Tudomány

A szerelem felülírta a történelmet egy magyar faluban

A legszebb történeteket az élet írja. Olyanokat, amikor a szerelem felülírja a történelmet, gyerekek pedig megbékélést hoznak szlovákok és magyarok közé.

Van, ami száz éve nem változik a magyar politikában: a hatalmi elit mindig valami ellenében határozza és határozta meg magát, a XX. század feldolgozatlan traumái pedig elegendő muníciót jelentenek. Ma is elég kicsit trianonozni, kommunistázni, antiszemitázni, az ország egyik fele máris a másiknak ugrik, mert az emberek valamiért nem szeretnek gondolkodni és maguk tájékozódni.

Nyilván nem kell hosszasan ecsetelni, milyen veszélyeket rejt ez a hozzáállás, tapasztaljuk napi szinten.

A megoldás annál érdekesebb, főleg hogy pozitív példánk van: egy alig ezer fős Békés megyei falu, Nagybánhegyes.

Lakosságcsere: film és kutatás

Az egykor túlnyomórészt szlovák nemzetiség lakta település az 1947-es csehszlovák-magyar lakosságcsere idején szerzett mély sebet: a szlovák lakosok többsége a Felvidékre települt át, helyükre magyarokak költöztek északi szomszédunkból. Előbbi csoport maga döntött a költözés mellett, utóbbit kitelepítették – nem megyünk bele a történelmi háttérbe, itt írtunk róla részletesen.

Tavaly jártunk Nagybánhegyesen, helyszíni riportban számoltunk be róla, hogyan teszik önerőből élhetővé a falut és tartalmassá saját életüket a bánhegyesiek a civilszervezetek összefogásával létrejött Civil Kerekasztal révén.

Most egy pályázat segítségével a ’47-es lakosságcsere traumáját igyekeztek átbeszélni, megemészteni közösen. A program címe: 70 éve történt egy Kárpát-medencei faluban. Iskolások és egyetemisták egy évig kutatták a lakosságcsere Nagybánhegyest érintő emlékeit a gyulai és a szegedi levéltárban, eredményeiket egy dokumentumgyűjteményben adták ki.

Készítettek egy filmet is, amelyben helyi lakosok mesélnek az átélt eseményekről, múlt hét végén pedig egy háromnapos találkozón hozták össze a lakosságcserében érintett szlovák és magyar családokat.

Harag és elkeseredettség

Nagybánhegyest a második világháború végéig túlnyomó részt szlovákok lakták, 1908-ig a neve is Tótbánhegyes volt.

Az öregek szerint ’47-ben a szlovákság 80 százaléka döntött úgy, hogy a jobb élet reményében a Felvidékre költözik, megbízható statisztikával nem rendelkezünk

– mondja a 24.hu-nak Pepó Jánosné Jola, a Szlovák Hagyományőrző Egyesület vezetője.

Szlovákiából 300 magyar család érkezett, az áttelepítés nagyon mély nyomot hagyott bennük: a harag, elkeseredettség, kiszolgáltatottság megrongálta a lelküket. Ráadásul sokkal rosszabb körülmények közt találták magukat, fejlett régiókból, városokból az elmaradott faluban. Bánhegyest nyilvánvalóan a szegény emberek hagyták el, a felvidéki magyaroknak viszont sok esetben tágas, modern otthonukból döngölt padlós, egyszobás kis házakba kellett költözniük.

Eleinte bezárkóztak, haragudtak a szlovákokra… Tűzzel-vassal ragaszkodtak saját közösségükhöz, nem nyitottak az őslakosok felé. Egy családfő például csak három év elteltével volt hajlandó kipakolni a ládájából, akkor azt mondta: “Na, most már biztosan itt vesztünk”.

A legszebb történeteket az élet írja

Hiába volt saját döntés, trauma volt ez a szlovákságnak is, családok szakadtak szét, amit az is mutat, hogy a bánhegyesiek erősebb kapcsolatot ápolnak a kivándorolt rokonokkal, mint akik a közeli településeken laknak. És a szívet nem lehet lekötözni, a szerelem fittyet hány nemzetiségre, történelemre, politikusok akaratára.

