Horatio Nelson 1805 nyarán a Karibi-térségben francia hajókat üldözött. Bonyolult macska-egér harc folyt a két fél között, ami nagyjából négy hónappal később a trafalgari ütközethez vezetett. Nelson, amint tudomást szerzett arról, hogy Villeneuve francia admirális nagy flotta élén átkelt az Atlanti-óceánon, fogta magát, és a Földközi-tengerről azonnal a Karib-szigetek felé vitorlázott. Zászlóshajóján, a HMS Victoryn június 11-én írt soraiban bevallja, „hatalmas aggodalom él bennem Jamaicáért”, a legtermelékenyebb és legértékesebb brit gyarmatért, leigázása ugyanis
olyan csapás lenne, aminek Bonaparte igencsak örülne.
Gyarmatpárti
Ezért, bár parancsot nem kapott rá, Villeneuve nyomába eredt az óceánon, jogosan úgy vélve, a kormánynak nem lesz kifogása, a Jamaicához hasonló jövedelmező kolóniák védelmezése olyan stratégiai cél, amelyet legfeljebb az anyaország megóvása múlhat felül.
Miközben a napóleoni flottát keresve eredménytelenül fésülte át a Karibi-térséget, arra is maradt ideje, hogy kifejtse nézeteit Nagy-Britannia és a gyarmatok viszonyáról. A kabinja asztalánál lefirkantott levelében Nelson leszögezte:
„Jelen gyarmati rendszerünk hűséges híveként éltem és fogok is meghalni.”
Majd így folytatta gondolatmenetét: „Jól tudod, hogy a régi szellemben nevelkedvén megtanultam értékelni birtokainkat a Nyugat-Indiákon; érdekeiket senki nem sértheti a harcmezőn vagy a szenátusban [Lordok Háza], míg harcra tudom emelni karom, vagy szavaimmal Wilberforce és hipokrita szövetségesei gyalázatos és átkozott doktrínájának ellenszegülhetek.”
A tengereken elért sikerei révén a felsőházi tagságot is elnyerő Nelson itt tehát azt sugallja, politikai súlyát latba vetve fel fog szólalni a híres abolicionista aktivista, William Wilberforce nézetei ellen.
Intézményesített emberölés
Általában hazafias hősként mutatják Nelsont, aki a napóleoni fenyegetéstől akarta megóvni nemzetét. A kötelességtudó patrióta kétségkívül jelen van a Karibi-térségben fogalmazott levélben is, ugyanakkor egy olyan ember is megjelenik, aki szívből együtt érez a Wilberforce-t és rabszolgakereskedelem elleni kampányát veszélyesnek gondoló brit rabszolgatulajdonosokkal.
A napóleoni háborúk egy kulcsmomentumát rögzítő levél emiatt eleven bizonyíték egy másik – szintén globális és történelmi jelentőségű – küzdelemre, ami a Brit Birodalmon belül zajlott: vajon szabad-e és lehet-e folytatni a brit gyarmatosítást a transzatlanti rabszolgakereskedelem nélkül?
Nelson egy régi barátjának, a korosztályában az egyik leggazdagabb britnek számító rabszolgatartónak, Simon Taylornak írta e levelet. Taylor Jamaicában élt, ahol három nagy ültetvénye és több mint kétezer rabszolgája volt: férfiak, nők és gyerekek, akik kényszermunkásként életüket és halálukat a cukortermelés szolgálatába állították.
A karibi cukornád-ültetvényekből származó profit az egeket ostromolta, krőzussá tette a Taylorhoz hasonló embereket, és visszaáramlott a brit gazdaságba. Az intézményesített emberölés kivételes hasznot hajtó rendszere volt ez. A rabszolgák szörnyű életkörülményei révén a halálozások mindig felülmúlták a születések számát, így a fehér ültetvényesek folyamatosan várták az utánpótlást az Afrikából érkező rabszolgahajókról.
