Kinek az ötlete volt színpadra állítani ezt a monodrámát?
Orlai Tibor keresett meg az ötlettel tavaly. Édouard Louis önéletrajzi regénye, a Leszámolás Eddyvel akkor egy éve jelent meg magyarul. Ez egy Franciaországban felnőtt meleg srác története, ami elképesztő sötétségeket rejt magában. Tibor úgy gondolta, hogy érdemes ezzel az érzékeny témával foglalkozni, ami az erőszakról, az el nem fogadásról, a családi és közösségi kirekesztésről egyaránt szól, és szerette volna, ha monodrámát állítunk színpadra. Sokat beszélgettünk arról, ki lenne a legmegfelelőbb rendező, aki úgy tud ezekhez a kérdésekhez nyúlni, hogy az elgondolkodtató legyen, ugyanakkor „fogyasztható” is, és ne essen át a ló másik oldalára. Természetesen a legjobbakban gondolkodtunk. Az elsők között jutott eszembe Rába Roland. Nem dolgoztunk még együtt, de láttam rendezéseit, láttam játszani, és úgy éreztem, ezt együtt kellene megcsinálnunk.
Egész estén át egyedül lenni a színpadon eleve nagy kihívás, mi jelent még különleges színészi feladatot az előadásban?
A darab dokumentarista jellege behúzza a nézőket a történetembe. Nemcsak egyszerűen elmesélem nekik, hogy mi történt velem, hanem jelen lesznek a traumák felidézésének pillanatában, részesei lesznek annak, amit átéltem a múltban. Eleve nagyon izgalmas, hogy ez nem fikció, hanem igaz történet, ráadásul az introvertáltabb, személyesebb hangvétel olyan új formája a közlésnek, amit ritkán csinálok színpadon.
Meg is szólítja a nézőket? Interaktív előadás lesz?
Nem. Olyan kis térben, mint a Jurányi kamaraterme, elkerülhetetlen a szemkontaktus, és már attól is érezheti kényelmetlenül magát a néző. Érezheti majd úgy, hogy nem akarja hallani ezeket a borzalmakat, nem akar a részesük lenni.
A világon bárhol megtörténhetne az, ami ezzel a fiúval megtörtént, vagy vannak speciálisan francia vonatkozásai?
Az, hogy egy gyereket nem értenek meg a szülei, hiányoznak az életéből a szeretet megnyilvánulásai, az bárhol megtörténhet. Sőt, az is, hogy megverik, vegzálják, leköpik a mássága miatt. Sokan élnek olyan közegben, ahol az átlagostól eltérő viselkedés vagy érdeklődés inkább stigma, mintsem egyediség.
A szerep megformálásánál abból építkezik, hogy előbányássza magából a gyerekkori sérelmeit?
Abból is. Meg sok minden másból. A monodráma személyessége magától hozza felszínre, szakítja fel az egyéni fájdalmakat, a meg nem értettséget.
Sokat kivesznek önből a próbák?
Igen, de annyira izgat, amit Rába Rolanddal együtt keresünk, hogy akkor sem tartom fárasztónak, ha hat órán keresztül próbálunk. Most mindennél fontosabb ez az előadás.
Szirtes Balázs, aki az egyszemélyes színházból írja a doktoriját, nemrégiben azt mondta egy interjúban: a színház jövője az, hogy az előadások túllépnek az egyszerű interpretáción, és mindinkább személyessé válik a kapcsolat a nézőkkel. Hogy látja ezt?
Most valóban nagyon felkapottak az egyszemélyes stand-up comedyk és tragedyk, ahol minden az előadó személyiségén múlik. Nagyon kedvelem ezt az egyszemélyes műfajt. Azt hiszem, a mi előadásunk a szokványos kategóriáktól eltérő lesz. A szeretetlenség, a másság, az erőszak nehéz témák, és könnyen válhatnak szentimentálissá a színpadon. Mi olyan formában szeretnénk feldolgozni mindezt, ami kevésbé a színházról, sokkal inkább a borzalmak hétköznapiságáról szól.
Az Orlai Produkciónál az Egy fenékkel két lovat és A fura után ez a harmadik olyan szerepe, ahol meleg fiút játszik. Nem okoz gondot, ha a közönség ezzel azonosítja?
Egyáltalán nem, mivel szívesen vállalom az álláspontomat a mássággal kapcsolatban. Az elmúlt években roma szerepeket is játszottam. A hamarosan mozikba kerülő Brazilok című filmben is roma focistát alakítok, és nem is tudom, hányszor voltam már olasz. Ezekkel a szerepkörökkel is azonosítanak, de nem bánom. Nem feszélyez, mert nincs jelentősége. A személyiség a fontos, az, hogy milyen mondanivalóval vállalja az ember ezeket a szerepeket.
Hogyan került az Orlai Produkciós Irodához?
Pelsőczy Réka évekkel ezelőtt olyan pályakezdő fiút keresett a Római vakációba, aki a sok kicsi szerepet úgy tudja eljátszani, hogy kissé túllép a szerepkörén és ki tud tűnni. Máté Gábor ajánlott engem. Épp végzős voltam a Színművészeti Egyetemen, a gyakorlatomat különböző színházakban töltöttem, szabadúszó voltam, amikor Orlai Tibor egyszer csak felhívott és megkérdezte, lenne-e kedvem a Római vakációhoz. Így kezdődött. Azóta vagyok részese az Orlai-produkcióknak.
Eddigi pályája csúcsának tartja a mostani, új szerepét?
Félve mondok ki ilyen nagy szavakat, de igen. A társadalmi érzékenyítés, az elnyomottak hangjának hallatása olyan üggyé teszi számomra a szerepet, ami túlmutat a színházon. Remek emberekkel dolgozom ezen az ügyön, és úgy érzem, ez az előadás tetőzése annak, amit színészileg már régóta érlelek magamban.
Mit gondol, hogyan fogadja majd a közönség a meleg fiú történetét?
Én a legjobbakban bízom. Sok kíváncsi embert szeretnék a nézők soraiban látni.
L. Horváth Katalin
