Nagy Bandó: Merj ordítani, Stohl András!

Azt mondod a Mancsban (2017. aug. 24.):

Én ugyanúgy kiabálnék, mint Schilling, csak gyáva vagyok hozzá… Néha betelik a pohár és akkor elmormolom magamban, hogy gyáva és cinkos, aki néma. Néha meg azt gondolom, hogy nekem nem a kiállás a dolgom, aztán meg azt, hogy nincs olyan, hogy nem ez a dolgom. Zavarban vagyok, és ez dühít… Legszívesebben ordítanék, de nem merek. Tartok a következményektől. Hogy mi lesz velem, de nem csak velem, hanem a környezetemmel is.

András, bátor, aki kimondja, hogy gyáva, de gyáva, aki nem meri kimondani azt, amihez nem kell különösebb bátorság. És, tudod, a legnagyobb baj, hogy ma, majdnem harminc évvel a szocializmusnak mondott átkos megszűnése után be kell szarnod attól, hogy kimondod a véleményed. Hogy féltened kell magadat és a környezeted, gondolom, a családodra gondolsz, a gyerekeidre.

András, amit kimondtál, a maga módján az is „kiabálás”, mert mindenki tisztában van azzal, hogy kikről és mikről beszélsz. Kiabálás az is, hogy elmondod: kiabálnál.

András, tényleg nem vagy képes kiabálni, amikor ilyenekről számolsz be az interjúban?

A Hegedűs megy országos turnéra. A producert, Rosta Máriát több vidéki városból is felhívták, hogy nem hajlandók leközölni egy olyan cikket, ami arról szól, hogy hogyan készült az előadás. Nem jöhet le egy kulturális cikk Alföldi Róberttel. Itt tartunk. Nem politikai cikk, hanem kulturális. Milyen világ ez már?!

Ilyen, András, ilyen, amiért akkor is kiabálnod kellene, ha ezzel ártasz magadnak és környezetednek.

Elmondom Neked: a hetvenedik születésnapomra írtam és bemutattam egy önálló estet, melyet az idei POSZT idején játszottam utoljára, Pécsett, ősszel újrakezdem Pesten, a Fészekben. Erről akartam lehozatni egy X-es, tehát fizetett rekláminterjút. Megtagadták, mert az egyik előadásomon a Dunántúli Napló egy preparált példányát is bevittem a színpadra, úgy, hogy az egész oldalas lila sorosozást, meg migráncsozást kigúnyoljam, mondván, új címe lesz a nemzet gázszerelője által lenyúlt, egykor közkedvelt, mára lakájújsággá lett napilapnak: Lemond!

András, hétéves kislányom van, gondolhatod, hogy én is kockáztatok, akkor is, ha visszafogottan, az értelmet megcélozva, normális érvekkel és stílusban mondom el publicisztikáimban a véleményemet, a gázszerelő és a kormányfő páratlan párosáról, és minden másról, például arról is, amiről beszéltél. Lám, most is.

András, nem kell azon gondolkodnod, hogy mi lesz veled.

Nagy színész vagy, művész, aki magasról szarhat azokra, akik ma még politikusok, hatalmat gyakorló pöffeszkedők, holnap meg ugyanúgy eltűnnek a süllyesztőben, mint a miskolci rendőrkapitány,

tudod, a kurva még akkor is kurva lesz, amikor ő már rég nem lesz rendőrkapitány.

Latabár Kálmán akkor is mert, amikor ennél gyalázatosabb volt a helyzet, tudod, fogta Rákosi képét, és körbehordozta a díszletszobában, azt mondogatva: „Hova akasszam?… Hova akasszam?”

András, félelmetes, amit mondasz:

Az az én hírem, vagy idézőjelesen az imázsom, hogy ami a szívemen, az a számon. Épp ezért vagyok dühös, mert elérték, hogy féljek, nem tudom azt mondani, ami a szívemen van.

Ez az igazi gyalázat, András: „Elérték, hogy féljek!” Nem jöttél rá, hogy ez az igazi botrány? Hát hol élünk, kérdem én is, ahogy Te kérdezted: „Milyen világ ez már?!”

Ilyen világ, András, és még csak olyan hatalmaskodó politikust sem lelsz, aki emiatt szégyellné magát. Mit mondott Bibó? „Demokratának lenni annyi, mint nem félni.” Demokrata vagy, ennyi ésszel és tehetséggel megáldva nem lehetsz más. Akkor hát hol a bátorság, András?

Mi a szartól félsz? Ezektől? Hát kik ezek?

A válasz az lenne, nagyon helyesen, hogy „szolgák”. A haza szolgálói, nem pedig a hatalom birtokosai és gyakorlói. Csak ők képzelik azt, hogy övék a hatalom, és mivel képzelik, aszerint is gyakorolják „a hatalmat”, hatalommániában élnek. Így, ahogy mondod: hogy félelemben tartanak mindenkit, még Téged is. Hát hogy fér össze demokrácia és a félelem, ezt mondd meg. Persze, ez illiberális, azaz olyan, amilyet csak Törökországban meg Oroszországban lelhetsz, és ott már bizonyították is, hogy a „kiabálóknak” van miért félniük.

András, ez a Te hazád, a mi hazánk, mindazoké, akiket lassan hazátlannak fognak mondani, sőt már most is személyigazolvány magyaroknak nevezik azokat, akik nem félnek, és mondják a magukét, ha kell, „kiabálva”. Ezért a szeretett hazáért igenis kiabálni kell, akkor is, ha azt a látszatot keltik a félelemben tartók, mintha ők lennének az igazi hazafiak.

András, arról beszélsz, lehet, igent mondanál egy TV2-es fölkérésre, persze, magas gázsiért, mert szereted a pénzt: „Oké, belefér, mert én csak egy szórakoztató műsort csinálok.”

Nem, András, tévedsz.

Ha elvállalod, nézőket csinálsz, agymosásra esélyes közönséget az adófizetők pénzéből működtetett lakájmédiának.

Ha Te ott műsort vezetsz, lakájjá leszel, nem megfizetett, hanem megvásárolt tévéssé válsz, beállsz a gennyesek közé, hogy Te is szolgáld a tetten érhető jogtalanságot.

Hidd el, a TV2-ben sem hoznák le, amit Alföldi mond. Persona non grata.

András, elégedj meg kevesebb pénzzel, és gyarapítsd az erényeidet, melyeket azzal is jól jellemzel, hogy mondod, ami a szíveden. Te nem vagy eladó. Megfizethető vagy, kötelező, hogy megfizessenek, de tilos, hogy megvásároljanak. Akkor kell igazán féltened magad és környezetedet, ha ez megtörténik.

Mondod, tüntetésre nem jutsz ki, este játszol, „de bennem van, hogy kimegyek, annyira elegem van néha”. Meg hogy „a közérzetem afelé visz, hogy előbb-utóbb én is kimegyek az utcára”.

András, inkább kerülj az utcára (nyugi, nem fogsz), de ne légy lealázottá.

Gondolj Máraira, aki inkább elment a hazából, hogy a hazához hű író maradhasson.

Neked itt a helyed, nem kell elmenned. De maradnod és itt élned csak úgy érdemes, ha kiabálod, ami a szíveden.

Baráti öleléssel köszönt rajongód, aki Pécsett nézi meg a Hegedűst: Bandó