Magyarországot a totális háborús pusztítás után az 1947-es párizsi békeszerződés megfosztotta a visszaszerzett területektől, és brutális jóvátétel fizetésére kötelezte. Miközben pedig az emberek szó szerint két kezükkel építették újjá az országot, a történelem újabb súlyos ítéletet mondott a fejükre: a náci megszállást szovjet tankok váltották fel, a nyilas rémuralom után kommunista diktatúra következett.
A Bem-szobornál kezdődött
A Szovjet Kommunista Párt XX. kongresszusán, 1956 februárjában Hruscsov erőteljesen bírálta Sztálint, és megkezdte a Szovjetunió és a szocialista blokk desztalinizációját. Az irányváltás következtében nyáron ismét megbukott Rákosi, Poznanban pedig munkásfelkelés tört ki. A lengyelekkel szimpatizáló magyar társadalomban egyre nőtt a feszültség, amit csak szított, hogy a megszálló szovjet csapatok Ausztria semlegessé nyilvánítása után is maradtak az országban. Addig ugyanis az volt a hivatalos verzió, hogy a Vörös Hadsereg csak az osztrák területekkel való kapcsolattartás miatt időzik hazánkban.
Az enyhülés jele volt, hogy rehabilitálták, majd október 6-án újratemették Rajk Lászlót és társait, az esemény kapcsán kétszázezren tüntettek a rendszer ellen. Szegeden október 16-án megalakult a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (MEFESZ), amely 20-án tíz pontban rögzítette követeléseit.
Amikor október 19-én Lengyelországban újabb felkelés tört ki, amire Moszkva fegyveres beavatkozással fenyegetőzött, a hazai reformellenzék itthon is mozgásba lendült. A MEFESZ 22-én országos gyűlést tartott a Műegyetemen, ahol követeléseiket immár 16 pontba foglalták, és megállapodtak, másnap délután három órakor demonstrációt tartanak a budapesti Bem-szobornál.
Október 23-án a rádió hírt adott a magyar diákok lengyelbarát rokonszenvtüntetéséről, és beszámolt róla a legnagyobb példányszámú napilap, a Szabad Nép is. Az újság vezércikkében – némileg finomítva – a 16 pontot is közölte, valamint a Magyar Írószövetség közleményét, amelyben üdvözölte a lengyelországi változásokat. A diákok széthordták az egyetemekre és a főiskolákra a 16 pontot, számos diákszervezet jelezte, csatlakozik a délutáni tüntetéshez.
Százezrek mentek utcára
Az eseményeket viszont ekkor már nem lehetett megállítani. Ezt felismerve a kommunista vezetés meghátrált: mégiscsak engedélyezte a tüntetést, és felhívta a fővárosi tagszervezeteket, vegyenek részt, próbálják az eseményeket megfelelő mederben tartani. Közben az ÁVH megerősítette a fegyveres őrséget a rádiónál, illetve Budapest stratégiai pontjain.
Az egyetemisták fél háromkor indultak a Műegyetemtől, háromra értek Petőfi szobrához a Március 15. térre. Itt már 10-15 ezer ember dörögte a refrént az ifjú Sinkovits Imrével:
A magyarok istenére/Esküszünk,/Esküszünk, hogy rabok tovább/Nem leszünk!
Felolvasták a 16 pontot, majd a Kossuth Lajos utca – Bajcsy-Zsilinszky út – Nagykörút – Margit híd útvonalon érkeztek meg a Bem-szoborhoz. Útközben a délelőtti munkából hazatérő munkások tömegei csatlakoztak hozzájuk, egyszerű járókelők, akiket elsodort a pillanat. Budára már mintegy 50 ezres tömeg érkezett.
A házak között pedig, végig a belvároson zúgtak a jelszavak:
- Lengyelország példát mutat, kövessük a magyar utat!
- Bem apó és Kossuth népe, menjünk együtt, kéz a kézbe!
- Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon!
- Függetlenség, szabadság!
- Aki Magyar, velünk tart!
- Munkás-paraszt gyerekek, együtt megyünk veletek!
- Ruszkik haza, ruszkik haza!
- Bem apó és Kossuth népe, menjünk együtt, kéz a kézbe!
- Rákosit a Dunába, Nagy Imrét a kormányba!
- Szabadságra szavazunk, Kossuth-címert akarunk!
- Szovjet sereg menjen haza, Sztálin-szobrot vigye haza!
A Bem téren Sinkovits ismét a Nemzeti Dalt szavalta, a diákok megismételték 16 pontba szedett követeléseiket, Veres Péter, az Írószövetség elnöke pedig felolvasta a szervezet kiáltványát:
- Nagy Imrét miniszterelnöknek;
- a Szovjetuniótól független, nemzeti politika, demokratikus közélet;
- az erőszakos mezőgazdasági kollektivizáció leállítása;
- szabad parlamenti választások;
- a gyárak irányítását adják a munkástanácsok kezébe.
A tömeg percről-percre nőtt, itt már világossá vált, ezek az emberek nem fognak este békével hazamenni. Sok katona is csatlakozott, letépték egyenruhájukról a vörös csillagot. A Bem térről már körülbelül 200 ezer ember indult Pestre.
„Hazát akar, szabadságot akar”
Andrássy Gyula unokája, Pallavicini-Andrássy Borbála írja:
Tömegek és tömegek, zárt sorokban, sokan karonfogva, ragyogó arccal, fegyvertelenül. […] Gyökértelen, hazátlan, istentelen, téves eszméket hirdetők kezében gyúrt ifjúság, amely megtalálta önmagát, amelynek ősi vére felszabadította gúzsba kötött tagjait. Hazát akar, Szabadságot akar, élni akar, és azért halni is kész.
Kora este, 17-18 óra körül érkeztek a Parlament elé, ahol százezrek követelték Nagy Imrét. Ő végül 21 órakor jelent meg az Országház erkélyén: rutinszerűen az „Elvtársak! ” megszólítással kezdett, mire a tömeg felhördült. „Barátaim! ” – folytatta a politikus. Egy másik csoport a Városligetbe ment, este tíz órára nagy nehezen ledöntötte Sztálin óriási szobrát – darabokra szedték, fejét a Blaha Lujza térre vitték és egy zsákutca-táblát akasztottak rá.
A harmadik csoport pedig a rádió épületéhez tartott, hogy beolvastassa a demonstrálók követeléseit.
Az épület őrzésére kirendelt katonák megpróbálták feloszlatni a többezres tömeget, majd kompromisszumot ajánlottak. Kiküldtek egy közvetítőkocsit, hogy akkor legyen, olvassák be, amit akarnak. Csakhogy ez átverés volt, a berendezés nem működött – innentől kezdve csak idő kérdése volt az erőszak.
Az első lövés tíz óra körül dördült el. Eddigre a tüntetőknél is megjelentek a fegyverek, az ellenük kirendelt katonák egy része is “átállt”: letépte magáról a vörös csillagot, szétosztotta fegyvereit.
Az MDP Központi vezetősége az éjszakai hírek alapján szovjet segítséget kért, a Vörös Hadsereg alakulatai október 24-én hajnalban bevonultak Budapestre, és több ponton összecsaptak a felkelőkkel.
(Kiemelt kép: Ferenciek tere (Felszabadulás tér), Szvoboda Sándor ideiglenes sírja a Pázmány szobor előtt. Forrás: Fortepan/Répay András)
