelent, tehát valami olyasmiről beszél, hogy csak azokat a tárgyakat tartsuk meg, amelyek örömet gyújtanak a szívünkben már azzal, hogy rájuk nézünk. Tény, hogy ez szembe megy a „majd még jó lesz valamire”-szemlélettel ugyan, de ha belegondolunk, valóban hatással lehet a birtokolt tárgyainkkal kapcsolatos viszonyunkra: egyszerűen nincsen kapacitásunk hetvennégy darab pólót ennyire szeretni, és ha tényleg csak azt vesszük meg, amibe beleszeretünk, az talán érdemi hatással lenne a túlfogyasztásra is.
Nyugati tárgykultúra versus keleti filozófiák
Ha a túlfogyasztáson és fenntarthatóságon túl tekintünk, akkor is érdekes kérdés az, hogy hogyan áll a tárgyakhoz az európai és amerikai társadalom – és Marie Kondo alaposan nyomkodja is a gombjainkat ez ügyben. Nem is lehet, nem is kell őt ezen a fronton megvédeni, ahogy igazságot tenni sem kell – egyszerűen arról van szó, hogy alapjaiban más tárgykultúrából beszélnek a felek. Az pedig, hogy „nem adhatok mást, csak mi lényegem”, nem csak Luciferre igaz, fontos lenne ezt szem előtt tartani, ha már egymás kultúráiból akarunk tanulni, például Marie japán gyökereiből származó módszeréből (ehhez lásd még a cultural appropriation fogalmát). Marie Kondo persze látja ezeket a különbségeket – hogy is ne látná, azokból (is) él –, és ki is emeli minden adásban: minden, ami amerikai, a konyhák, a garázsok, a házak, minden sokkal nagyobb, mint Japánban bármi. A japánoknak muszáj volt megtanulni kis helyen élhető tereket kialakítani, így a tárgyak tárolására kreatív, helytakarékos megoldásokkal előállni, no meg nemes egyszerűséggel jóval kevesebb dolgot, csak a legszükségesebbeket tárolni.
Mindehhez társul néhány évezredes vallási-filozófiai hatás: a zen, a buddhizmus, a sintoizmus, és ezek oldalhajtásai. Például a KonMari-módszer egyik filozófiai alapja a wabi-sabi, amelyet Kondo úgy ír le, mint „az egyszerűségben és nyugalomban megtapasztalható szépség”, és ami a japán társadalom által nagyra becsült erény. A wabi-sabi a buddhizmusból eredeztethető, és az egyszerűség egy mélyebb definícióját alkalmazza, a tökéletlenségben, az átmenetiben és a befejezetlenben rejlő szépség megtalálásának művészete. Valamint
Ez kerül szembe a fiatalabb generációs amerikai nézők méretfétisével, de az európai polgári értékrenddel és a bevándorló identitásukat még őrző amerikai nézők tárgykultúrájával is. Persze a fiatalabb amerikaiak, akik már amerikainak születtek, egy nagy ország nagy tereibe, és akik előtt a többszintes, hodálynagy kertvárosi házak állnak elérendő célként, nem fognak emiatt kisebbre váltani – még ha a selejtezés és a trendi „downsizing” gondolata bele is fér a világukba. Egy klasszikus európai értékrendben nevelkedett néző a szívéhez fog kapni, amikor Marie Kondo arról beszél, hogy ideális esetben harmincnál nem sokkal több könyvet ildomos birtokolni. Egy bevándorló identitását még őrző amerikai, vagy bármilyen, a történelem által megtépázott nemzet tagja elképzelhetetlennek fogja tartani, hogy megváljon egy csorba, kopott kávéscsészétől, mert abban őrzi családja történetének egy darabját.
És ez így természetes – Marie Kondo, bár teljesen máshonnan nézi ezeket a jelenségeket, nem is állít mást, ha értő figyelemmel hallgatjuk, amit mond. Sőt, módszere egyik alapkategóriája a „szentimentális tárgyak” kezeléséről szól, melyeket a rendrakás legvégén és a legnagyobb figyelemmel érdemes rendbe tenni, és amelyek esetében nem a kidobás, hanem pont ellenkezőleg, a jelentőségüknek megfelelő kezelés a cél. Így lesz dekorelem a gyerek babakori csőrös poharából, amitől nem hajlandó megválni, és kerülnek a családi fotók szép albumba, keretbe, szem elé.
Itt érkezünk el a KonMari-módszer legfontosabb kiindulópontjához, a sintoizmushoz, és annak egyik alapeleméhez, a „yaoyorozu no kami”, azaz a nyolcmillió isten elvéhez. Marie hite szerint, ahogy a A sinto animizmusa szerint a tárgyak tiszteletet érdemelnek, mert vagy az alkotójuk lelke, vagy a használójuk lelke, vagy pedig a hozzá felhasznált anyagok lelke ott rejtőzik bennük. Innen nézve már talán érthető, miért nem lelketlen kidobálásról szól mindaz, amit Kondo mutat, épp ellenkezőleg: ha a lakásunkban fellelhető tárgyak mindegyikének lelke van, akkor miért ne tartsuk meg csupán azokat, amelyek lelkével kapcsolatunk is van.
Ezért olyan fontos a sintoizmus átitatta rendrakásban a személyes viszonyulás mindenhez, az érzékenység a sokat emlegetett „örömszikra” megérzésére, ezért kell megköszönniük az eddig szolgálatait azoknak a tárgyainknak, melyektől megválnak, ezért tart Marie minden rendrakás előtt egy kis meditációt a családnak. Furcsa, nagyon keleti jelenet ez, több résztvevő nem is tud igazán mit kezdeni vele, ugyanakkor a hála, amire ezzel Marie felhívja ügyfelei figyelmét, talán a legpozitívabb, leginkább átgondolandó eleme a KonMari-módszernek. Főleg, ha az angolszász televíziózásban virágzó ház-átalakítós, lakberendezős műsorokhoz viszonyítunk: ezek alapgondolata szerint ugyanis az otthon sosem jó úgy, ahogy van, mindig valami baj van vele, amíg XY guru meg nem javítja, vagy nem szerez egy jobbat. Ezzel szemben Kondo arra emlékezteti ügyfeleit, és minket, nézőket is, hogy az otthon védi a benne lakókat, amiért akkor is hálát érdemel, ha történetesen kissé divatjamúlt a stílusa. Az már más kérdés, hogy ebből a filozófiai mélységből mennyit darált be a műsorstruktúra, mindenesetre a hála, a tisztelet és a tudatosabb fogyasztás elvei felé nyitni az a fajta „keleti nyitás”, amit érdemes megfontolni.
Kiemelt kép: Netflix
