„Nem is azt mondom, hogy mit változtatnék, mert azzal akaratlanul is valamiféle kritikát vagy valamiféle ítéletet fogalmaznék meg a Magyar Időkkel szemben, ami nem lenne korrekt.”
Ezt Ballai Attila, a Magyar Időkből névváltoztatással Magyar Nemzetté átlényegült lap új főszerkesztője jelentette ki nyíltan, egyértelműen és artikuláltan a Hír tévében.
És nem kérdezett vissza a riporter, hogy ezt mégis hogyan kell értsük? Mert ezeken a helyeken a műsorvezetők a sajátjaiknak nem teszik fel az indokolt kérdéseket. Aki ott dolgozik, el kell fogadja normának, hogy úgymond korrektség van.
Ballai az interjúban örömmel közölte, nem remélte, hogy valaha dolgozhat még Magyar Nemzet nevű újságnál, és azt mondta: „Ez most megadatott, ezért nagyon hálás vagyok a sorsnak.” És a hála már csak olyan, hogy bizonyára kifejeződik majd abban a bizonyos „korrektségben”.
Varga azzal vétkezett, hogy azt nyilatkozta: „Igényes, jó tollú újságírókat inkább a másik oldalon látok.”
Szegény párthű médiamunkások mit érezhettek?
Jött is gyorsan Varga kirúgása, valamint a bocsánatkérés Kocsis Mátétól, hogy így meg úgy, micsoda hülyeség, Vargát megfertőzték a beteges liberális olvasmányok, átmosták az agyát.
A legszebb a mea culpában az érvelés, miszerint:
Méltánytalan és valótlan, amit Varga István egykori képviselőtársam Önökről mondott. Méltánytalan, mert Önök azok, akikre a mindennapokban és a leghangosabb politikai csatákban is mindig számíthatunk. Önök azok, akik lehetőséget adnak számunkra, hogy a nyilvánosság előtt elmondhassuk, amit a világról, hazánk ügyeiről gondolunk, és Önök azok, akik – ha kritikusan is – mellettünk állnak, amikor hibázunk.
Vagyis Kocsis Máté ugyanazt állítja, mint Ballai: a fideszes újságírók legnagyobb értéke a lojalitás, akkor is ez a lényeg, ha hibáznak a kormánypolitikusok.
Megható gesztus, mutatja az egész rendszer igazi arcát.
Egyszerű a pszichológiai képlet: szervilisekkel, felcserélhető közlegényekkel töltjük fel a sorokat, akikkel elhitetjük, hogy valakik. Az egójukat mesterségesen felduzzasztjuk, többek között előnyökkel és lehetőségekkel. Mi tudjuk, ők viszont érzik, hogy nem oké azért ez. Ezért is sok esetben a kivagyiság, a dölyf. Ezért kell minden, ezért akarnak visszafoglalni, tarolni, triumfálni mindenáron, még ha tudják is, hogy méltatlanul kaptak előnyöket.
S ha valaki kimondja, hogy mégsem ők a nyerők, az megszegi a konszenzust. Az mindegy, hogy eddig is ez volt a helyzet.
De most már feszítheti a Magyar Nemzet munkatársainak mellét a büszkeség. Patinás lapnál dolgozhatnak. Azért ez vigasz. Visszafoglaltuk ezt is, mondják, ahogy visszafoglalták a Hír tv-t.
Sok boldogságot az illúzióhoz.
És akkor még pár bekezdés a lojalitásról, illetve a lojalitás iránti szükségletről.
Nemrég a melegek átneveléséről, a homoszexualitás gyógyíthatóságáról készített műsort a köztévé. Az adás után a műsorvezető, Trombitás Kristóf Keresztély kapott rendesen a nem fideszes sajtótól. Ami neki rosszulesett, és a következőt írta ki a Facebookra (igaz, húsz perc után eltűnt a poszt):
Nos, mindent összevetve mindenki úgy hagyott ebben az egészben benne – kivéve a Mandinert -, mintha én akartam volna azt a bizonyos műsort vagy én hoztam volna tető alá. Az egész balhét a hátamba kaptam, a baloldali médiumok napi több cikkben ágálnak, míg a mi oldalunkról semmi, sőt, az elemi bajtársiasság nevében vannak, akik innen is rúgnak egyet. Korábban nem egy baromságot számos vezércikk és kiállás követett, mert olyankor nem az a lényeg, hogy kinek van igaza, hanem az ellenfelek kartácstüze alatti összezárás. A tudat, hogy ez bizony nem olyan frankó, de nem hagyjuk hátra a másikat. Mindkettő jó tanulópénz és egyiket sem felejtem… Semmi közöm a problémához, életemben nem foglalkoztam vele – nyilván ez sem érdekel senkit. Nem én hívtam a vendégeket, nem én szerveztem a műsort, egy kész feladatot kaptam az adás napjának délutánján… És minekutána beültem a kész szituációba és lehoztuk a műsort, ez már senkit sem érdekelt. Ami rendben is lenne, az embernek néha katonaként kell viselkednie, maximum elront valamit, de ahogy ő kiáll mások mögött, bizton számíthat erre másoktól is. Vagy nem.
Vagyis Trombitásnak fáj a hülyeség melletti szolidaritás hiánya.
Persze nem ő az első propagandista, aki nemcsak elismerte, hanem gyakorlatilag a munka velejárójának tekintette, hogy pártkatona és a sereg mögötte áll.
Ott már rég nem kérdés, hogy mi a sajtó feladata. Hogy mi az a közszolgálat. A köz mi vagyunk, mondják, és ezt kell szolgálnotok. Ömlenek a manipulált információk, a ferdítések, a hazugságok. Aki a „másik oldalt” olvassa, ahol ennek a kritikája megszületik, azt eddig sem tudták megvezetni, de hát nem is ez volt a cél: nekik a tömeg, a massza manipulálása volt mindig is az elsődleges.
És ebbe valóban nem fér bele, hogy árnyaljunk, hogy valódi kérdéseket tegyünk fel.
Az új Nemzeten ott az áldás: mindent bejárt a kép, ahogy Orbán olvassa a lapot. Ballai azt mondja, az újságjuk szuper lesz, objektív, nem uszító. Nyilván „korrekt” is.
Beugrott egy emlékem. Még egyetemistaként Párizsban jártam, bementünk a Sorbonne-ra. Kértem a barátnőmet, fotózzon le. Mintha ott tanulnék. Később egy új haverunknak mutattam viccből, hogy né’ már, hát én ide járok! Elájult, csodált. Egy szédült pillanatig elhittem, hogy igen, és a Sorbonne diákja vagyok.
Vajon most meddig tart a szédült pillanat?
Kiemelt kép: Csanádi Márton / 24.hu
