Ha az ember minden áron hasonlatot akar találni Donald Trump szerda esti (magyar idő szerint ma hajnali) tévévitás szereplésére, az nagyjából így nézne ki: a község leghetykébb legénye átsétál a szomszéd faluba jelezni, hogy ő még itt is menő, mindenki tátott szájjal nézi a tornácokról a főutcán nagyképűen végigvonuló banánt habzsoló csávót, aki érzi, itt ő a király.
Trumpnak egy darab banán nélkül sikerült összehozni ezt, pedig minden olyan jól indult a harmadik, egyben utolsó elnökjelölti vitán, ahol fej-fej mellett robotolt a demokrata Hillary Clinton és a republikánus jelölt Trump, de az utóbbi
a nyert helyzetet is elszúrta.
Akár az is elmondható, hogy a moderátor nyerte a vitát, aki képes volt a kezdeti, csendesebb 40 perc után kordában tartani az eldurvuló diskurzust. Jellemző, hogy a Politico is azt írja, Chris Wallace hatalmas szívességet tett az őt delegáló Fox Newsnak (a csatorna története során először adott elnökjelölti vitára moderátort). Kiegyensúlyozott volt látszólag, de azért a kérdések időzítésével és a feltevésük szóhasználatával abszolút a konzervatív tábornak kedvezett. Eközben nem kerülte el, hogy nemcsak Clintonnak, hanem Trumpnak is feltegye a kínos kérdéseket, amikből nem is tudott, nem tudhatott jól kijönni a republikánus jelölt.
Trump – főleg eleinte – szakmai válaszokkal brillírozott, hozta a kötelezőt, örülhettek a louisianai redneckek, amikor a második alkotmánykiegészítés megvédéséről beszélt (a fegyverviselés szabadságáról), de a hardcore keresztények se hullathatták könnyeiket, amikor az abortuszról esett szó és Trump itt is tudta, mit akarnak hallani a választói.
Clintonnál zűrösebb demokrata elnökjelölt nagyon rég nem volt, ha visszanézünk a történelemben: Barack Obama kétszer nyert, előtte John Kerry mostani külügyminiszter és a Nobel-békedíjjal is kitüntetett volt alelnök, Al Gore próbálkozott a republikánusok legyűrésével. Talán egy másik Clinton lehetett bajosabb, Hillary férje, a szexbotrányai miatt bukdácsoló Bill. De Trump olyan ordenáré dolgokat mondott az egy évvel ezelőtt kezdődött előválasztási kampányőrület eleje óta, hogy eltörpülnek mellette Hillary Clinton hibái:
- amikor külügyminiszterként a bénázása is az egyik oka volt, hogy négy amerikai állampolgár halt meg a líbiai Bengáziban, mert szélsőségesek rajtaütöttek az amerikai konzulátuson,
- az e-mail botrány, hogy Clinton volt annyira amatőr, hogy a hivatalos leveleit képes volt a privát címére irányítani,
- a Clinton Alapítvány ügyei, ami ugyan nagyszerű humanitárius munkát végez, de olyan, az emberi jogokat néha sárba tipró államoktól fogad el adományokat, mint Szaúd-Arábia,
- a sokat hangoztatott érvről nem is beszélve: Clinton szenátorként évtizedek óta annak az establishmentnek a része, aminek támadása központi elemmé vált az idei teljes kampányban (lásd: Bernie Sanders).
Erre jön Trump, és sikerül egy ilyen “érvet” felhoznia Clinton ellen:
Mocskos nőszemélynek nevezni valakit, aki politikai ügyekkel támad, nem épp a vitakultúra magasiskolája, ahogy “rossz hombréknak” nevezni a spanyolajkúakat sem (bár a CNN elemző műsorában heves vita dúlt arról, túlzott polkorrektség-e ezen felháborodni). Ráadásul előkerültek Trump nőügyei is, amiket ő azzal lesöpört, hogy a kilenc nő, aki őt erőszakkal vádolja, hazudik.
Mindezeket úgy mondta, mintha nem vezetne 20 százalékkal Clinton a női választók között.
Ezt se tudta ennyivel kimagyarázni, ahogy azt se fogja, hogy arra a kérdésre, elfogadja-e majd a választás végkimenetelét akkor is, ha nem ő nyer, ezt válaszolta Wallace-nak:
Időben el fogom önöknek mondani. Függőben tartom [a kérdést].
Ezzel még inkább aláaknázta a kampányát, mivel emögé már a Republikánus Párt több politikusa se tudott beállni, azt mondták, Trump felelőssége lesz, ha kikap, és erőszak tör ki az utcákon. Trump ezzel a jelentősebb lapokat is magára haragította, a New York Timestól a Wall Street Journalon át a Washington Postig mindegyik cikkben állt ki a trumpi retorika ellen. Mellesleg Clinton ügyesen vágott vissza: felsorolta azokat az eseteket, amikor Trump valahol nyert, és nem kiáltott csalást, illetve ahol vesztett, ott egyből hőbörgött. (A konzervatív média persze rászállt a csalások témájára közben.)
Végszóként nem árt megismételni, Trump ezen a vitán volt a legmagabiztosabb, sokszor sikerült a droidként vigyorgó, fehérre hipózott ruhában pompázó Clintont sarokba szorítania. Arra egész egyszerűen nem lehetett mit mondani, hogy Szíriát elszúrta az Egyesült Államok, rosszkor rossz oldalt támogatott fegyverekkel, miközben az oroszok ajtóstul rontottak a házba és le is uralták a helyzetet. Clintont más alkalmakkor is hozta olyan helyzetbe, hogy a demokrata jelölt egy mondattal válaszolt ugyan a vádra, de egyből visszatámadott (amiben különösen jó volt ezen az estén).
Ami a legfontosabb most: a CBS News csatatérállamokban (azaz a hagyományosan szoros eredményt hozó, ezért az elnökválasztást akár eldöntő államokban) a vita után azt mérte, hogy 49 százalék szerint Clinton volt a jobb, 39 százalék szerint Trump, 20 százalék a döntetlenre voksolt.
A számok meg ritkán hazudnak, jöhet november 8.
