Mi a közös egy Blu-Ray lemezben, egy Polaroid-kamerában, egy VHS-szalagban, a VoIP-ben és a pay-per-view szolgáltatásokban? Mindegyiket a pornóipar ágyazta be a mindennapokba: vagy jobb minőséget garantáltak riválisaiknál, vagy meglévő igényeket tudtak kielégíteni jó hatásfokkal. A küszöbön álló, sci-fi rajongók óta évtizedek óta vágyott technológiák esetében ezek miatt is izgalmas kísérlet átgondolni: hogyan tudja ezeket a pornóipar bevezetni a mindennapokba? Hogyan fogadják majd el az emberek a mesterséges intelligenciát, a 3D-nyomtatást, a virtuális valóságot vagy az elmeolvasó, ún. brain-to-computer készülékeket? Készüljünk a legrosszabbakra vagy a legjobbakra – kinek mi, tetszés szerint -, a válasz nagy eséllyel a szexrobotokban rejlik.
A szexre gyártott célrobotok a jövőkutatás lakmuszpapírjának számítanak: minden futurológus férfi úgy lövi be nagyszabású előrejelzéseit, hogy még éppen ki tudja próbálni gyakorlatban az élő szövetet a kéjvázon. Mindezt több oldalról is erősen megtámogatták az érdekelt felek: a pornószakma pszichológusai amiatt aggódnak, hogy a nézői igények egyre extrémebbek; az amerikai CDC szerint hiába alkotja a 15-24 éves korosztály a szexuálisan aktív korosztály egynegyedét, a nemibetegségek fele náluk van talonban; a sci-fi filmművészet pedig stabilan sugározza azt a képet, hogy létezik az a robot, aki (ami?) csak arra jó, hogy – Fritz Lang 1927-es expresszionista scifijében, a Metropolisban például már tokkal-vonóval megkaptuk a tételt, hogy a férfiak alig képesek kontrollálni magukat egy villanynő környezetében.
A tudatalattiba tehát majdnem 90 éve kalapálja a fogyasztói és ürítői kultúra azt, hogy nettópozitív szintlépést jelent a hedonizmusban az az emberformájú lény, akivel (amivel?) emberjogi, morális és egészségügyi fiaskók nélkül tehetünk bármit. BÁRMIT. (Itt az internet konteó-fórumaiban jártas olvasók már felhorkanhatnak, hogy a „monarch mind control” és a „beta kitten sex slave” ugyanezt jelenti, csak agymosott emberekkel, érdekes Ráth-Végh Istvános kultúrtörténeti alapozást kaphatunk, ha utánajárunk.) Elnézve, hogy a Boston Dynamics (a cégláncolat végére jutva írd-és-mondd: a Google) négy lábon járó robotját, Spotot úgy tesztelték, hogy nagy lendületből rúgták oldalba, sokan látják gyengébb lábakon állni az emberiség jövőjét most, mint pár évtizede, de ebbe itt és most ne menjünk bele.
Hátborzongató völgyek és hölgyek
Tanulságosabb inkább azt megfigyelni, hogy milyen prototípusokból vagy rendszerekből fejlődik ki a jövő szexrobotja. A piac számos eszközt sorakoztatott fel a penetrációra, amelyek közül a legismertebb kétségkívül a Fleslight (férfiaknak) és a Sybian (hölgyeknek), unalmas perceinkben pedig nyugodtan elengedhetjük magunkat egy nagyobb pohár borral az interneteken, vélhetően olyan kérdésekkel a fejünkben fogunk elaludni, hogy biztonságos-e, ha egy Kínából rendelt babával úgy szexelünk, hogy az be van dugva az áramba (illetve, hogy miért nincs elosztónk és miért a kredenc és a mosógép közé beszorulva próbáljuk…), illetve hogy mi járt annak a fejében, aki Gépfegyver Boldogságböngészőnek nevezte el készülékét. Többek között.
Igen specifikus alágazatnak kell hogy tekintsük a szexbabákat ezen felderítő körútunkon, ugyanis elméleti és gyakorlati problémák tucatjaival érkeznek. Az olyan dokumentumfilmekből, mint a The Mechanical Bride, a My Sex Robot vagy a Love Me, Love My Doll, gyorsan kiderül, hogy nagyon távol vagyunk még attól a robottól, akivel bármit bármikor meg lehet csinálni úgy, hogy még a libidónk sem csökken közben, ugyanis gyakorlatilag nem sok különbség van egy 1 méter 75 centis plasztiknő és a sarki boltban megvett, formára lyukasztott grapefruitcsonk között (ha ez kimaradt az életünkből, Auntie Angel bármikor elmagyarázza ezt a kellő lelkesedéssel a YouTube-on). Ezt a különbséget pedig ironikus módon pont a piac jelenlegi nonpluszultrája, a RealDoll illusztrálja a legjobban. Ezeknek ugyan távolról sincs közük a részeg brit turisták legénybúcsúin körbehozott gumibabákhoz és a róluk készített fotókon is látszik, hogy minőségi gyártmányokról van szó (egy modell kétmillió forint körüli áron mozog) – viszont nem is emberekhez hasonlítanak, hanem emberek fényképeihez.
