Politikusokat vagyonbevallási csúsztatásaik miatt nem lehet kilőni a közéletből. Ha valamiért vagyonosodásaik a nyilvánosság homlokterébe kerülnek, hát kijavítják bevallásaikat, de nem kell beszámolniuk arról, honnan a különbözet. Volner János a „ravaszabbak” közé tartozott, ő minden vagyonát a felesége nevére íratta. A korrupciós tematikák Brazíliától Romániáig buktatóerővel rendelkeznek, nálunk úgy tűnik nem, és még csak a tartós közbeszédbe sem kerülnek, ha nincs mögötte (vagy inkább előtte) bulvárhír.
Pedig szükséges és nem elégséges feltételként megfogalmazhatnánk, hogy
A politika, mely más néven a hatalomszerzés művészete manapság nem ideológiával meg programtervekkel harcol, hanem a riválissal szemben korrupciós váddal. Nálunk azonban hiába. Már az nagy szó, ha napirenden lehet tartani, és úgy tűnik most lehettünk szemtanúja egy újításnak: a szerető szappanoperába szerényen bekerülhet valami érdemi. Azaz nem azt mondjuk X-re, hogy lop, csal és mellesleg szeretőt is tart, hanem szeretőt tart és mellesleg még lop is meg csal is. Ha még ráadásul a feleségére íratott mindent, majd a nő a megcsalás miatt válni akar, már-már vígjátékban érezzük magunkat.
Ha Clinton nőügyére gondolunk, be kell látnunk, hogy bármekkora volt a felhajtás körülötte a médiában, emiatt csak nem bukott meg. Megbukott viszont a konzervatív oldalon egy őt támadó politikus, akiről Larry Flint a Hustler magazin főszerkesztője kiderítette, hogy szintén tart szeretőt. (A tanulság az, ha te mint politikus nem támadsz mást szerelmi ügyei miatt, akkor emiatt téged se érhet nagy bántódás, legfeljebb jókat röhögnek rajtad.)
Clintonnal szemben az ütős érv úgy hangzott, hogyha egy olyan kisstílű dolog miatt, mint a szex képes hazudni, akkor hogyan bízhatunk benne államügyekben? Vagyis nem a megcsalás és Monica Lewinskí gyakornok, hanem a hazugság kérdése ingatta a pozícióját.
Összefoglalva talán mondhatjuk azt, hogy a modern demokráciákban a szerelmi ügyek nem, de az ebből származó hazugságok már számítanak, ám ezek sem annyira ütősek, mint a korrupciós vádak. Maga a nyugati sajtó egyáltalán nem kíméletes ma már, közszereplőknél a magánélet tiszteletben tartásáról nem beszélhetünk. Kennedy lehetett még olyan szerencsés, hogy nőügyei miatt nem bántották, mert akkor még tényleg volt erre vonatkozó közmegegyezés a sajtóban.
Az intimpistáskodás morális megítélése más lapra tartozik, mint a média médiaetikai megítélése. Előbbi a mi igényességünktől függ, utóbbinak viszont vannak szakmai mércéi. Épp az volna a hibás elvárás a bulvármédiával szemben, ha kijelentenénk, hogy nem foglalkozhat a politikus magánéletével, hiszen a bulvár fókuszában a magánélet van, s ebből miért maradna ki a politikus?
A média etikai megítélhetősége nem a témaválasztásából következik – az csupán ízlésbeli kérdés -, hanem az autonómiájából. Amennyiben kiderül, hogy az újságíró nem legjobb lelkiismerete szerint a történések igazságát közvetíti, hanem megrendelésre dolgozik, akkor szakmai becsülete oda. Éveken keresztül véleményem szerint a bulvár tisztességesebb volt nálunk, mint a politikai lapok, mert függetlenebb volt, és mindegy volt neki kivel történt valami balhé.