Wilberforce ellen
Nelson 1779-ben találkozott először Taylorral – az amerikai függetlenségi háború idején a haditengerészeti karrierje elején járó, húszéves Nelsont ugyanis Jamaicára helyezték. Taylor valamivel idősebb volt nála, már csaknem középkorúnak számított. A karibi cukorból és rabszolgakereskedelemből szerzett jelentős vagyona mellett politikai befolyása egészen Londonig elért. Nem meglepő, hogy dühösen fogadta az anyaországban felkorbácsolt rabszolgabarát érzelmeket, és elkeseredetten küzdött Wilberforce kampánya ellen.
Jól mutatja Nelson lemaradását korának erősödő humanitárius felfogásához képest, hogy mennyire egyetértett Taylor Wilberforce-ról és az abolicionizmusról vallott nézeteivel. Ebben a tekintetben viszont nem számított kivételnek, a haditengerészet más tisztjei is velük tartottak, közülük sokan ugyanis hónapokat, akár éveket töltöttek karibi állomáshelyeken, ahol esetenként közeli rokonságba is kerültek a fehér rabszolgatartó telepesekkel.
Amikor az 1780-as években Nelson a Karib-szigetek keleti részén szolgált, megismerkedett a Nevis szigeti brit gyarmat egyik gazdag rabszolgatartójának unokahúgával, Francesszel, és feleségül vette. Clarence hercege (a későbbi IV. Vilmos király) is szolgált a térségben a Királyi Haditengerészet kötelékében, erőteljesen fel is szólalt később Wilberforce és a rabszolga-kereskedelem eltörlése ellen a parlamentben.
Így tett a Nelson látványos felemelkedése előtti legkiválóbb haditengerész parancsnok, Lord Rodney admirális is. A hozzájuk hasonló befolyásos személyiségeknek is szerepe volt abban, hogy az 1780-as, 1790-es évek korai abolicionista kampányai kudarcba fulladtak – nem csoda hát, hogy Simon Taylor és a hasonszőrűek barátságos viszonyt ápoltak velük.
Brit érdekekre hivatkoztak
Ennek fő oka az volt, hogy nyilvánvaló embertelensége mellett a XVIII. századi Brit Birodalom működését meghatározó atlanti kereskedelemnek az emberi lények adásvétele volt az alapja. A rabszolgák által előállított cukor volt a legfontosabb importtermék, s az anyaország gyarmataival folytatott kereskedelmét olyan törvények szabályozták, amelyek fő célja a Királyi Haditengerészet megerősítése volt.
A brit birtokok közötti kereskedést csakis brit hajókon, brit legénységgel végezhették – olyan képzett tengerészekkel, akiket háború idején besorozhattak a haditengerészetbe. A brit gyarmati termékekre kivetett importvámok az államkincstárba folytak, melynek fő prioritása a birodalom védelmének finanszírozása volt – legfőképpen a haditengerészet flottájának költséges fenntartása.
A Simon Taylorhoz, Clarence hercegéhez és Lord Rodney-hoz hasonló rabszolgaságpárti szószólók nem győzték eléggé hangsúlyozni, hogy a rabszolgakereskedelem, a gyarmati kereskedés, a britek nagysága és a nemzet biztonsága szorosan összefüggnek egymással.
Hasznos reformok vagy a fehérek legyilkolása?
A birodalom eme ósdi felfogását az abolicionisták végül csak úgy tudták ellensúlyozni, hogy az emberkereskedelem elleni morális érvek helyett pragmatikusabb megközelítést választottak. A XIX. század elején a brit abolicionisták már azzal nyugtatgatták a parlament konzervatívabb felfogású tagjait, hogy az afrikai rabszolgák transzatlanti kereskedelmének megszüntetése nem okoz majd kárt a kolóniáknak, sőt magának a rabszolgaságnak sem vet véget egy csapásra.