A nagybánhegyesi Gulyás György kilencven éves elmúlt, felesége, Hipki Zsuzsanna is jóval túl a nyolcvanon, szerelmük hét évtizede tart. Történetüket unokájuk, Gulyás Judit dokumentálta.

Mindketten szlovák nemzetiségűek, Zsuzsanna szüleit a szegénység vitte rá, hogy engedjenek a csehszlovák propagandának – miszerint az anyaföld hazavárja a szlovák testvéreket -, és a négytagú család 1947. július 30-án útnak indult.

Gulyás György és Hipki Zsuzsanna 2017-ben (Fotó: Pepó Jánosné Jola)

Tizenhét éves volt ekkor, a szíve majd megszakadt, itthon kellett hagynia szerelmét. A fiatalok folyamatosan leveleztek, Gulyás Györgyöt 1948-ban besorozták. Katonaként ő nem szökhetett a lány után, de megesküdött, ha Zsuzsanna hazajön, feleségül veszi.

A család Vágfarkasdon telepedett le, de a lány 14 hónap alatt sem tudta megszokni a “kinti” életet, főleg nem a fiú nélkül. Ezért amikor a szomszéd magyar családot a csehszlovák állam távozásra szólította fel, Zsuzsanna velük szökött. Otthon azt mondta, látogatóba megy csak, de már tudta, soha nem fog visszatérni.

Szekrények mögé bújt a vagonban, úgy zötykölődött végig a hosszú úton, illegálisan át a határon Tótkomlósig, ahonnan gyalog ment Nagybánhegyesre. Gulyás György pedig várta, ahogy a lány nagykorú lett, megtartották a lakodalmat: ma már 68 éve élnek boldog házasságban.

Öccse hónapokig kijárt a vasútállomásra, hátha egyszer szeretett testvére száll le a vonatról, édesapja pedig levelekben kérte, menjen haza. Nem ment. Zsuzsika néni ma azt mondja, ott nem tudta megszokni az életet, honvágy és szerelem mardosta.

Családját viszont ott kellett hagynia, ami máig kísérti. Minden éjjel álmodik, álmában őket látja és sokszor sír, amiért nem lehetett velük. De ma is így döntene.

Ma már csak a vallás nemzetiség dolga

Az élet élni akart Nagybánhegyesen is – fogalmaz Pepó Jánosné: magyarok és szlovákok között a megbékélést az ilyen szerelmek, a vegyes házasságok és a gyermekek hozták el.

Volt például egy utca, ahol egyetlen – szlovák – kisgyerek volt csak. A szomszédságban felvidéki magyarok laktak és mindenki őt kényeztette, babusgatta, idővel a szülők is közeledtek egymáshoz. A személyes történetek kifogyhatatlanok, de ennyiből is látszik, hogyan gyógyulhatnak a történelem nyitotta sebek.

Érdekesek a bánhegyesi vegyes házasságok is, ahol a felvidéki magyarok addig kötötték az ebet a karóhoz, míg szokás nem vált belőle. A nemzetiségi különbség itt vallási különbséget is jelent a katolikus magyarok és az evangélikus szlovákok között, az ilyen házasságban pedig ugye az a szokás, hogy a fiú az apa, a lány az anya vallását követi. Nos, itt nem.

A felvidéki nagymamák határozott fellépése folytán Nagybánhegyesen ha a férj magyar, minden gyermeket az ő vallása szerint keresztelnek.

Ami az identitást illeti, ma már nem vetődik fel élesen. Utolsóként a most 40-es éveiben járó korosztály tartja számon felvidéki magyar származását. Szlovákul már a szlovákok sem beszélnek az időseken kívül, de a hagyományokat tartják, és a mostani levéltári kutatás sokat segített a legifjabb generációknak is gyökereik megértésében.

Végezetül Szarka László történész, az MTA BTK Történettudományi Intézet professzorának előszavából idézünk a már említett dokumentumgyűjtemény, a 70 éve történt egy Kárpát-medencei faluban című könyvből:

A lakosságcsere 70. évfordulóját Nagybánhegyesen igen bölcsen arra használják, hogy feldolgozzák múltunk emlékeit és a köztörténeti megemlékezések, a lokális, egyházi és iskolai ünnepségek figyelmeztessenek saját történelmünk identitásformáló szerepére.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik