Az írás eredetileg az abcúgon jelent meg.
Kórházbezárással nehezen lehet választást nyerni, nem véletlenül félnek tőle a politikusok mint a tűztől. A 16 ezer lakosú Tapolcán négy évvel ezelőtt ötszázan tüntettek az aktív sebészeti és belgyógyászati osztály megmaradásáért, pedig teljes bezárásról szó sem volt, egyszerűen a légzésrehabilitációt szánták az intézmény fő profiljának. A jobbikos Ríg Lajos aztán úgy lett a térség országgyűlési képviselője, hogy az aktív ágyak visszahozásával kampányolt, tavaly decemberben pedig már 2,3 milliárd forintból bővítették a kórházat.
“A pénzügyi kormányzat általában mindent bezárna, az egészségpolitikai vonal kevésbé, a pártpolitikusok pedig egyáltalá nem, mert figyelni kell a helyi hatalmasságokra. Hiába államosították a kórházakat, a helyi vezetők számára politikailag még mindig vállalhatatlan egy intézmény megszüntetése” – mondta az Abcúgnak Kovácsy Zsombor egészségügyi szakjogász. “Az átlag magyar ember is úgy van beállítva, hogy neki minden ingyen jár, nem kell messzire utaznia, cserébe nem nagyon firtatja az ellátás színvonalát”.
Pedig a bezárás valójában nem ördögtől való, még ha nem is mindenki ugyanúgy képzeli a megvalósítását. Abban mindenki egyetért, hogy az ilyesmi inkább távoltartja, semmint vonzza a szavazatokat, de Kincses Gyula volt egészségügyi államtitkár nemrég épp azon viccelődött a blogjában, hogy ha már ilyen hatékonyan kommunikáló kormánya van az országnak, azt is elültethetné az emberek fejében, hogy
Magyarország számára két valós veszély van: az egyik a migránsok, a másik a felesleges kórházi ágy.
Értem én, hogy kórház, de mi az?
Mielőtt arról beszélnénk, hogy érdemes-e kórházakat bezárni, tisztázni kellene, mit nevezünk kórháznak. Ez egyáltalán nem egyértelmű, hacsak nem tekintünk mindent kórháznak, aminek ez van a névtábláján. Lantos Gabriella, a Róbert Károly Magánkórház igazgatója szerint a legegyszerűbb azt mondani, hogy a kórház olyan hely, ahová visz a mentő, és nem elvisz onnan.
Ez egy jóval szűkebb kör, mint ha csak a névtáblákat nézzük: márciusban a Népszabadság arról írt, hogy egy agyvérzésgyanús külföldi nő azért halt meg a mentőben, mert órákig nem találtak olyan helyet, ahol biztonsággal el tudták volna látni Budapesten. Bár az Országos Mentőszolgálat utólag cáfolta a hírt, a lap egy férfi esetét is idézte, aki korábban szintén azért halt meg, mert a legközelebbi kórházban nem tudták megoperálni.
Lantos csak azokat az intézményeket tekinti kórháznak, amelyekben jelen van a négy alaposztály (belgyógyászat, sebészet, gyerekosztály, nőgyógyászat), amelyek képesek akut (vagyis gyors és rövidtávú) ellátást nyújtani, és egy nagyobb baleset minden sérültjét fogadják, legyen szó idegsérülésről vagy egy leszakadt lépről, mindezt éjjel-nappal.
A sebészet nem azt jelenti, hogy van olyan nap, amikor van ott sebész, és elvégez bizonyos műtéteket, hanem hogy 24 órán keresztül be lehet oda vinni a vakbélperforált beteget. És az a nőgyógyászat, ahol nemcsak a küreteket végzik el nyolc és tizenhárom óra között, hanem ahol éjjel-nappal lehet szülni is
– mondta az igazgató az Abcúgnak.
Ugyanígy az is statisztikai bűvészkedések és éppen aktuális intézményi összevonások kérdése, hogy hány kórház van az országban. Az Állami Egészségügyi Ellátó Központ honlapjáról letölthető táblázatban 105 kórház szerepel (ebben az egyházi fenntartásúak nincsenek benne), miközben Lantos az Indexen 160-ról, Kincses pedig 130-140-ről írt.
A sok kicsi viszi el a pénzt
Lantos szerint csak a megyei kórházak és néhány budapesti intézmény felel meg a fenti elvárásoknak, a többi inkább veszélyezteti a betegeket, mert képtelen széleskörű és megfelelő szolgáltatást nyújtani. “Vidéken jobb a helyzet, mert a megyei kórházakban van akut ellátás, úgyhogy minden sürgős esetet oda irányítanak. Budapesten viszont a vakbélgyulladásos betegről sem tudni biztosan, hogy hová kell vinni, mert vagy tele az osztály, vagy épp nincs ügyeletben megfelelő specialista. Túl sok az ellátóhely, azok viszont nem nyújtanak minden akut esetben megfelelő ellátást”.