Úgy érveltek, a rabszolgák adásvételének befejezése hasznos reformokat szül majd: a rabszolgahajók friss szállítmányaira való hagyatkozás helyett a rabszolgatartók majd nagyobb figyelmet fordítanak arra, hogy ültetvényeiken többen szülessenek, mint ahányan meghalnak. Életkörülményeik javulásával a rabszolgák is elégedettebbek lesznek, ami jelentősen csökkenti a nagyszabású rabszolgafelkelések esélyét (ez állandó félelme volt a gyarmati ültetvényeseknek és a brit politikusoknak). Sok abolicionista hitt abban, hogy ilyen változások útján fokozatosan,
A tetőtől talpig konzervatív Nelsont mindez nem győzte meg, inkább régi barátja, Simon Taylor tanácsára hagyatkozott, aki azt gondolta, hiába állítják magukról az ellenkezőjét, az abolicionisták veszélyes társaság. Egyik Nelsonnak írott levelében Taylor arról panaszkodott, hogy a rabszolgák kereskedelmének megszüntetése „csak rosszat hozhat” a brit Karibi-szigetek „boldogtalan gyarmatosainak”, és kijelentette, az erre irányuló parlamenti döntés fogja meghatározni, feláldozzák-e a cukorgyarmatok „valamennyi fehér emberének az életét”.
A feketéknek erőszakos természetet tulajdonító rasszista nézetektől vezérelt Taylor élénk színekkel ecsetelte Nelsonnak, az „emberiesség álorcájába öltöző”, meggondolatlan reformerek által inspirált rabszolgalázadások résztvevői miként „mészárolhatják le, öldökölhetik halomra és gyilkolhatják meg” fehér gazdáikat.
Taylor ezen előítéletes fantazmagóriáira visszautalva, a Victoryn írott levelében Nelson azon morfondírozott, hogy Wilberforce és szövetségesei sikere „bizonyára minden gyarmati barátunk és felebarátunk megölésével járna”.
Tényleg állást foglalt volna?
A brit parlament végül 1807-es határozatával törvényen kívül helyezte a rabszolgakereskedelmet a Brit Birodalomban (a rabszolgaságot, néhány terület kivételével, az 1833-as törvény törölte el, majd 1843-tól már az egész birodalomban tilalmas volt a rabszolgatartás). A Karibi-térségben nem került sor az ültetvényesek által fantáziált vérontásra, s az intézkedést kedvezően fogadták a Brit-szigeteken. Vajon Nelson beváltotta volna ígéretét, hogy nyilvánosan is állást foglal ellene? Ugyan arról biztosította Taylort, hogy hajlandó felszólalni a parlamentben, ám semmi nem kötelezte, hogy így is cselekedjék.
– a Trafalgar-foknál 1805. október 21-én vívott brutális, az angol flotta számára döntő és pusztító győzelmet hozó tengeri ütközet áldozataként. Riválisát a Karibi-szigetekig, majd visszafelé az Atlanti-óceánon át üldözte, s végre rászorította a vágyott csatára, melynek végeredménye legendássá tette alakját, ettől kezdve elsősorban önzetlen hazafiként és katonai géniuszként emlékezünk rá.
Ám ha alaposabban megvizsgáljuk, a mítosz mögött rejtőző személyiség ismeretlen oldalára bukkanunk. Nelson – mint mindegyikünk – összetett emberi lény volt, akit kortárs környezete formált, a rabszolgasággal kapcsolatos attitűdjét a Királyi Haditengerészet és a brit Karibi-térség szoros és messzire nyúló kötelékei tették ilyenné.
Paradox módon részben épp az 1805-ös trafalgari csata tette lehetővé azokat a körülményeket, amelyek kevesebb mint két évre rá a brit abolicionisták első sikeréhez vezettek. Bebizonyította, hogy a franciák és a spanyolok tengeri ereje nem mérhető a brit flottáéhoz – e lehengerlő tengeri fölény birtokában a parlament már nem félt attól, hogy új eszméket is magáévá tegyen a birodalom jövőjéről.
Csaknem teljesen bizonyos, hogy Nelson idegenkedett volna tetteinek ilyesfajta következményétől. Abban megnyugodva hagyta ott az árnyékvilágot, hogy megtette kötelességét, s flottája garantáltan megnyerte a csatát. Ám a rabszolgaság jövőjéről folytatott küzdelemben a vesztes felet támogatta.
A teljes cikk a BBC History magazin legújabb, 2019. februári számában olvasható.
Illusztráció: Horatio Nelson – Wikipedia
