Iskolás ember voltam egykor.
Hat éves koromtól harminchárom éves koromig iskolába jártam. Általánosba, gimnáziumba, egyetemre, majd – már tanári beosztásban – gimnáziumba újra. Ötven éves vagyok. Iskolában hagytam eddigi életem több mint felét.
Iskolás pályafutásomat a kispesti Wekerle telep egyes számú általános iskolájában kezdtem. A telepen négy teljesen azonos küllemű általános iskola állt, és áll ma is. Az egyes, a kettes, a hármas és a négyes.
Én az egyesbe jártam.
Gyorsan otthonos lettem itt. Elsős osztálytársaim jó felét ismertem évek óta már; részben az óvodából, ha nem onnan, akkor a az utcáról, a kertből. Három éves korom óta éltem akkor már Wekerlén; kiterjedt és biztonságot adó baráti köröm megóvott az új közegben a traumáktól.
De azért meglepetések értek.
Például, mikor először járultam a dobogóra helyezett tanári asztalnál trónoló Nusi néni elé, aki egy hatalmas pofonnal engedett visszautamra el. Vagy amikor először térdeltem tíz percen át ugyanezen dobogó vasalt szegélyén. Nusi néni egyébként szerette a változatosságot, néha vonalzóval dolgozott, ilyenkor a kinyújtott és összeszorított ujjaknak kellett a körmöst viselnie. A felsős ifivezetők viszont inkább a kokit preferálták; összeszorított öklükből kicsit kiálló, begörbített középső ujjal ütötték a fejet ügyesen. Iskolámban a testi fenyítés meglehetősen elterjedt pedagógiai eszköz volt, különösen az első időkben.
Fotók: Fortepan
Általánosságban előrebocsáthatom: több évtizedes iskolai pályafutásom alatt közelről tanulmányozhattam, mint lesz a poroszos, tekintélyelvű, ám hatékony iskola szépen fokozatosan nyugati típusú, liberális és egyben hatástalan intézménnyé, amelyben elébb a nevelés tűnik el teljesen, majd megszűnik a tanítás is. Olyan iskolában kezdtem, amelyben a tanár verte a gyereket, és olyanban végeztem, amelyben a gyerek verte a tanárt.
A pofozást egyébként jól viseltem, megszoktam, ha meg nem is szerettem; nem fájt és nem dühből fakadt; mindig csak higgadt pedagógiai megfontolásból. Nusi néni jó pedagógus volt, teli voltak szeretettel pofonjai is.
* * *
A felsőtagozatra átkapaszkodva odahagytam a wekerlei iskolát. De nem a Wekerlét; három és fél éven át napi két-három órácskát tömegközlekedtem a pesti belvárosban lévő új iskolámig, és vissza onnan.
Akkoriban új iskolámba a középkori eredetű és hangulatú keskeny Cukor utcáról nyílott a bejárás. Volt is abban az iskolamonstrumban valami középkori; bástyás, tornyos, szigorú vár volt az az iskola. Akadt ebben a erődben sok fölös kacat is, butaság, merevség, erőszak, de mindent összevetve mégiscsak a tudás, a kultúra vára volt, s mellesleg az ma is; ötven éves fennállása alatt szinte folyamatosan az ország egyik legjobb, vagy a legjobb, legalábbis a legeredményesebb tanintézete ez.
Bár tizenkét évfolyamos egyetemi gyakorlóiskolaként akkor, mikor odakerültem, még csak tíz éve fungált, a Reichl Károly tervei alapján 1912-ben elemi iskolának emelt épület már félszázados volt; falai közt tanult anyai nagyanyám és anyám is egykor.
Furcsa módon, kimondatlanul, sőt tán tudatlanul is: a legkeményebb kezdeti Kádár-korban, a megtorlós, akasztós években induló iskola kezdetektől a polgári magyar kultúra őrzője lett. Minden iskolai ünnepségen elcsengtek-zengtek Áprily Lajos szép klapanciái az iskola névadójának feleségéről, aki a tizenhetedik században holland földről követte az idegen, félelmetes Erdélyországba hazatérő, tehát tragikus sorsú tudós urát. Aletta van der Maet neve tízéves koromtól muzsikál a ma rádiós Török Annamária alt hangján, vagy a később színésznőként magát ölő Herczeg Csilla szép szopránján emlékezetemben: „Ha jött a harcok lázadó sötétje / fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje. / S a dallamot karral kísérve halkan, / napsugaras nyugat dalolt a dalban, / hol a sötétség tenger-árja ellen / ragyogó gátat épített a szellem, /Aletta van der Maet nevét susogta, / mikor a béke bús szemét lefogta. /S mikor a hálátlan világ temette, / Aletta búja jajongott felette / míg dörgő fenséggel búgott le rája / a kálvinista templom orgonája.”
