Én nagyon sokat ültem. Nem lehetne esetleg állva interjút adni?
– viccelődött Ambrus Attila felütésként, de pillanatok alatt eljutottunk a legkomolyabb témák boncolgatásáig. Ez a kettősség végig megmaradt, így a nézőtéren gyakran megesett, hogy a megrendítő vallomásokat is harsány kacagás szakította meg. Nem véletlenül, hiszen az egész helyzetben volt valami túlzó sűrűség, ami a nagyon emberi pillanatok ellenére is a szürrealitás irányába tolta el a hangulatot. A nem mindennapi trió beszélgetésére rengetegen voltak kíváncsiak, ami végül is érthető: ha valakik, ők aztán hitelesen tudnak beszélni a fentről és a lentről, na meg a lázadásról. A jó útra tért bankrabló, a társadalomból kivonuló költő, és a Hit Gyülekezetébe megtért punk figurája önmagában is elég pikáns, de együtt különösen izgalmas volt, mit is tudnak kezdeni egymással.
Az érdeklődés mértékét jelzi, hogy mikor a beszélgetés előtti percekben tévedésből megszólalt a tűzriasztó, mindenki a székén maradt. A több száz fős közönség inkább kivárta a vijjogás közepette, hogy tényleg tűz van-e, minthogy feladja az ülőhelyét. Az est koncepcióján dolgozó Fabricius Gábor is hangsúlyozta rövid felvezetőjében, milyen rég várta már ezt a csúcstalálkozót.
Megjártam a poklot, megjártam a damaszkuszi utat. Rengeteg törés volt az életemben, és szinte mindért én voltam a felelős. Persze az elején másokat hibáztattam.
– mondta Ambrus, aki szerint soha nem tudjuk igazán, hol a mélypont, ugyanis mindig csúszhatunk lejjebb. Hogy mikor vagyunk fönt, arra már kicsit könnyebb a válasz: „Ez ma már számomra annyit jelent, hogy sütött a nap, és nem állt mögöttem egy smasszer sem. Akkor már fönt vagyok.”
Ő amúgy már kiskorában úgy érezte, hogy a szabályok nem vonatkoznak rá. Saját bevallása szerint iszonyatosan rossz gyerek volt, kilenc évesen a templomból is kitiltották, mert megitta a plébános miseborát. Voltak persze tisztességes karrierálmai: először sportoló akart lenni, aztán zenész, de egyik sem jött össze. Először hangszerlopásért ült, mert véletlenül épp annak a zenekarnak próbálták eladni a hangszereket, amelyiktől előtte ellopták őket. Innen indult aztán el a lejtőn, amelynek a híres-hírhedt bankrablássorozat és a börtön várta a végén.
Egyszerű vagyok mint a koporsószög. Ha volt valamilyen problémám, nem az észérveket használtam, hanem zsigerből, izomból próbáltam megoldani.
Ambrus az este folyamán elég sokat sztorizott bűnöző múltjáról, a bankrablásokról és arról, hogyan csinált olykor hülyét a rendőrökből. Egy ponton aztán viccesen hozzátette, hogy ez nem egy bankrabló tanfolyam, tehát aki esetleg ezért jött, azt nyugodtan álljon fel és menjen haza. A komikus anekdoták után azt is mindig hangsúlyozta, hogy a bankrablás egy primitív műfaj, és akkor is nagyon ijesztő átélni, ha végül nem történik semmi erőszak.
Az a pillanat sem volt vicces, mikor hosszú macska-egér játék után körbezárták és elfogták. A csendből jött rá, hogy mi a helyzet, és hogy csak három lehetőség áll előtte:
- Fejbe lövi magát,
- lövöldözésbe kezd a rendőrökkel,
- vagy leteszi a pisztolyt és megadja magát.
Azért választotta az utóbbit, mert valahol mélyen úgy gondolta, bűnhődnie kell a tetteiért.
Én a sorsban hiszek. Büntetlenül semmit nem tehetünk az életben, és azt éreztem, hogy eljött az a pillanat, amikor számot kell adnom, hogy eddig és ne tovább
– mondta Ambrus, akinek új könyv és egy akciófilm is érkezik az életéről (A Viszkisből egy eddig nem látott jelenetet is levetítettek). Hangsúlyozta, hogy barátok nélkül képtelen lett volna visszailleszkedni a társadalomba 13 év börtön után. Csak nekik köszönheti, hogy most itt ül, mert szerinte a rendszer nincs felkészülve erre a kemény feladatra: sokan úgy papolnak a reintegrációról, hogy nem is ismerik a szó jelentését. Ő például a szabadulása után annyi segítséget kapott, hogy megkapta egy hajléktalanszálló címét.
A legnagyobb problémám az volt, hogy magamat elfogadjam. Azt, hogy én vagyok a felelős a saját sorsomért. Az erkölcs szobrát nyilván nem rólam fogják megmintázni, de megbékéltem a világgal, és igazából nem haragszom senkire. Béke van bennem.