Ha mondjuk Ön szerkesztő és Volner Jánosról fényképet juttatnak el, amint épp barátnőjével van, akkor ízlésbeli okokból éppenséggel visszautasíthatja a közlést, ám ajánljon maga helyett egy olyan felületet, ahová ez való. Ilyen viselkedés esetén természetesen minden más politikus hasonló fényképét is vissza kell utasítania. Médiaetikai hibát akkor követ el – már ha nem hamisított a kép – ha épp meggátolja a nyilvánosságra hozatalt. (Pl. kifizeti de fiókba rakja.) Akik nem végeznek szerkesztői munkát, azok fejében összekeveredik az ízlésbeli kérdés a morálissal és ezért különböző válaszokat adnak, no de hát attól professzió valami, hogy tagjainak van egy egységes iránytűje.
A Jobbik Volner magánügyével kapcsolatosan az volt még kicsit különös reakció, hogy minden nyilatkozatukban a Fideszt szidták. Fel se tételezték, hogy léteznek szabad újságírók, akik a dolgukat teszik. Csak azt állították, hogy mindez a Fidesz megrendelésére történt, és azzal fenyegetőztek, ha a Fidesz ezt nem hagyja abba, ők is kinyitják a fiókjaikat. (Bár nagyon nem szeretnék ezt a stílust, de ezt fogják tenni stb. stb.)
Könnyen elképzelhető, hogy Magyarországon újságírók nagyobb számban dolgoznak politikai bértollnokként, mint szeretnénk, hogy már a bulvárban is egyre kevesebb a tartás. Már az komoly veszély, hogy maguk a tulajdonosok igen közel vannak a politikához, de nem a Deutsch Tamások, Kovács Lászlók, meg Volner Jánosok paparazzós leleplezései miatt kéne aggódnunk, hanem azért, ha ezek a leleplezések politikai megrendelésre, vagy a politikához való törleszkedés jegyében születtek.
Élhetünk a gyanúperrel, hogy Vonának igaza van, de azért az sem kizárt, hogy a megfigyeltető nem a Fidesz volt, vagy hogy a média önérdekeit követve nem megrendelésre cselekedett. (Csak hogy még egy médiaetikai szempontot idehozzunk: ha egy újságíró az ajtajánál talál egy fényképet, vagy bármilyen dokumentumot, azt már nem kell mérlegelnie, hogy milyen módon szerezték meg, az törvényes volt-e stb. Ő maga törvénytelenül nem szerezhet anyagot, de ha már előtte van, csak az a kérdés, hiteles-e és van-e hírértéke.)
Ha a politikusok meg tudnának újságíróktól rendelni bulváros leleplezéseket, vagy épp meg tudnának akadályozni ilyen közléseket, nos az volna az igazi gond.
Az ellen a leegyszerűsített képlet ellen, hogy minden a politikus megrendeléseken múlik, és sem témaválasztásuk, sem tartásuk nincs a szerkesztőknek, hirtelenjében két példát is tudunk hozni. Az egyik, hogy lemondott a vs-hu főszerkesztője, mert kiderült, hogy bár tudott arról, hogy propagandaírások készültek, nem közölte az olvasókkal a megrendelő kilétét. Szerintem lehetünk optimisták, ez sokkal enyhébb, mint a mi mostani témánk, és mégis lemondás követte. Vagy itt van a Spédert lejáratni akaró TV2, amelyik csóknak tüntetett fel egy puszit, és szeretői kapcsolatnak egy munkatársit. S erről a csúsztatásról szintén a médiából van tudomásunk. Azaz nem egyetlen média van, mint a Szép új világban (ld. Huxley), amelyik aztán totális befolyással bír, hanem több, és ezek kontrollálják egymást. Mindez azt jelenti, hogy állandóan létezik egy szakmai öntisztulási folyamat. És ezt a nem újságíró is tudja segíteni a következőképp:
Ne legyünk hipokriták. (A magánélete a közszereplőknek nem szent, igenis ismernünk kell.) Ne legyünk cinikusak és kishitűek (Ne mondjuk azt, hogy úgyis mindent a politikusok döntenek el). Végezetül pedig ne legyünk restek. (Amelyik média manipulálni akart minket, azt kerüljük, mert annál nagyobb büntetést egy beszélő nem kaphat, mint hogy nem figyelnek rá.)