Persze se tíz, se tizennyolc éves korban nem fogtam fel, hogy milyen furcsás íze is van ennek a napsugaras nyugatnak és ennek a kálvinista orgonaszónak az Egy a jelszónk a béke és a szovjet himnusz szendvics-kenyere közt.
Az első időszak egyébként nehéz volt.
Az nem volt újdonság, hogy, mint akkoriban minden iskolában, kötelezőn sötétkék köpenyt viseltünk. Az azonban már igen, hogy e köpeny mellére varrva ott díszelgett az iskola címerpajzsa, és hogy egyenruhánk kiegészült egy sötétkék sapkával is, melyet szintén az iskola zománcos címere ékesített. Ez már azért egy kicsit sok volt. Főleg a sapka.
A lányoknak ebben az időkben engedtetett meg a nadrágviselés, a fiúknak viszont szigorún tiltott maradt a hosszas haj még sokáig; Töröky tanárnő, magyartanár létére mindig centis vonalzóval járt óráira, hogy bármikor kontrollálhassa tanítványainak fejetetején a paramétereket. Beckó igazgatóhelyettes pedig csak megfogta és irgalmatlanul megragadta a túlméretezettnek ítélt pajeszt, és ezt sziszegte: „Mikor?”. Mire a delikvens elhaló hangon rebegte: „Holnap.” „Az késő!” váltott át üvöltésbe a hang. „Azonnal indulsz! Egy igazolatlan óra!”
* * *
Anyám megőrizte úgynevezett ellenőrző könyvecskéimet is, melyeket később is, ma is, ősz-kopasz fejjel is kedvtelve forgatok. Ezt az egykor fundamentális dokumentet titulálták üzenő füzetnek is, intőkönyvnek is, segedelmével kommunikálhatott a tanár a szülővel. (E kapcsolat klasszikusan veretes példája unokaöcsémhez, Virág Jancsi nevéhez fűződik. Az ő ellenőrzőjébe írta be orosztanára: „Jancsi sokat fecseg! Ballainé”. Mire a papa ekként válaszolt: „Jancsi le van szarva! Virág”.)
Nézegetem most e kékeszöld füzetkét.
Ötödikes osztályfőnököm, Szenes tanár úr intői a műfaj remeklései közé tartoztak. Itt van például egy kollektív beírás:
„Kedves Szülők!
Tanártársaim általános véleménye alapján jelzem, hogy az osztály tanulóinak magatartása tűrhetetlenné vált. Ezért az egész osztályt megintem. Példás magatartási jegyet ezek után csak azok kaphatnak, akik a jövőben nemcsak pontosan betartják a Házirendet, hanem segítenek annak betartatásában is. Kötelességemnek érzem annak jelzését is, hogy hármas magatartásjegy esetén a továbbtanulás bármely középiskolában kérdésessé válhat. Osztályfőnök.”
A könyvecske hátsó, üzenő traktusában elhelyezhető szóbeli penitenciáknak szigorú hierarchiája volt, még pedig emelkedő sorrendben ez: osztályfőnöki figyelmeztetés, osztályfőnöki intő, osztályfőnöki megrovás, majd ugyanígy, csak egy rangfokozattal feljebb rukkolva: igazgató figyelmeztetés, igazgatói intés, igazgatói megróvás. Ezeket aztán már csak a tantestületi elítélés, és az iskolából való kicsapás tudta überelni.
Nem dicsekvésből mondom, de nekem, Kispestről vetődött gyüttment és kimondottan rendes gyerek létemre sikerült hatodikban végigkaptatnom szinte a teljes grádicson.
Csínytevéseim külön-külön alig érdemesek a szóra, csakhogy ezek, csakúgy, mint odakinn, a büntetőjogban, egymásra halmozódtak, és mind súlyosabb és súlyosabb ítéletekkel jártak – hiába voltak önmagukban és különösen mai szemmel igazán ártatlanok.
