“Úristen! Én a tévében?”

Minden várakozást felülmúlt a magyar női kosárlabda-válogatott lehengerlő szereplése a soproni Eb-pótselejtezőn. Öt meccs, öt fölényes győzelem, csoportgyőzelem.

Már csak két lépés választja el a hölgyeket a júniusi lengyelországi Európa-bajnokság tizenhatos döntőjétől. A németek ellen Oberhausenben vasárnap 18.30-kor, Sopronban pedig szerdán 18 órakor lépnek parkettre a magyar lányok.

A soproni selejtező felfedezettje természetesen Szécsi Orsolya volt, aki korábban csak a legszűkebb szakmai körökben volt ismert, most viszont pazar, sokoldalú játékával, lehengerlő egyéniségével átlépte a sportág kereteit. Aki látta a hollandok legyőzése utáni televíziós nyilatkozatát, csipkedte magát, hogy van-e ilyen. Végre valaki, aki nem egykedvű arccal nyomja a sablonszöveget, hanem ki meri mutatni érzelmeit, s ugyanúgy lelkendezik a kamerák kereszttüzében, mintha baráti társaságban ünnepelne.

– Ezt Amerikából hozta magával, vagy „gyárilag” ilyen őszinte? – kérdeztük a pittsburghi Duquesne University hallgatóját, aki ősszel kezdi a második évfolyamot Pennsylvaniában.

– Ilyennek születtem, de a tengerentúli évek is hozzátettek ehhez. Az Államokban nem sikk eltitkolni az érzelmeinket, ott, ha örül az ember, akkor teljes gőzzel örül, ha szomorkodik, akkor meg nem kell szégyellnie a könnyeit.

– Mire gondolt, amikor a hollandok legyőzése után önt választották meg a meccs legjobbjának, és odaszólították a tévékamera elé?

– Arra, hogy úristen, engem interjúvolnak a tévében? Nem, mintha lámpalázam lett volna, odakint is két-háromezer néző előtt játszunk az egyetemi bajnokságban, de hogy újoncként engem találjanak a legjobbnak…

– Tényleg nem izgult? Azért csak meglepte, amikor beválogatták!

– Amióta három éve kikerültem a virginiai Oak Hill Academy középiskolába, majd tavaly ösztöndíj-ajánlatot kaptam a Duquesne Universitytől, nem voltam szem előtt itthon. Azt sem tudtam, hogy figyelemmel kísérnek, habár tavaly szerepeltem az U20-as válogatottban. Amikor márciusban megkaptam a behívót a válogatottba, őszintén meglepődtem.

– Persze hiába hívják meg, ha az előkészületi mérkőzéseken leszerepel…

– Igen, de Amerikában megtanultam, hogy élni kell a váratlanul jött lehetőséggel. Számomra a lámpaláz ismeretlen fogalom, a pozitív szemlélet immár sajátommá vált.

– Egyébként miért pont a Duquesne egyetemet választotta?

– Jól meggondoltam, és bár a földkerekség első számú női kosaras egyeteméről, a University of Connecticutról is volt ajánlatom, mégis a kevéssé ismert Duquesne-t választottam.

– Komolyan? Kikosarazta Gino Auriemmát, aki az elmúlt huszonöt évben olyan félistennőket edzett a UConn Huskiesnél, mint Diana Taurasi, Sue Bird, Tina Charles, Nykesha Sales, Rebecca Lobo, Szvetlana Abroszimova?

– Tudtam, hogy a UConnban keveset játszanék, nem akartam a kispadot koptatni. Pittsburghben sokat játszom, kulcsembernek számítok, s fantasztikus edzőm van Suzie McConnell-Serio személyében.

– Csak nem az, aki…?

– De igen, a szöuli olimpiai bajnokcsapat irányítója, a Hall of Fame legendás tagja.

– Most már csak azt nem tisztáztuk, hogyan került ki egyáltalán Amerikába?

– A Vasas-Csatában voltam serdülő játékos, olyan nagyszerű edzőim voltak, mint Novák Judit, Gyimesi János, Kiss Lenke, Tursics Sándor, aztán – úgy, látszik, híre ment, hogy nem vagyok ügyetlen – kaptam egy ajánlatot az Oak Hill gimnáziumtól. S bár egy szót sem tudtam angolul, belevágtam.

– Odakint mit játszik?

– Az Egyesült Államokban inkább az egyéni játékot oktatják, itthon a figura az első. A 187 centimmel én vagyok a legmagasabb a csapatban, bedobó a posztom, de mindent csinálok.

– Ez feltűnt Sopronban is, kosarat szerzett, lepattanózott, gólpasszt adott, szerelt…

– Én úgy fogalmazok, ahogy Kabos Gyula a Hyppolit a lakájban: ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit.

– Túljutnak Németországon, meglesz az Eb?

– Valamennyiünknek ez a vágya, és most már önbizalom dolgában sem állunk rosszul.