A washingtoni, majd a New York-i ENSZ-ben rendezett megemlékezés után megpróbáltam ismét a kezembe venni az életem irányítását. A közös életünknek immár vége volt. A horgonylánc elszakadt – és ott álltam védelem nélkül. Ki vagyok én, ha nem egy pár egyik fele? A gyerekeim felnőttek; Lizzy Haitiben van, mindössze egy szakadozó telefon köt össze bennünket. („Jól vagy, anya?”, ezt az sms-t küldte állandóan, mosolyogtam rajta.) Chris Brooklynban, csupa szeretet és törődés. De nem akarok rájuk telepedni. Vissza akarom kapni a saját életemet.
Hónapokon át naponta kapom a leveleket – több ezer van belőlük. A legtöbb valamilyen, Richarddal kapcsolatos emlékezés. Letelepszem a nappaliban a padlóra, ott olvasom, mert mind megérdemli, hogy elolvassam, sokszor könnyek közt. Néhánynak parányi korona van a borítékján – királyi feladóra utal. Másokat kitépett jegyzetlapra írtak. Úgy érzem, aki küldte, inkább magának tartozott ezzel, mint nekem. Hogy megragadjanak valamit – egy pillanatot, egy beszélgetést, egy benyomást vagy Richard bőkezűen osztogatott tanácsainak egyikét –, ami már nem jön vissza soha többé.
Egy kézírásos üzenetet Mrs. Richard C. Holbrooke-nak címeztek, és bedobták az ajtónyíláson. „Fölébredtem ma reggel, és magára gondoltam, aki már minden reggel Richard nélkül ébred. Joan Didion.” Megrendít ez a megható, mégis végtelenül szomorú mondat. De nem akarok minden reggel szomorúan ébredni. Most kellett nagyon fájdalmasan ráébrednem, milyen illékony az élet, és milyen kiszámíthatatlan. Bizonyos értelemben még soha nem ragaszkodtam hozzá ennyire, még soha nem akartam teljesebben élni, mint most, kábultan a veszteségtől.
Nézem az azelőtt készült fotóimat: ártatlan vagyok és csupa bizalom. Valaki, aki nem hiszi, hogy valaha bármi rossz történhet vele. Tudom, hogy túl kell élnem ezeket a napokat – a váratlan pillanatokban rám törő hirtelen szenvedéshullámokat. Péntekenként még mindig azt várom, hogy beront az ajtón és kiabál: „Katika!”, mert a magyar becenevemet használja. Nem volt halk ember. És most akkora csönd van a lakásban.
Hát így. Az életemet újra ki kell találni. Nem a jövőbe gondolni – a jelenben élni. De legelőször is: szembenézni. Többé nem jön vissza. És soha nem lesz más olyan, mint ő. Senki nem fog tudni ennyire érdekelni, szórakoztatni, provokálni, és (olykor) idegesíteni, mint ő; senkié nem leszek ennyire. A múló napok és hetek csak még erősebben mutatják veszteségem. Kivel osszam meg percnyi örömeimet, pillanatnyi sérelmeimet, akár valósak, akár csak képzelem? Ha írok valamit, neki akarom megmutatni. Ki törődik velem annyira, mint ő?
Úgy teszek, mintha puszta akaraterőből fölépíthetnék egy új életet. Seattle-be repülök, hogy több száz ember előtt beszéljek Yakimában, a városházán. A megemlékezéseken kívül ez az első nyilvános szereplésem Richard halála óta. Megkérem a hölgyet, aki bemutat, hogy említse ezt meg, hátha megakadok. De halálra rémülök, amikor ezt hallom: „Kati szeretné, ha tudnák, hogy most lép először a nyilvánosság elé, amióta a férje meghalt, és nagyon hálásak vagyunk neki, hogy eljött hozzánk.” És persze a beszéd közepe táján földereng Richard alakja, és elcsuklik a hangom. Mély csönd telepszik a hallgatóságra, ahogy Yakima jó közönsége visszafojtja még a lélegzetét is, és megvárja, míg összeszedem magam. A beszédnek sikere van. Még szőlőskerteket és gyümölcsösöket is látogatok. (Hiszen mikor jövök újra errefelé? Ezt a kérdést mostanában gyakran fölteszem magamnak.)
Szóval túlestem a beszéden, a dedikáláson, több száz kézfogáson. De a Seattle-i repülőtéren kiderül, hogy a gépem hazafelé több órát késik, és meg is áll útközben. Elfog az aggodalom. Nem akarok sírni. Nincs kit fölhívnom, hogy kipanaszkodjam magam. Nincs, aki azt mondaná, nem olyan nagy baj ez. Menj, igyál egy sört, és engedd el magad. Lehunyom a szemem, és mélyeket lélegzem, mintha a szülőszobában lennék, és éppen szülnék. Nem akarom, hogy felfigyeljen rám a biztonsági szolgálat. Még nem vagyok teljesen önmagam.