Almacsutkát más is dobott be a szemközti Papnevelde nyitott ablakán, a kiránduláson sem egyedül én vesztem el, és nemcsak engem kellett órákig keresni, a belügyminisztériumi kiállításon pedig általános volt a vélekedés, hogy az egész egy marhaság, csak én voltam az, aki be is írtam szignálva a vendégkönyvbe ezt.
Az utolsó cseppet, miután már sikerrel gyűjtöttem be a legmagasabb rangú osztályfőnöki figyelmeztetéseket is, egy úgynevezett zártláncú televíziós óra előtt sikerült belepottyantanom a pohárba.
Gyakorló iskolánk különlegessége volt ez: egy, a falakban elrejtett kamerákkal és a mennyezetről lecsüngő mikrofonerdővel fölszerelt különleges tanterem, melyből az órát a zártláncú televíziós rendszer egy-vagy több másik terembe közvetítette; így akár ötszáz tanárjelölt is részese lehetett a bemutató órának. Mérhetetlenül mesterséges volt az egész, minden másként szólt, mutatott, történt, mint egy normális órán, tanáraink is megváltoztak, mesterkéltek lettek, mi diákok pedig tudtuk, hogy ilyenkor mindig a legjobb, tehát a Juli felel majd.
Óra előtt elfoglaltam itt helyemet, és első pados lévén, érdeklődve figyeltem a velem szemben két méterre az üveg mögött zajtalanul önmozgó kamerát, amely szépen lassan megállapodott a pofámon. Kicsit zavarba jöttem, hisz addig nem szerepeltem még tévében soha. Csakis ez a zavarodottság okozhatta, hogy magam számára is váratlanul kinyújtottam a nyelvemet, és két kitárt tenyeremet halántékomhoz illesztve szamárfület mutattam a kamerának.
És ebben a minutában felbukkant az ajtóban Szenes tanár úr apró, kopasz feje. Felbukkant, és ottmaradt, megmerevedett, csak a szemek tágultak ki rajta már-már horrorisztikusan, meg a bőr szaladt az amúgy is magas homlokról a tarkóra föl, meg a bal kéz nyúlt ösztönösen a bal archoz, megtámasztandó a fejet, nehogy a döbbenéstől véletlenül lepotyogjon az.
Másnap apámat hívatták, anyám már volt benn elégszer.
* * *
Szenes tanár úr verstannal kezdte a hatodik tanévet. Alighanem ennek tudható be, hogy októbertől magyar házi feladataim egy részét megpróbáltam versbe szedni. Tájleírást és elmélkedést, levelet és elemzést egyként lehetőleg azonos szótagszámú, rímekben végződő sorokba szuszakoltam. Ha zajos sikert nem is, de némi feltűnést keltettem ezzel, próbálkozásaimat gyakran fejét csóválva, de mégiscsak felolvasta maga Szenes tanár úr is hangosan.
A lila csomagolópapírba kötött füzetet, melyben sorakoztak az opuszok, elsodorta az idők viharos szele – gondoltam én, és az újságba pár hete írtam is.
Ám midőn vélekedésem nyomtatásban megjelent, másnap húgom fölhívott, és közölte, hogy a lila csomagolópapírba kötött füzetek bizony megvannak, anyám eltette, és az ő halála óta ő, húgom híven őrzi is azokat.
Itt vannak hát irodalmi működésemnek első dokumentjei. Engedjétek meg, hogy szemezgessek ezekből kicsit.
Nem kell megilletődni, de íme: első versem.
Címe:
„Házi feladat
Toldi Lőrinc háza
És házának tája
Gyönyörűen szép volt
Ragyogott az égbolt.
Tücskök ciripeltek
Emberek pihentek
Aludt ember, állat
Csend nyomta a házat.
Csak baglyok repdestek
Egeret kerestek,
Holdvilágos estén
A magasból lesvén
Toldi Lőrinc háza
Valóságos vára
Kastélyforma vala
Hupikék a fala
Kéménye jó magas
Tetején szélkakas
Forgatja őt a szél
Egész teste acél
Messze a hegyeken
Nap kel föl veresen
Vége az éjjelnek
A baglyok szélednek.
Ilyen Toldi háza
És házának tája
Persze csak éjszakán
Nem ilyen nappal ám!