Ez a kognitív disszonancia okozza a robotikában és esztétikában ismert, ún. uncanny valley („hátborzongató völgy”) problémát, amelyet Masahiro Mori japán robotikaprofesszor publikált a hetvenes évek elején. Eszerint minél emberibbé válik egy robot, annál jobban tudunk együttérezni és szimpatizálni vele . Ha ezt függvényben ábrázoljuk, azt fogjuk látni, hogy mielőtt eljutnánk a teljes emberszerűség (ill. teljes empátia) pontjáig, van egy hullámvölgy, ahol elidegenedünk vagy éppenséggel megrettenünk a robottól. Ezt számos oldalról lehet magyarázni, a legegyszerűbb talán onnan, hogy egy idő után már nem emberhez hasonló valamiként, hanem emberként tekintünk a robotra és emiatt az emberekkel szemben tanúsított elvárásaink alapján értékeljük, amelynek természetesen nem felel meg. Itt kell hozzátennünk: 2015-ben már jóval kevésbé idegenkedünk egy robottól vagy egy humanoid lénytől, mint negyven éve, a ledöntendő akadály tehát nem is annyira az emberi külsőn, hanem a felhasználói élményen van.
Külső van, belbecs nincs
A babák pedig hiába elégítik ki jól a vizuális igényeket, ha illatra, ízre, tapintásra, kommunikációra és viselkedésre egyáltalán nem hasonlítanak az emberhez. Matt McMullen, a RealDoll CEO-ja még júniusban jelentette be, hogy új, interaktív verziókat kíván piacra dobni babáiból: ezek parancsainkra már szóval és viselkedéssel képesek reagálni, tudnak pislogni, ki tudják nyitni szájukat, valamint, csak hogy visszatérjünk a cikk nyitógondolatához, mobilappal és VR-sisakkal is lehet őket együtt használni. Itt sincs új a nap alatt: 2010-ben még a Roxxy néven futó szexbaba gyártója, a True Companion akart többféle különböző személyiségtípust integrálni modelljeibe: a frigid háziasszonytól a MILFen keresztül a bármire kapható partylányig terjedő személyiséglista egyes elemeire csak előfizetni kellett volna és ezek között akár akció közben is lehetett volna váltogatni – szögezzük le: érdekes, de gyorsan bebukott ötletről van szó. Már csak azért is, mert a személyiséghez teljesen funkcionális AI-ra lett volna szükség.
A mesterséges intelligencia pedig az egész történet leggyengébb láncszeme. Az AI-kutatással kapcsolatban időről időre felbukkannak olyan cikkek, mint hogy „okosabb, mint egy ötéves gyerek”, „jobb cikket ír, mint egy újságíró” vagy „egyetemen tanul a diákok között”, de attól, hogy valami információt gyűjt, illetve hasznosít, öntudata még nem lesz – valamint ha lesz, akkor szexre kárhoztatni egy olyan életformát (vagy létformát, kinek hogy), aki (ami) nekifutás nélkül okosabb a fél bolygónál se nem etikus, se nem ésszerű megoldás. (A szex közbeni viselkedés és viszontreakció meg kiharcolható egy összehangolt szenzorcsomaggal meg jó algoritmusokkal, előre gratulálunk a kutatócsoportnak, aki be kell hogy áldozza magát ezen cél érdekében.)
Ez persze nem tartja vissza a jövőkutatókat attól, hogy a legjobb orgiaélményeket robotbabákkal párosítsák össze: Ian Pearson futurológus szerint 2030-ban már a gazdagabb brit háztartásokban rendszeres időtöltés lesz a virtuális szex, illetve a robotokkal folytatott intim időtöltés, 2050-re pedig legalább annyira kedvelt dolog lesz robotokkal, mint emberekkel szexelni. David Levy jövőkutató, a „Love and Sex with Robots” c. könyv szerzője is a 2050-es időpontot tartja esélyesnek, ráadásul úgy véli: tökéletes megoldás lehet egy szexrobot azok számára, akiknek problémája van az emberi kapcsolatokkal vagy a társadalomba való beilleszkedéssel.
A legjobbra pedig nem tudunk felkészülni anélkül, hogy a legrosszabbra ne készülnénk fel: ahogy a technológia óvatosabb követői nem vesznek semmiből sem első szériát, úgy lehet hogy szerencsésebb lehetne a szexbotok első pár szériáját csak távolról figyelni: az ugyanis biztos, hogy teljesen új precedenseket fognak teremteni az élet minden területén. Szó szerint.