Telnek a hetek, és még minden nyavalyás dolog egy-egy emlék. Nézzük a lányommal a Z-t, ezt a remek Costa Gavras krimit. Eddig sosem jutott eszembe, hogy az Yves Montand által játszott miniszterelnököt, akit megölnek, Richardhoz hasonlítsam. És most mennyire nyilvánvaló. Milyen más a karizmatikus nyilvános szereplő, mint a magánember. Milyen fájdalmasan ismerős érzés látni Montand megözvegyült feleségét, ahogy kamerák és újságírók gyűrűjében próbálja összeszedni magát, vagy nézni üres tekintetét, amikor a férje rajongói arról biztosítják, hogy a műve túléli az embert. Miről beszéltek itt nekem? – ezt mondja a tekintete. Hiszen meghalt.
Vagy nézek egy régi kedvencet: Lőj a zongoristára! Lenyűgöz Charlie, akit Charles Aznavour játszik. Zúdulnak rá a csapások, de ő csak veri a zongorát. Ez vagyok én. Charlie, a zongorista.
Újabb utazás. Újabb beszéd. Ezúttal a Human Rights Watch konferenciáján szólalok fel. A JFK repülőtéren a Lufthansa pultjánál ki kell töltenem egy lapot, beírni a legközelebbi hozzátartozót, akit baj esetén értesíteni kell. Nem írok be semmit. Az én állapotom már senkinek sem életbevágó ügy. A rossz hír úgyis eléri azokat, akiket illet.
Berlin Richard városa. Itt volt nagykövet, amikor egymásba szerettünk. Amikor leszállok a gépről a Tegelen, eszembe jut, ahogy ott állt rám várva, mint egy gyerek karácsony reggelén. Az emberi jogi aktivisták, diákok és az amerikai nagykövet előtt Richard diplomáciai elveiről beszélek.
Charlie vagyok, a zongorista.
Nem sokkal ezután keményebb hallgatósággal nézek szembe Washingtonban, abban a városban, amelytől a leginkább félek, az utolsó két év és Richard utolsó napjainak emlékei miatt. De ugyanakkor ez az a város, amelyet leginkább emlékeztetni akarok Richard örökségére. Beszélek a Refugees International éves vacsoráján – valamikor Richard volt a szervezet elnöke. Amikor belépek a terembe, bevillan, hogy már jártam itt. Mikor is? Aztán eszembe jut: egy estély. Katherine Graham hetvenedik születésnapján. Már nem tudom, milyen volt mulatni, táncolni, bármi mást érezni, mint szomorúságot.
Körülvesznek Richard rajongói, főleg fiatalok, akiknek minden története úgy kezdődik, hogy „Richard miatt elhatároztam, hogy…” – lassan feloldódom. Bemutatom egymásnak Richard két régi barátját: Farooq Kathwarit, az Ethan Allen Furniture kasmiri-amerikai vezérigazgatóját és Leon Wieseltier irodalomkritikus-szerkesztőt. – Apám eladó volt az Ethan Allennél – mondja Leon Farooqnak. Amerika! Micsoda nagy ország. Richardnak ez nagyon tetszene. Én is jól érzem magam. Az övéi közt vagyok.
A színpadról megköszönöm a felém áradó kedvességet, pontosabban „szeretetet”, javítom magam, és elakadok ennél a szónál. Csönd telepszik a nagyteremre. Szeretet, szerelem, ezt érzem a hiányzó férfi iránt. Egyszerűen képtelenségnek tűnik, hogy itt, az ő városában, az övéi társaságában ő nincs itt. A pódiumon a vermonti szenátor, Patrick Leahy követ, aki életműdíjat vesz át a menekültek támogatásáért. És elmesél egy kedves történetet egy Richarddal közös koszovói útjukról. Mindenki nevet – és Richard hirtelen nagyon jelen van. Később Leahy azt mondta: – Tudja, Hillary hívott fel a vermonti farmon, hogy Richard meghalt. Sírva mondta el.
És ekkor elönt a melegség a külügyminiszter iránt, aki egy pillanatra sem hagyta el magát, amikor ott ült velem a kórházban némán. És összeszedett volt akkor is, amikor búcsúztatta Richardot a Kennedy Centerben, majd néhány hét múlva Berlinben, az Amerikai Akadémián. És valahogy megkönnyebbülök, hogy régi barátja előtt elengedte magát és a könnyeit.
New Yorkban jég és eső függönyén át nézek ki a havas Central Parkra – tökéletes szűrő a világ és köztem. Ezen a télen rekordmennyiségű hó hullott – ez is illik a hangulatomhoz.
Februárban a New York University-n egész napos szemináriumot tartanak a Dayton-i Egyezményről, amely véget vetett az 1995-ös boszniai háborúnak, és Richard legnagyobb diplomáciai sikere volt. Először mutatkozom be úgy, mint Richard Holbrooke özvegye. Újabb vízválasztó.
Presidents’ Day hétvége. Új érzésre ébredek. Micsoda életem volt az elmúlt tizenhét évben! Mennyit gazdagodtam minden értelemben! Felnőtt életemben először elkezdem használni az egyes szám első személyt. Minden rendben lesz. Elhatározom, hogy rátörök Richard szekrényére – még tele van a holmijaival. De amint megpillantom a kék kasmír zakót, amit utolsó párizsi együttlétünkkor vettünk, összeomlok. Nem, még korai a szekrény. A szenvedés nem egyenletes folyamat. Rád tör, amikor a legkevésbé várnád.