Akkor verőfényes
Indul kanász, béres
De elmondom máskor
Más fogalmazáskor.”
Szintén a Toldi ihlette az alábbi drámai költeményt:
“Házi feladat
Akkor erdőt jártam végtelen sokáig
Míg nádba süppedtem egészen bokáig
Nádifarkas fészke volt sajnos a nagy lyuk
Benne két kölyök ült, már támad is anyjuk
A bátor rétifarkas hősen védte házát,
De erős magamnak nem találta párját
Mert bizony én bátran vártam támadását
És nevetve néztem a vér áradását.
(Miután a farkast erősen legyőztem.)
De támad a hím is halálra vártam
Fogát csattogtatva hősiesen, bátran
És támad mint a szél, olajozott villám
De én akkor álltam, mint zerge a sziklán
Megfogtam a nyakát meg is halt ott nyomban
Kimullott hát az úr az egész vadonban
Hazafelé indultam sötét erdőben.
A láthatár mögött a nap volt kelőben.
De én eltűntem a nagy határmezőben
Hogy mi történt velem, megtudjuk időben.
De a prózát sem hanyagoltam el.
Szenes tanár úr előszeretettel íratott házi feladatul jellemzéseket. Hatodikos füzetemben több osztálytársam tömör jellemzése is föllelhető.
„Majdik Éva a 6.c. oszályba jár. Magas, sovány és sápadt mint egy béka. Göndör, szőke haj van a fején. Füle olyan kicsi, mint az indiai elefánté. Mindig tiszta és rendes. Különös ismertető jele, hogy vörös cipőben jár és nem sánta. Igen mély hangja van. Karja és lába borzalmasan hosszú. Kék szeme van és hosszú orra. Lány. Ilyen gyerek Majdik Éva.”
„Ivánkay József mellettem ül. Közel hatvan kiló. Akkora, mint egy ló. Annyit is eszik. Számtanból ötöse van de énekből csak négyes. Hamis. Igen szép kutyája van. Csutorás.”
„Illés János (jellemzés)
Osztálytársammal Illés Jancsival egyik kártyáztunk az egyik kiránduláson a vonaton Gödöllő felé. Svindlit játszottunk. Én, Csaba Laci és Jóska barátom mindig kiabálva vitatkoztak, csak Jancsi üllt (sic!) csendesen. Bezzeg ha a vita tárgya őt is érintette, rögtön felugrott és karjával hadonászva magyarázott. Gödöllőre megérkezve az Agrártudományi Egyetem megtekintése után futballoztunk. Illés Jancsi ebben is részt vett. Hosszú lábain sebesen rohant a labda után. Elég jól játszott de bár ő sok labdát kapott János igen keveset passzolt. Ilyen Illés János.”
„Házi feladat
Györgyi Géza, te több okból is a barátom vagy. Először is mindkettőnknek van egy húgunk és ezért kölcsönösen sajnáljuk egymást. Mind a ketten nagyon szeretünk rajzolni festegetni. A rajzszakkörön is általában együtt szoktuk csinálni a nagyobb képeket Én is és te is szeretünk verset írni, ha nem is valami jól csináljuk. Ezért vagy barátom Györgyi Géza.”
De elgondolkodtató történetek is fabrikáltam. Íme egy közülük:
„Házi feladat
Mikor Lenin és Alabjev hazatért meglepődve torpantak meg a falu szélén. Az első házak előtt hatalmas tábla állt: – köszöntünk Lenin elvtárs! A felírás mögött több ezer ember állt ünnepi ruhában. Mikor az ünnepelt feltűnt fülsiketítő üdvrivalgás lett. Kiderült, hogy Alabjev felesége mindenkinek elmondta, hogy itt van Lenin sőt még a szomszéd falvakat is mozgósította. Ezért volt a nagy tömeg és ezért volt felvirágozva a falu. Ezzel Lenin pihenése teljesen el volt rontva. Percenként jöttek be hozzá autogrammért. Sokan panaszkodtak az orvosra, a téeszelnökre, a villanyszerelőre. Lenin szívesen segít mindenkinek de ide pihenni jött és ezért két nap múlva el is ment a faluból.
Alabjev ezt soha nem bocsátotta meg feleségének és később el is vált tőle.”
Azt hiszem, itt kellett volna abbahagyni, a csúcson.
Alibi hat hónapra – Gyermekkor
Alibi, 2011
