A Premier League 2016/17-es szezonját hatalmas várakozás előzte meg. Nem csak azért, mert az angol labdarúgó-bajnokságról van szó, hanem mert az egész világon nincs még egy olyan liga, ahol nem csak a pályán, de az oldalvonal mellett is sztárparádé van. A már meglévő edzők (Arséne Wenger, Jürgen Klopp, Mauricio Pochettino, Slaven Bilic) mellé olyan szakemberek érkeztek, mint a visszatérő José Mourinho, valamint Pep Guardiola és Ronald Komean.
A 47 éves olasz, aki a Juventusnál fejlesztette tökélyre a 3-5-2-es taktikáját (három Scudetto és két olasz Szuperkupa lett az eredménye), érdekes választásnak tűnt a Chelsea kispadjára. Játékosként és edzőként is csak Olaszországban dolgozott korábban, a klubfociból tett kétéves kitérője is az olasz válogatottnál telt. Amikor az Eb-n elveszítették a németek elleni negyeddöntőt tizenegyesekkel, utána azt mondta, korai döntés volt részéről, hogy elígérkezett a Chelsea-hez.
Itt már csak egy őrült segíthet
Szóval egy kicsit rizikós lépésnek tűnt Roman Abramovicsék részéről, bár valamit tenni kellett azután, hogy a 2015-ben megnyert bajnoki címet követően a kiesőzóna közelébe sodródott a Chelsea, ami után még az előző szezon közepén kirúgták Mourinhót. Az örökös beugró, Guus Hiddink végül csak a tizedik helyre vezette a londoniakat, ugrott a nemzetközi kupaszereplés. És a hazai kupákból is mind kizúgtak.
A Chelsea padlón volt, gyenge eredményekkel. A játékosok nem játszottak jól, a szurkolók elégedetlenek voltak. És itt vissza is kanyarodunk oda, miért volt érdekes választás Conte a Chelsea-nek. Lehet, hogy az olasz focin kívül nem dolgozott még máshol, de piszok jó motivátor.
Conte a spanyolok ellen az Eb-n hatalmasat alakított:
Conte mindamellett, hogy 90 percen keresztül kivetkőzik önmagából, közben taktikailag zseniálisan felkészült edző. Korábban azonban, főleg a juventusos évei alatt vissza-visszatérő problémaként rótták fel neki, hogy bár előre tökéletesen lemodellezte a meccseket, ha történt valami váratlan, nem minden esetben tudott rá megfelelően reagálni.
Köszi, Arsenal!
Ilyen felvezetés után mesébe illő kezdésnek illik következnie, és ez a Chelsea esetében is így volt. Conte változtatott a korábban tőle megszokott három védős rendszeren – megverték a West Hamet, a Watfordot és a Burnleyt is, és minden remekül indult. A Swansea ellen már botlottak, aztán elveszítették a Liverpool elleni ragadót, hogy aztán 3-0-s zakót kapjanak a városi rivális Arsenaltól.
A mindig kíméletlen brit lapok már arról írtak, az olasz nem a megfelelő ember a Chelsea kispadjára, ismét beleszálltak a játékosokba, szóval újra kíméletlen időszak elé nézett a klub. Conte aztán eldobta az addigi kísérletezgetést, visszatért a korábban már bevált három védős rendszeréhez. Annyiban azért csavart a juventusos mintán, hogy 3-5-2 helyett inkább 3-4-3-as felállásban játszott a kékekkel.
A csapataim nem szoktak három gólt kapni egy félidő alatt. Ez igazi sokk volt nekem. Olyan, ami után változtatni kellett, és amit nyomatékosítani akartam a játékosaimban; emlékezzenek rá, hogy ezután mindig elkerüljük majd. Az a vereség megváltoztatott minket. Más csapat lettünk
– mondta a vereség után pár hónappal.
A taktikaváltás bejött, mire az ember észbe kapott, már rég vezették a Premier League-t. 13 bajnokit nyertek meg zsinórban, ami csak eggyel marad el a ligarekordtól. 2017-re gyakorlatilag már csak egy kérdés maradt: mikor nyeri meg matematikailag is a Chelsea a bajnokságot. A Tottenham a végén kicsit szorossá tette a küzdelmet, de olyan hátrányból indult, amit a mostani Chelsea-t nézve képtelenség lett volna ledolgozni. Nem is sikerült.
De mitől ilyen jó ez a Chelsea?
A Chelsea erénye az, hogy úgy a bajnokság messze legjobb csapata, hogy nem kiemelkedően jó. Nem náluk van a legtöbbet labda, nem ők lőnek legtöbbet kapura, nem a londoniak passzolnak a legpontosabban és legtöbbet. A fejpárbajok megnyerésében pedig egyenesen csapnivalóak, csak a Bournemouth rosszabb náluk.
Ők lőtték a legtöbb gólt, százalékosan is a legeredményesebbek a kapu előtt, ők adták a legtöbb gólpasszt, mellette pedig az egyik legjobb védelem is a Chelsea-é, csak a Tottenham és a Manchester United védelmét mattolták kevesebbszer a mezőnyből. Ők kapták a legkevesebb gólt a meccsek utolsó 15 percében, kontrából pedig a Premier League legveszélyesebb csapata.
Ez pedig annak köszönhető, hogy Antonio Conte megtalálta azt a taktikát, ami passzol ehhez a kerethez. Amiben Eden Hazard, Diego Costa és N’Golo Kanté is szenzációs – a franciát meg is választották az év játékosának –, amiben Victor Moses és Marcos Alonso is kiemelkedően teljesít, amiben Cesc Fabregas a kispadról beszállva tud a liga asszisztkirálya lenni és amiben a Chelsea-szurkolók újra megszerették David Luizt.
És itt jön elő még egy zseniális húzás Contétól: bár sokszor csak a meccsek végére tartogatja a cseréit, ő az egyedüli a Premier League-ben, aki minden mérkőzésen kihasználta mindhárom cserelehetőségét. Ezzel is kímélte a kulcsjátékosait.
Ne hallgassuk el azt sem, hogy mivel nem volt nemzetközi kupaszereplés, ezért kevesebb kilométer van a Chelsea-játékosok lábában, mint a riválisoknál. De ez alighanem senkit sem érdekel most a csapatnál, az majd a következő szezon nagy próbája a klub és Antonio Conte számára.
Addig azonban még alaposan meg kell ünnepelni a londoni együttes fennállásának hatodik bajnoki címét.
Fotó: Europress/AFP/Paul Ellis