Magyarországhoz hasonlóan Európa más országaiban is a 19. század végén és a 20. század elején alakult ki ez a széttagoltság, de nyugaton már régen elkezdték bezárni a kiskórházakat, hogy helyettük nagy, 2-3-5 ezer fős tömböket hozzanak létre.
Lantos szerint a kiskórházak kockázatosabbak a betegek számára. “Lehet, hogy dolgozik ott olyan főorvos, aki egy adott beavatkozást meg tud csinálni, de ha a műtét közben felmerül valamilyen más probléma, akkor sokszor nincs ott senki konzulensként, aki másik osztályon tovább tudná gondozni a beteget. Így hiába fekszik be valaki olyan kórházba, ami közel van a lakóhelyéhez, valójában rosszabbul jár, mintha elmenne a megyei kórházba. Erről persze nem szólnak előre, mert akkor senki sem menne oda” – mondta.
Ezer ágy alatt nem is lehet működőképes egy kórház, mert sok-sok osztályra és legalább harminc-harminc ágyra van szükség ahhhoz, hogy az orvosok sokféle betegséggel találkozzanak, és mindegyikben rutint szerezzenek.
Ráadásul a felesleges kapacitások közt a pénz is jobban elvész. “Azért nincs elég orvos a nagy kórházakban, mert a kisebb helyeken felturbózott órabérekért dolgozhatnak. Egy aneszteziológus hat-hétezer forintos órabérért fog csak elmenni egy kis kórházba, amit kénytelenek kifizetni, hogy működni tudjanak. Így viszont a nagy kórházban, ahol komoly betegek vannak, nincs megfelelő személyzet” – mondta. De nemcsak a humán erőforrást szívják el, hanem a fejlesztési pénzeket is.
Ahelyett, hogy karbantartanák a nagykórházak felszerelését, szétszórják a pénzt, és végül sehová sem jut elég korszerű eszköz.
Lantos szerint ezért valójában csak megyei kórházakra és néhány budapesti intézményre lenne szükség, azoknak viszont kellően nagynak és felszereltnek kellene lenniük.
Kincses Gyula az Egészségügyi Stratégiai Kutatóintézet főigazgatójaként 2007-ben lett a Gyurcsány-kormány egészségügyi államtitkára, korábban volt az első Orbán-kormány főtanácsadója is. Az alapirányokban ugyan egyetért Lantossal, de szerinte nem minden megyében lenne elég egy kórház.
Borsodnak például Miskolc túl kevés, egyszerűen a megye mérete miatt. Az elérhetőségi idő miatt Sátoraljaújhelyen, Sárospatakobn is kell kórház
– mondta. Kincses szerint Molnár Lajos minisztersége idején jól jelölték ki a súlyponti kórházakat, csak éppen nem tettek mellé elvárásrendszert és fejlesztési forrásokat, így az egészből semmi nem lett “Körülbelül harmincöt ilyen kellene. Ezek 0-24-ben működő, a legtöbb szakmát lefedő központi kórházakként működnének. Ezeket kellene fejleszteni, nem pedig a kis kórházakat csak azért, mert éppen erős mögöttük az adott város lobbija”.
“Persze a súlyponti kórházakban sem lehetne mindent ellátni, nem lehet minden megyében felkészülni például belsőfül-műtétre. A speciális ellátásokat regionális centrumokba, szuperkórházakba kellene koncentrálni, ahol viszont tényleg mindent csinálnának. A harmincöt súlyponti kórházból szuperkórház lehetne például a debreceni, a miskolci, három-négy budapesti kórház, és így tovább” – mondta Kincses.
Kovácsy Zsombor egészségügyi szakjogász viszont sokkal óvatosabb a megmaradó intézmények kijelölésében. “Ez egy nagyon összetett kérdés. Kellenek hozzá közlekedési szakemberek is, akik tudják, hogy egy adott területen milyenek az elérési lehetőségek. Budapesten is nehéz egészségügyi szakemberként eldönteni, hogy a Honvéd Kórház és a Semmelweis Egyetem közti távolság éppen sok vagy kevés”.
Mi legyen a kicsikkel?
Kovácsy szerint ez a valódi kérdés. “Szerintem is túl sok az aktív kórházi ágy, de csak akkor van értelme megszüntetni őket, ha nem egy nagy kráter marad a helyükön. Az emberek most joggal tartanak attól, hogy ha megszűnik egy kórház, nem kapnak helyette semmit”.