Anyám jut eszembe, a kommunista börtönben, amikor hosszú büntetés várt rá, és elszakadt a férjétől és a kisgyerekeitől. Amikor nagyon el volt keseredve, kényszerítette magát, hogy az aprócska cellában felüléseket csináljon. Most tehát, miután legtöbb barátom elment a városból a hétvégére, ráadásul egy újabb hóvihar zúdult ránk, fürdőruhát veszek, rá nadrágot és orkándzsekit, és megyek az uszodába. Anyám is ezt tenné, mondom magamnak. És emlékszem apám levelére, ugyanabból a börtönből. „Egyszer már mindent elveszítettünk”, írta, arra utalva, amit a nácik műveltek a családunkkal. A szüleim túlélték – és újraépítették az életüket. Én is ezt teszem.
Néhány nappal később egy este megcsörren a telefonom. Pontosan abban az időben, amikor Richard szokott hívni, bárhol van éppen, hogy jó éjszakát kívánjon. – Itt a Külügyminisztérium Műveleti Központja – mondja egy hang, ugyanúgy, mint amikor ő hívott. Eláll a szívverésem. – Clinton miniszter asszony szeretne beszélni önnel.
Hillary azért keres, hogy megmondja, ki lesz Richard utóda. A barátunk, Marc Grossman, tehetséges diplomata, alkalmas ember. – Azt akartam, hogy tőlem halld, ne az újságból tudd meg – mondja. – Marcnak nincsenek illúziói, hogy pótolni tudja Richardot. – Aztán hozzáteszi: – Tudod, a Fehér Házban most kezdik megérteni, hogy Richard mit próbált elérni. Megköszönöm neki a sok kedvessége után ezt a legújabbat.
Olyan sokat volt távol, mondják a barátaim. Megszokhattad az egyedüllétet. De sosem éreztem magányosnak magam. A beszélgetésünk, amely tizenhét évvel ezelőtt Párizsban kezdődött, december 13-án hirtelen véget ért. Szeretnek, tehát vagyok. Ez voltam én. És most ki vagyok? Miért nem mondta senki, hogy a szerelmet csak kölcsönbe kapjuk? Ezt tudni kéne. Nem a nagy romantikus pillanatok kovácsolnak össze két embert. Azok szépek, de gyorsan elmúlnak. A mindennapi élet leghétköznapibb részletei – amelyek mások számára csöppet sem érdekesek – kötöttek össze bennünket igazán. Hogy szabad volt megosztani a leglényegtelenebb gondolatomat is, és tudtam, hogy ha nem értünk is egyet, akkor is mellettem áll.
Márciusban levél jön a Nemzeti Demokratikus Bizottságtól Richard C. Holbrooke nagykövetnek címezve. „A tagsága lejárt”, közlik. És: „Kérjük, maradjon velünk.”
A Columbia University környékén ebédelek egy kávéházban egy régi baráttal. Teli van tervekkel, tanítási ajánlatokkal, tagsági ötletekkel – mind nekem. Izgatni kezd az élet. A szomszéd asztaltól hozzánk fordul egy nő. – Elnézést, hogy zavarok, de ez volt a legszebb megemlékezés, amit valaha láttam. – Látja arcomon a meglepődést, folytatja. – A tévében láttam, és fölismertem önt. Nagy ember volt a férje. – Megköszönöm, és kimegyek a mosdóba. A hangszóróból a „Somewhere Over the Rainbow” szól, finom jazzes feldolgozás. Sose gondoltam bele, hogy ez egy szomorú szám. A halálról szól. A „somewhere”, „valahol” valójában „sehol”. És csak a halálban „olvadnak el a bajok”. Elsírom magam – nem pityergek, hanem zokogok. Nem tudok visszamenni. Bezárom az ajtót, hagyom, hadd folyjanak a könnyeim. Az elmúlt hetek nyilvános összeszedettségét egy régi dal sodorja el.
El kell mennem. Párizs – ez lesz a tökéletes hely. Ott kezdtük közös életünket Richarddal, ott éltük legboldogabb pillanatainkat. És – még sokkal korábban – ott lettem az, aki vagyok. Életem számos elhagyott helyszíne közül Párizs a legbiztosabb pont. Egyszer már boldogságot és szépséget leltem ott. Fiatal lány voltam, politikai menekültek gyereke, aki Amerikában telepedett le. És most vágytam a félbeszakadt európai gyerekkor után. Valaki egyszer azt mondta, hogy az anyanyelvünket „belélegezzük”. És bár az angol szókincsem ma már sokkal szélesebb, franciául és magyarul egyszerre tanultam gyerekkoromban Budapesten. Párizsban közel éreztem magam ahhoz, amit el kellett hagynunk.
Persze már nem vagyok fiatal. Richard halála különösen élesen döbbentett rá az idő múlására. És Párizs az a hely, ahol jó dolgok tudnak történni velem.
És hát minden történet, amelynek Párizs áll a közepén, szerelmi történet. Az én történetem is. Ott lettem szerelmes, először a városba, aztán abba a férfiba, aki a gyerekeim apja lett. Aztán, érett fejjel, Párizsban találtam meg Richard oldalán a tartós szerelmet.
Vagyis Párizsban újra megtanulhatok élni.
