„A Mitchell-mérkőzés ott van a legjobbjaim között, talán csak a Julio César González elleni, 2004 januári meccsemen bokszoltam ilyen jól, amikor Karlsuhéban megszereztem a WBO félnehézsúlyú világbajnoki címét, vagy két és fél évvel később, Oberhausenben, amikor Thomas Ulrichot győztem le egyhangú pontozással. Persze a párhuzam sántít, hiszen González és Ulrich kibírta a tizenkét menetet, Mitchell viszont elfogyott a hatodikban” – töprengett Erdei, aki hétfőn késő este érkezett haza a tengerentúlról.
Atlantic City-ben szinte kicsattant az erőtől Madár, egy deka zsír sem volt rajta, az utóbbi évek kissé „párnás” Erdei Zsoltjára szinte rá sem ismertünk. Ezzel párhuzamosan erőnléti gondjai sem voltak, szemmel láthatóan simán bírta volna a tizenkét menetet – ha nem ér véget a hatodikban az összecsapás.
Mindig lehet tanulni
„Az ember 37 éves korában is tanulhat új módszereket, igaz a mondás, hogy a jó pap holtig tanul. Az érdem Klink Zoltán barátomé, aki szinte új embert faragott belőlem gyilkos, de roppant célravezető kondicionáló edzéseivel. Én persze szeretném azt hinni, hogy innen még vezet felfelé az út, a külsőmet és a boksztudásomat illetően is. Pontosan ezért nem is szeretnék leereszteni a nyáron, a verejtékes, húszhetes munkával megszerzett kondíciót nem akarom lenullázni, hogy aztán ismét az alapoktól kezdjem a felkészülést” – mondta a veretlen magyar sztár, a félnehéz- és a cirkálósúly korábbi profi világbajnoka.
Apropó, húsz hét. Madár korábban rendszerint nyolc-kilenc hetet készült éppen aktuális mérkőzésére, most ennek majdnem a két és félszeresét. Az emberben óhatatlanul felmerült, nem edzi-e túl magát a rutinos sportember?
Az önbecsülésért
„Nyugodjon meg, bennem is felvetődött ez a kérdés a mérkőzés előtt, de meccs közben olyan jól éreztem magam, hogy eszembe sem jutott. Tény, hogy nem jókedvemben edzettem húsz hetet, sokáig nem sikerült lefixálni a meccs időpontját, de én csak edzettem, edzettem, mert bíztam a menedzsmentemben. Persze voltak olyan kérdések, amelyekben némiképp eltért a véleményünk, de ezeket mindig megbeszéltük. Nézze, ezúttal tényleg megdolgoztam a pénzemért, de nem is annyira a pénzért, hanem magamért, az önbecsülésemért. Higgye el, kevesen csinálták volna végig ezt az edzéssorozatot. És még nem értem az út végére. Nem véletlenül másztam meg legalább hatszázezer lépcsőfokot a felkészülés során. Újból világbajnok akarok lenni” – szögezte le.
Ehhez a négy nagy szervezet vb-öveit birtokló négy bokszoló (Bernard Hopkins, Tavoris Cloud, Nathan Cleverly, Bejbut Sumenov) valamelyikét kellene legyőznie. Ha egyáltalán összejön a nagy találkozás.
„Nálam Hopkins van a célkeresztben, úgy érzem, azzal tudnám megkoronázni a pályafutásomat, ha vele mérkőznék legközelebb. Természetesen láttam a Jean Pascal elleni WBC-címmeccsét, fantasztikusan bokszolt, de nem félek tőle. Ő tényleg egy legenda, és ha legyőzném, akkor…”
Az érdem a személyi edzőé is
Akkor Madár is legenda lenne, illetve ő már most az, Magyarországon mindenképpen. Ha most egy Oscar-díjátadáson lennénk, vajon kiket említene első helyen, amikor azokat az embereket sorolná, akiknek a legtöbbet köszönheti a Mitchell-meccs kapcsán.
„Ezúttal kivételesen nem Fritz Sduneket, nagyszerű öreg mesteremet, hanem Klink Zoltán személyi edzőt, fitneszgurut. Ismétlem, valami olyasmit tanultam tőle, ami kimaradt két évtizedes pályafutásomból. Nem, mintha korábban nem tartottam volna erőnléti tréningeket, de Zoli mindent másképp, hatékonyabban csinált. A fizikai felmérések is mutatták, feketén, fehéren, hogy életem legjobb kondicionális állapotába kerültem – 37 évesen!”
Az obligát kérdés: hogyan tovább?
„Eddig én dolgoztam, de amint felemelték a kezemet Atlantic Cityben, megkezdődött Lou Di Bella műszakja. Promóterem dolga, hogy összehozzon nekem egy vb-címmeccset. Ha minden jól megy, októberben, legkésőbb novemberben erre sor is kerülhet – de hogy kivel, arról még fogalmam sincs. Addig is nyaralok egyet – Arabellával és Viktor fiammal elutazunk Andalúziába. Aztán megkezdem az aktív pihenést, mert, mint mondtam, nem akarok leépülni fizikailag.”