Kovácsy 1998 és 2002 közt az Egészségügyi Minisztériumban dolgozott, 2006-ban szakállamtitkár lett, 2007-től pedig ő vezette az Egészségbiztosítási Felügyeletet, míg meg nem szűnt. “Szóbeli szándék mindig volt a közepes kórházak átalakítására, de senki sem meri igazán felvállalni. Ezért inkább szépen lassan elsorvasztják őket, például azzal, hogy a krónikus ágyakat át akarják adni a szociális szférának” – mondta. “Arra viszont nincs válasz, hogy mi lesz a régi intézmények helyett”. Szerinte profi egészségügyi centrumokat kellene csinálni belőlük, megyéként 2-5 darabot, ahol
- csak egynapos műtéteket végeznének,
- éjszakára bezárnának,
- legfeljebb napközben feküdnének bent a betegek,
- olyan szakorvosok lennének, mint egy mostani rendelőintézetben, de ahhoz képest felturbózott eszközrendszerrel dolgoznának.
Ehhez arra is szükség volna, hogy a napokig minden érdemi vizsgálat nélkül a kórházakban aszalt betegek problémáinak jelentős részét kíséreljük meg egy napon belül vagy szükség esetén többszöri visszarendeléssel megoldani
– mondta.
Lantos Gabriella ápolási otthonokként képzeli el a megszűnő intézmények jövőjét, ahol nem kellene orvosokra és orvosi eszközökre költeni, csak ápolókra és a munkájukhoz szükséges felszerelésre.
Csatolhatnának melléjük persze nagyon jó szakrendelőket, ahol el tudják végezni a kisebb beavatkozásokat, például egy visszérműtétet
– mondta.
Kincses Gyula szerint ez azonban csak az egyik lehetőség. “Borsod megyénél maradva: a szikszói, kazincbarcikai, edelényi vagy az ózdi kórház a mostani formájában valóban felesleges. Ezek jövője egynapos sebészettel erősített járóbeteg-ellátási központként, vagy szakkórházként, illetve ápolási otthonként képzelhető el. Itt akár maradhatna is néhány ágy, és olyan kis kórházakként működhetnének, ahol csak tervezett ellátásokat végeznek. Tehát csinálhatnak akár mandulaműtétet is, de a hangsúly a nappali ellátáson lenne, éjjel nem működne labor, és nem lenne aneszteziológus sem” – mondta. “A harmadik út, hogy váljanak szakkórházakká, és specializálódjanak mondjuk csak reumatológiára, addiktológiára vagy mozgásszervi rehabilitációra. Ide sem lehetne éjszaka betévedni azzal, hogy fáj a hasam”.
Vagyis bármelyik módszer is szimpatikusabb, a lényeg, hogy a mostani összevisszaságnál tisztább profilú intézményekre lenne szükség. “Ma a mentős csak azt tudja letisztázni telefonon, hogy van-e hely az adott kórházban. De hogy az adott kórházban megvan-e a szükséges felszereltség és szakember, az csak érkezés után derül ki. Az ilyen kockázatokat könnyen meg lehetne előzni” – mondta Kincses.
Kezdeni kell valamit a háziorvosokkal
Kovácsy szerint a kórházak átalakítása csak akkor működne, ha hozzányúlnának a háziorvosokhoz is, akik “ma recepteket és beutalókat írnak, ezen kívül többnyire olyasmit csinálnak, amire az asszisztens is képes lenne. Közben az asszisztens az adminisztrátor és a takarító feladatát látja el. Mindenki eggyel a valós képzettsége alatt dolgozik”.
Egy jól működő alapellátás viszont hozzájárulhatna ahhoz, hogy ne kelljen minden aprósággal kórházba menni. “Egy háziorvosnak papírok írogatása helyett fontos terápiás és diagnosztikai döntéseket kellene hoznia. Ehhez egy csapatra lenne szüksége, amelyben dolgozna dietetikus, rehabilitációs szakember, gyógytornász és még néhány magasan képzett egészségügyi szakember. Van, ahol részlegesen működik ilyen, de a rendszerből hiányzik ez a szemlélet. Akár 5-10 háziorvoshoz is tartozhatna egy ilyen csapat, de járásonként szükség lenne legalább egyre”.
Az elképzelés szerint ha a háziorvos úgy döntene, hogy a betegnek magasabb szintű ellátásra van szüksége, továbbküldhetnék a mostani közepes kórházak helyén létrejövő egészségcentrumokba, onnan pedig a nagy és jól felszerelt kórházakba. “Persze arra is szükség lenne, hogy a háziorvosi szakma újra vonzó legyen az orvosok számára. Ehhez egyrészt pénz kell, másrészt pedig az, hogy ne csak a kórházi munka, hanem az isten háta mögötti faluban végzett csapatmunka is pöpecnek számítson” – mondta.
A tavaly elfogadott alapellátási törvény elvileg ebbe az irányba mutat, mert az alapellátási feladatellátást csapatmunkában képzeli el, és a háziorvos számára olyasmit is lehetővé tesz, amit most a szakellátásban végeznek el. De amíg a részletszabályok és a gyakorlati fejlesztési elképzelések nem születtek meg, addig hiába írtak le szép szavakat.