(…)
A szerelmünk telefonon bontakozott ki. Sosem ismertem jobb beszélőt, mint Richard Holbrooke. A meglepő csak az volt, hogy hallgatni is pompásan tudott.
Bevezettetett egy külön vonalat a bonni rezidenciájára, és hamarosan Berlinben is (hogy ne az amerikai adófizetők pénzén telefonáljunk, mondta). Olykor két órán át is beszéltünk. Életem legkönnyebb beszélgetései voltak ezek. Minden érdekelte: a gyerekeim, az írás, a szüleim, és hamarosan a fájdalmas válásom is. Észrevételei a világról eredetiek voltak, és leginkább a saját tapasztalatain alapultak. Egyetlen sablonos fordulatra, elcsépelt közhelyre sem emlékszem tőle. És tőlem sem viselt el semmi ilyesmit. „Fogalmazz pontosan”, mondta, próbálván megfékezni magyaros mesélőkedvemet, „a tények szentek”.
Nagyot nevetett, amikor egy ritkán használt, általa „tízdollárosnak” minősített szót használtam, hogy elkápráztassam.
– Nahát! Ezt a szót vajon hol tanultad, te menekült-bébi?
Bevallottam, hogy egész listám van azokból a szavakból, amelyeket nagyon tudatosan használok angolul. És most végre van valaki, akinek villoghatok velük.
Elkezdtem másként követni a híreket. Richard révén úgy éreztem, jelen vagyok azokon a helyeken, ahol az események történnek, és nemcsak a jelenben. A résztvevők valóságos figurák lettek. Már nem újságíró voltam, aki az üvegre tapadó orral bámulja a bentieket és a nagy eseményeket. Hamarosan úgy éreztem, hogy személyesen ismerem Bill Clintont, Jimmy Cartert, Lyndon Johnsont, William Westmoreland tábornokot, Bobby Kennedyt, de még FDR-t és Woodrow Wilsont is. Fantasztikus volt. De épp ilyen szenvedélyesen érdekelték a populáris műfajok is. Együtt „néztük” a David Letterman-show-t, ő Németországban, egy speciális vonalon keresztül, én New Yorkban. – Egyszerűen nem alhatsz el, míg meg nem hallgatjuk Letterman top-ten listáját – győzködött, miközben majdnem elaludtam.
Ez volt a legtisztább udvarlás életemben. Csak egymás hangját hallgattuk a telefonon keresztül. És egy hónap alatt mélyen beépültünk egymás életébe, gondolataiba, álmaiba és terveibe. Ez még az e-mail előtti korszak volt, hát faxoltunk ide-oda, küldtük egymásnak, amit írtunk, várva a másik kommentárjait. Nemigen tudom elképzelni, hogyan is éltem volna túl azt a fájdalmas és csalódásokkal teli korszakot, amikor befejeztük a tizenöt éves házasságot, Richard gyöngéd „helló, Katika” köszöntései nélkül, minden áldott nap végén. Nyugodt volt és rendíthetetlen az én családi válságomban, és igyekezett egyengetni az utat a gyerekeimmel és a szüleimmel. A történelmi események sokkal könnyebben megindították, mint az emberi esendőségek. Évekkel később, amikor találkozott Amerika frissen megválasztott elnökével, Barack Obamával Chicagóban, könnyezve fogott kezet országunk első afro-amerikai elnökével. Pedig tudta, hogy érzelmei kinyilvánításával nem arathat tetszést Mr. Obamánál.
1994-ben örültem annak, hogy Richard távol van. Lizzie és Chris mindkét szülőjét imádta, és megviselte őket a család szétesése. Én meg erősen igyekeztem szeretettel mellettük állni, és közben küzdöttem Peter dühével. Peter nagyon sokáig nem volt hajlandó elköltözni. Bármi volt is korábban, most én kezdeményeztem a válást. A gyerekek rózsaszirmokkal hintették be a hitvesi ágyat, és mécseseket gyújtottak a hálószobában – máig fájdalmas emlék, ahogy még egyszer megpróbáltak összehozni bennünket.
Richard január végén meglátogatott, én meg februárban utaztam hozzá Bonnba és Berlinbe. A kapcsolatunkból teljességgel hiányzott a dráma, és ehhez hozzá kellett szoknom. Még sosem ismertem senkit, aki ennyire nyílt és egyenes lett volna. Azt mondta, sokáig várt rám, én vagyok a neki való társ, és kész. Húsz évig élt egyedül, nem akarja húzni az időt. Amikor nem értettünk egyet, mindig rövidre zárta a vitát. – Idefigyelj, mindketten tudjuk, mit akarunk ettől az egésztől. Hát akkor csináljuk gyorsan.
Miután oly sok évig rengeteg energiát fektettem törékeny házasságomba, most hirtelen még fölös energiám is támadt. Befejeztem a negyedik könyvemet. A Halál Jeruzsálemben az első arab-izraeli béketárgyaló, Folke Bernadotte gróf meggyilkolásáról szól. Az újságírókat védő bizottság elnöke lettem, és belekezdtem egy újabb könyvbe. Egy éjjel, amikor ismét hosszasan beszélgettünk Richarddal, és egyáltalán nem volt kedvünk letenni a telefont, viccesen azt mondtam neki. – Nos, ha egyszer hazajössz, úgy pár év múlva, talán megpróbálhatnánk együtt élni.