Ambrus Attillához hasonlóan Pajor Tamás is számot vetett már a múltjával. Az ő életében pontosan 30 éve jött el a nagy váltás, mikor megtért, és felhagyott a junkie életmóddal. „Nehéz megragadni egyetlen pillanatot, hogy mi volt a leglejjebb, de voltam lent, az biztos” – kezdte a Neurotic egykori frontembere, aki 17 éves korától kezdve a totális lázadást látta az egyetlen igazságkereső életformának. Ez persze nemcsak a zenei kísérletezéssel járt együtt, hanem a kábítószerekkel, a folyamatos házibulizással, és az őrült, sokszor önveszélyes akciókkal is. A lázadást már akkor sem érezte teljesen igaznak, de egy fokkal még mindig hitelesebbnek tűnt számára, mint beilleszkedni abba a szürke, ötlettelen kommunista világba, amelyben felnőtt.
Érdekes volt élőben látni, hogy Pajor mennyire meghasonlott régi, punk énjével. Nemcsak a régi dalait nem hajlandó meghallgatni, de akkor sem nagyon nézett rá a vászonra, mikor pár részletet vetítettek a Rocktérítőből. Pedig szerinte az igazi rock and roll az, amit ők éltek akkor, csak épp nem vezet sehova, és aki következetesen űzi, az előbb-utóbb belehal – ahogy neki is nagyon sok kedves barátja nem él már.
A totális lázadás mindenesetre nem hozott neki megkönnyebbülést, sőt, egyre mélyebbre csúszott. Csak akkor érezte úgy, hogy elindul a mélypontról felfelé, mikor 1987 októberében az evangéliumokat olvasva rájött, hogy a személyisége nem ér véget a halállal. Pajor ezen a ponton meg is ragadta az alkalmat egy kis prédikációra, mint mondta is: sosem képes megállni, hogy elmesélje a megvilágosodását.
Ezekből volt is némi finom egymásnak feszülés Peer Krisztiánnal, aki metafizikai szinten kevésbé látja elrendezettnek és kisimultnak a dolgokat. Ő is nagy visszatérő, aki irodalmi őstehetségnek indult, de több mint tízévnyi kihagyás után kezdett el újra verseket írni. Idén jelent meg 42 című kötete, amelyben barátnőjének, a 25 évesen elhunyt Zsófinak állít emléket, az ő hiányát és a marcangoló gyászt írja körül.
Azt hittem meg van oldva az életem. Arra készültünk, hogy majd gyereket csinálunk Nagymarosra, újra írtam, és már pénzünk is volt. Voltak közép- és hosszú távú terveink is, míg korábban három napnál messzebb nem láttam előre. Aztán hirtelen kiderült, hogy semmit nem tartok a kezemben, főleg nem a sorsomat
– mondta Peer, aki az alkohollal folytatott küzdelmeiről is őszintén beszélt. Korábban nomád körülmények között élt, és mindenáron igyekezett elkerülni a beilleszkedést a társadalomba. Amúgy a mai napig egyetért Ambrus Attila önfejűségével, mert szerinte a hülye szabályokat nincs értelme betartani. Peer kényszeres szabályszegőnek tartja magát, és kifejezetten irigyli azokat, akik tényleg nem tudják, hol a határ. Ő ugyanis pontosan tisztában van vele, csak épp állandó késztetést érez, hogy átslisszoljon rajta (hogy ez mennyire így van, arról vele készült nyári interjúnkból is bárki meggyőződhet). Közben van egy reménytelen vonzódása a kispolgári értékek iránt: saját gyerek, autó, bankszámla, de ezek sosem jöttek össze neki.
Ott Anna moderátor kérdésére mégis habozás nélkül rávágta, hogy a boldogság felé tart. Ezt akkor érzi igazán, mikor a Dunakanyarban sétálgat a kutyájával, és lesüt rá „Isten szabad napja.” Szerinte a boldogság amúgy is csak ritka csúcspont az életben, így a cél nem is ennek elérése, sokkal inkább az, hogy tartósan elkerüljük a boldogtalanságot. Erre törekszik mostanában. Persze ez nem kis kihívás, hisz boldogtalannak lenni olyan végtelen könnyű szerinte.
A lentről felfelé ívelő beszélgetés végül pozitív kicsengéssel zárult. Kiderült, hogy más-más utakon, de mindhárom kalandor megbékélt önmagával és a világgal. A végszót Pajor adta meg, aki elszavalta egyik szerzeményét, ezekkel a sorokkal zárva a hihetetlenül tömény másfél órát:
Te mesterséges ember,
Hív az emberséges mester.
Nem kell félned, nem kell,
Itt az élet, kezdd el!
A Zeitgeist rendezvénysorozatot a Republic Group szervezi.
(Kiemelt kép: 24.hu/ Karancsi Rudolf)