– Ó, nem – felelte. – Arra nekem nincs időm. Diane Sawyerrel hét évig csináltam.
– Hát jó – hagytam rá. – Akkor, gondolom, nem marad más, mint rögvest összeházasodni.
És másnap reggel a fax ezt az üzenetet dobta ki magából, a fejlécén az Egyesült Államok németországi nagykövetének titulusával: „Richard C. Holbrooke nagykövet nagy örömmel fogadja Miss Kati Marton házasságkötési indítványát, melyre egy később meghatározandó időpontban kerül sor.” És néhány nappal később postán érkezett egy elegáns, aranyozott kártya, melynek borítékját nagyköveti pecsét zárta le, az alábbi kézírásos verssel, 1994. április 14-i dátummal:
Én a tiéd, te az enyém,
ezt kéri szerelmes versikém!
A kártya ezüst keretben ma is az öltözőasztalomon áll. 1994 telén Richard eljött utánam Budapestre, ahol egy turisztikai íráson dolgoztam éppen. Kéz a kézben sétáltunk az Andrássy úton, és úgy éreztem, otthon vagyok, először igazán otthon – a múltam és jelenem találkozott végre. Mindkettőnket érdekelt a történelem, zsigerileg kötődtünk a vérzivataros huszadik századhoz, amelyet a szüleink alig éltek túl. Ültünk egymás mellett a nagy zsinagógában, és fizikailag is éreztem az erőteljes összetartozást. A dédszüleimet ebben a templomban adta össze az ükapám, a rabbi, aki Prágából utazott ide a ceremóniára. És én csak mostanában kezdtem megismerni családom történetét, amelyet a szüleim eltitkoltak előlem. Ki voltam borulva attól, hogy mi mindentől fosztottak meg, de Richard elfogadta és megértette őket. – Túlélők – magyarázta. – Erős emberek, akik olyasmiken mentek keresztül, amiken te meg én nem. És te itt vagy, és azért vagy itt, mert ők túlélők.
(…)
A hivatalos vacsorák előtt általában az ágyra telepedtünk az ültetési tervvel, és egy nagy kartonlapon úgy tologattuk a neveket, ahogy a tábornokok tervezik a csatát – sokszor még akkor is, amikor az első vendégek már megérkeztek. Richard szerint az ültetés a kulcsa a jó partinak. Szerettük a furcsa, érdekes kombinációkat: Whoopi Goldberg Soros György mellé, például. A filmsztárokat, Robert De Nirót, Sarah Jessica Parkert és Charlize Theront összeültettük ENSZ-követekkel, szenátorokkal, mindkét pártbeli képviselőkkel, akik ilyenkor egyből megilletődött rajongókká váltak.
Richard ragaszkodott hozzá, hogy mindig én mondjam az üdvözlő beszédet – szerinte jobban csinálom, mint ő. Komolyan vettem ezt a feladatot, igyekeztem szellemes és tartalmas lenni. Barbara Walters, aki sok évvel azelőtt megríkatott engem Németországban, ahol fiatal külföldi tudósító voltam, rendszeres vendég volt nálunk. Egy parti után, melyet a „first lady”, Hillary Rodham Clinton tiszteletére adtunk, ezt írta: „Milyen különleges este volt, Kati! Igazán megható tósztot mondtál. Még sosem láttam Hillaryt ennyire oldottnak. Örülök a boldogságodnak és a sikereidnek!”
Sütkéreztem Richard tekintetének meleg ragyogásában. Néha, amikor felálltam a beszédhez, megérintette a szívét a kezével.
Egy emlékezetes estén Teddy Kennedy spontán rázendített a „Danny Boy-ra”, a bátyja, Jack kedvenc ír balladájára, és Adolph Green kísérte zongorán. Amikor elbúcsúztunk a szenátortól és a feleségétől, Victoria Reggie Kennedytől, Richard azt mondta:
– Mi aztán fölfelé nősültünk, igaz, Teddy? – Mire Kennedy:
– Hát persze, de nem megérte?
Később Kennedy szenátor is írt: „Kedves Kati és Richard, Vicki és én még mindig nem szálltunk alá a felhőkből vasárnap este óta. Még mindig ott lebegünk, és emlékezünk erre a rendkívüli partira, ahol régi barátok és új csillagok is föltűntek… De leginkább azért volt remek, mert ti ketten azzá tettétek! Mindenre kiterjed a figyelmetek – az ülésrendre, a szórakoztatásra, az arányokra. Tökéletes „soiree’ volt. A tószt pedig a legjobb. Barátotok, Ted.”
De a legemlékezetesebb alkalmak azok voltak, amikor azt az embert láttuk vendégül, akit korunk legnagyobbjának tartottunk: Nelson Mandelát, aki nálunk lakott a rezidencián néhányszor. Mindig elkísérte egy magas, robusztus dél-afrikai nő, Zelda, aki úgy vigyázta gazdáját, mint egy sólyom. Zelda a fülébe súgta, „uram, megérkezett a masszőr”, és Mandela engedelmesen fölállt az asztaltól. Máskor egy érdekes beszélgetésből rángatta ki azzal, hogy „Bob De Niro és Whoopi Goldberg várják, hogy közös fénykép készüljön önökről, uram”. Életem egyik felejthetetlen élménye volt, amikor a magas, mégis valahogy törékeny Mandela belém karolt, és úgy sétáltunk a Waldorfból az ENSZ-be. Ahogy mentünk, kifejtette, számára érthetetlen, hogy az egész ország Clinton elnök fehér házi afférjával foglalkozik. – Tudja, Kati, a mi országunkban szeretjük, ha a férfiak férfiasak – mondta a fejét ingatva. És egyik legkedvesebb emlékem az ő memoárja, amit nekünk dedikált: „Richard Holbrooke nagykövetnek és Kati Martonnak – a csodálatos párnak, akik kivívták tiszteletünket és csodálatunkat.”
Nem tudnék mit hozzátenni a több kötetnyi íráshoz, amely Mandela csodaszámba menő humanizmusáról és elementáris életszeretetéről szól. Mennyire más volt, mint azok a vezetők – Khomeinitől Milosevicsig és Mugabéig –, akik elmulasztották a számukra adott lehetőséget, és csak vérontást és pusztulást hagytak maguk után.
Sir Jeremy Greenstock, Nagy-Britannia ENSZ-nagykövete, akit sokszor vendégül láttunk, ezt írta nekem: „Nem tudom, valóban élvezi-e a diplomáciai háziasszony szerepét, de olyan jól csinálja, hogy kérem, abba ne hagyja. Számos partin vettünk már részt, amelyet a Holbrooke házaspár adott, és nagyon hálásak vagyunk, hogy ott lehettünk.”
Gyakran voltam kimerült, ugyanis közben az elnöki házasságokról szóló könyvemhez végeztem kutatásokat; utaztam szerte az országban, hogy interjút készítsek volt elnöki párokkal és személyzetükkel. Az egyik volt „first lady” nagyon sokszor visszautasított. 1999. március 5-én a Washington Post legendás szerkesztője, Ben Bradlee ezt írta nekem: „Hát nem azt kérték tőlem a minap, hogy karakter-gyilkosságot kövessek el veled szemben?! Aki kérte, azt állította, hogy könyvet írsz a „first ladykről”. Aki kérte, Nancy Reagan nevében kérte. Aki kérte – a francba –, nem más, mint [a központi hírszerzés korábbi igazgatója] Dick Helms. De én megmondtam neki, hogy túl vagy már a bombarobbantós korszakodon.” Nem kis mértékben Brad Bradlee-nek köszönhetően végül megcsinálhattam az interjút az óvatos és akkurátus Mrs. Reagannel. Föltárult erőteljes személyisége, és ez csak megerősítette meggyőződésemet, miszerint ő volt az egyik legbefolyásosabb „first lady”.
Hétfő reggel, 2000. január 24-én, miután előző este számos afrikai vezetővel vacsoráztunk, egyszerűen nem bírtam fölkelni a kimerültségtől. Richard ezt az üzenetet ragasztotta a tükrömre: „Katika (aki éjszaka egyszer sem köhögtél), szeretnék ágyban maradni veled egész délelőtt, de Mugabe [Zimbabwe elnöke] és Kabila [Kongó elnöke] várnak. Az estét szabadon hagyom, és elviszlek vacsorázni. Nagyon szeretlek! „T” PS. Tartsd magadnál a mobilt, hogy elérhesselek!”
Egy ilyen nap után este még el akart vinni vacsorázni!
Természetesen nagyon el voltunk keseredve, amikor a Legfelsőbb Bíróság nem engedélyezte a floridai szavazatok újraszámlálását, és ezzel 2000-ben George W. Bush lett az USA elnöke. De Richard sosem vesztegetett sok időt a sajnálkozásra és a „mi lett volna, ha…” mérlegelésére. Visszatért a magánéletbe, belevetette magát az Ázsia Társaság, a berlini Amerikai Akadémia (amit ő alapított, még nagyköveti ciklusa végén) és az AIDS-ellenes Globális Üzleti Koalíció vezetésébe. Nekem is megvolt a magam dolga a humanitárius cselekvés terepén: az Emberi Jogok Megfigyelő Bizottsága, az Újságírókat Védő Bizottság, amelynek öt évig elnöke voltam, akárcsak 2003-2008 között a Nemzetközi Nőegészségügyi Szervezeté. És belekezdtem egy új könyvbe is, tehetséges magyarok egy nemzedékéről, akik megváltoztatták a világot.
Richard új helyekről álmodott, amiket föl kell fedeznünk: Antarktisz! Indonézia távolabbi szigetei! Patagónia! És azt is egyre mondogatta a barátainknak, hogy Kati sokkal jobban Kati Párizsban, mint bárhol máshol. Vagyis Párizs a mi helyünk maradt.
A Daytoni Egyezmény és az ENSZ-ben végzett tevékenysége a világ színpadára katapultálta Richardot. Ezen nem változtatott az sem, hogy immár nem volt kormánytisztviselő. Európában ő volt az amerikai, akinek egyetlen neve van: Holbrooke. Ő vezette a béketárgyalást Európa legvéresebb háborúja után a második világháború óta. Előfordult, hogy idegenek, amikor fölismerték egy étteremben, üveg bort vagy pezsgőt küldtek az asztalunkhoz. Könnyedén viselte. – Örülök, hogy valódi eredményeimről ismernek, és nem azért vagyok híres, mert híres vagyok – mondta. Még mindig komoly ambíciói voltak, de mint történész tudta, hogy már helye van a történelemkönyvekben.
Párizsban megvoltak a magunk szertartásai. Rendszerint a barátainknál laktunk, Christine Ockrentnél és barátjánál, az Orvosok határok nélkül alapítójánál, Bernard Kouchnernél. Odaadták nekünk kétszintes lakásuk felső szintjét, amely a Luxembourg kertre nézett. Remek emberek, és nagyon jól megvoltunk négyesben. Bernard, az ellenállhatatlan és megállíthatatlan anekdotázó és szenvedélyes emberbarát, valamint a nagyszerű, halk szavú Christine, az ő tökéletes ellentéte. Sokszor vacsoráztunk együtt a Closerie des Lilas-ban; olyan gyakran, hogy Richard aláírását és bejegyzését – Dîner avec Christine et Bernard, au Closerie, quel rêve de Paris! – rányomtatták a tányéralátétekre Hemingway kedvenc sörözőjében.
Az egyik este Bernard elvitt minket egy árnyas, falusias térre, ahol öregemberek boules-t játszottak az alkonyatban: a place Dauphine egy eldugott kis terecske Párizs közepén, kávéházak veszik körül. Montand és Signoret itt élt, mutatott Bernard egy lakásra az egyik kávéház fölött. A legendás művész, énekes és aktivista Yves Montand és színésznő felesége Simone Signoret Kouchnerék közeli barátai voltak, harcostársak az emberi jogi küzdelmekben. A tér Párizs egyik titka, meglepetésként éri az embert, de később gyakran visszajártunk. Amikor este hazamentünk Kouchnerékhez, Bernard föltett egy Montand-cédét. Együtt énekeltünk vele, és azon versengtünk, ki emlékszik több szövegre a dalokból. Bernard mindet ismerte. Ma is hallom telt baritonját: Les feuilles mortes se ramassent à la pelle, Tu vois n’ai pas oublié… Richard elbűvölten hallgatta. Tökéletes párizsi boldogság volt.
Talán elkerülhetetlenül alakult úgy, hogy a boszniai és ENSZ-beli drámák és szoros együtt dolgozás után egy hagyományosabb együttélés következett. Már nem fonódott össze személyes és szakmai életünk minden másodperce. 2004-ben Richard teljes gőzzel belevetette magát barátja, John Kerry szenátor elnöki kampányába, külpolitikai elemzéseket írt, és utazott szerte az országban, szónokolt Kerry és más demokrata személyiségek mellett. Vágyódott a közéleti szereplés után. Ugyanabban az időben én könyvet írtam: Kilenc magyar, aki világgá ment, és megváltoztatta a világot címmel. Kilenc zsidó származású magyar ember életpályáját kutattam, és ez egyre mélyebbre rántott saját életem és a szülőhelyem történelmébe. Heteket töltöttem Budapesten, interjúkat készítettem, és fordítottam az archívumok anyagait. Imádtam magyarul beszélni, és hamarosan új barátokra tettem szert otthon – olyanokra, akiknek semmi kapcsolatuk nem volt az én New York-i életemmel. Továbbra is Richard volt életem középpontjában, minden nap beszéltünk telefonon, bármerre is jártunk. De mire a tizedik házassági évfordulónk közeledett, már leginkább egymás legjobb barátai voltunk.
Mindennapi történet ez. Automata vezérlésre kapcsoltunk, és így ajtó nyílt a kísértésre. És megengedtem, hogy valaki besétáljon rajta. Jóképű volt, okos, és ami a legfontosabb: magyar – én pedig éppen nyakig merültem abba a történelembe, ami életem nagy részében el volt zárva előttem. A gyerekkorom nyelvén beszéltünk, ugyanazokon nevettünk. Ismerte kedvenc gyerekkori dalom szövegét a magányos halászlegényről a Balatonon, tudta, hogy hívják a kis mélyedést a kulcscsont mellett – sótartó –, amit még a nagymamámtól hallottam. Minden története új volt – és mégis ismerős. Amikor beléptem a villájába Budán, gyerekkorom legdrámaibb színhelyének környékén, ismerősnek láttam a kifakult perzsaszőnyegeket, a falakon a sötét olajfestményeket, a szüleim ezüstjére emlékeztető tárgyakat. Mintha otthon lettem volna.
Emlékkép: megyünk a barátommal a vidéki házába. A távolban hirtelen egy vékony vízcsíkot pillantok meg. Megkérem, hogy vigyen oda, a Balaton partjára. A dzsipje hátuljában fölveszem a fürdőruhám, és szaladok le, gyerekkorom tavához. Valami eksztatikus állapotban úszom egyre messzebb és messzebb a parttól. Megint gyerek vagyok, itt nyaralunk együtt a tóparton, a szüleim letartóztatása előtti nyáron. Apám, anyám, a nővérem és én még egy egész, boldog család vagyunk. Meg fogom találni, ha elég messze beúszom, ezt a gyereket és ezt a családot. A barátom kint áll a parton és figyel, teljesülhet a bennem élő örök vágy, talán még össze tudom ragasztani az eltört gyerekkort.
De ahogy a hajnali pára a Balaton fölött, ez a kép is gyorsan elpárolog. Van egy másik életem. Egy temperamentumos amerikait szeretek. Ezt már nem lehet megváltoztatni. Richard volt a legjobb barátom, semmit nem tudtam sokáig eltitkolni előle. Ő annyira bízott bennem, oly határtalanul támogatott mindenben – hogyan is tarthattam volna titokban első válságunkat?
Ültünk a bridgehamptoni otthonunk kertjében, amikor elmondtam, hogy túl messzire mentem egy barátságban. Sírtunk mindketten. Kicsinek éreztem magam, és tudtam, hogy életem legnagyobb hibáját követtem el. Aztán Richard megszólalt. – Megmondtam neked, amikor összekerültünk, hogy muszáj lesz megbocsátanom neked, ha valami ilyesmi történik, mert számomra te vagy a társ. Most, mivel te sodortál bele ebbe bennünket, neked is kell kihozni minket belőle. – Felállt és elment. Hallottam, hogy elhajt a kocsival. De azt mondta, „minket”, „bennünket”. Vagyis azt, hogy ez a mi problémánk. Vagyis a mi történetünknek nincsen vége.
Túl könnyű lenne életrajzi okokkal magyarázni ezt az epizódot. De 2004-ben gyakran idéztem föl azt a nyarat, a szüleim letartóztatása előttit. Anyám is, apám is belebonyolódott meggondolatlan kapcsolatokba; anyám egy sokkal fiatalabb férfival, apám egy angol diplomata gyönyörű feleségével. És apám mégis megpróbált kicsempésztetni egy levelet a börtönből, melyet ceruzavéggel írt cigarettapapírra: „Rettenetesen hiányoztok, és rettenetesen féltelek Téged. Ide nem szabad betenned a lábadat! Tégy meg mindent a magatok érdekében… aztán jövök csak én… Jobban szeretlek, mint valaha, de ez ne befolyásolja a döntéseidet, és bocsásd meg azt a konok butaságomat, hogy azt hittem, kivételek vagyunk. Csak Ti hárman vagytok fontosak. Én nem számítok. A gyerekek feledjenek el.”
Apám levele nem ért el anyámhoz, mivel a cellatársa besúgó volt, aki Papa levelét egyenesen a kihallgató tiszthez juttatta el. Apámat magánzárkával büntették, amiért kapcsolatot próbált létesíteni anyámmal, aki – noha apám ezt nem tudta – már ugyanannak a börtönnek a lakója volt. Anyám mindig azt mondta, hogy a börtön mentette meg a házasságukat. Miután átrágtam magam a magyar titkosrendőrség aktáin az archívumban, most már értem, mire gondolt. A szüleim látták egymás viselkedését a börtönben, és újra egymásba szerettek.
Richard és én nem kerültünk börtönbe. De megéltük a magunk agóniáját, miután bevallottam ezt a viszonyt. Amikor szakítottam azzal a férfival, Richard ezt írta: „Tudom, hogy ehhez nagy bátorságra volt ma szükséged. De ha nem teszed meg, az életünk nagyon eltávolodott volna egymástól, és a kapcsolatunk jóvátehetetlenül, javíthatatlanul megkeseredik. Ezt a válságot te okoztad, de te vagy az is, aki még egy esélyt adsz nekünk, most, a tizedik házassági évfordulónk küszöbén. A saját érzelmeimmel kapcsolatban soha semmilyen kétségem nem volt: te vagy életem középpontja… És nagyon szeretlek.” Soha nem emlegette ezt a férfit, soha nem kérdezte a nevét sem. Tudta, hogy vége – ahogy megérezte azt is, amikor történt. Jobban ismert, mint bárki más egész életemben. És mindenestül szeretett! És noha továbbra is vissza-visszatértem Budapestre, soha nem kérdezte, találkoztam-e vele. Csodáltam és szerettem, jobban, mint valaha. Nem ugyanaz a pár voltunk, mint annak előtte. Megpróbáltattunk. Túléltük. Mindketten hálásak voltunk a másiknak, hogy jó döntést hozott.
Nem javasolnám senkinek ezt a fajta megpróbáltatást. De számunkra talán mégis szükséges volt. Egy töredék pillanatig eljátszottam egy nyugodtabb élet gondolatával, egy visszafogottabb lélek oldalán. Szembenéztünk a másikunk nélküli élet lehetőségével, és ez rémületes volt. És többé nem tévesztettük szem elől azt, ami a legdrágább volt számunkra. Lehet, hogy veszítettünk valamit az ártatlanságunkból, de az elkövetkező hét évben közelebb voltunk egymáshoz, mint a megelőző évtizedben. Drágán tanultuk meg, hogy egymás életében behelyettesíthetetlenek vagyunk. Nem hibátlanok, de pótolhatatlanok. Ki tudja, mi ennek a magyarázata? Egyszerűen csak így működtünk. És micsoda megkönnyebbülés fogott el, amikor a következő születésnapomon Richard azt mondta: – Még mindig erősebbek vagyunk, mint a piszok. – Ezt korábban is gyakran mondogatta, amikor még fogalmunk sem volt róla, mennyire igaz. Tudtam, hogy minden rendben van.
