Sport

Liliom Rita: „Soha nem hagytunk egyedül senkit”

24.hu
24.hu

2015. 12. 31. 12:00

„Mintha a focisták kijutottak volna az Eb-re” – így értékelték a női röplabda-válogatott Európa-bajnoki kvalifikációját egy éve sokan. 28 év után jutott ki az Eb-re Jan de Brandt irányításával a csapat. Az Eb-t idén szeptemberben Belgiumban és Hollandiában rendezték, a magyar válogatott helyt állt, továbbjutott a csoportjából. Mit ad ég, a fociválogatott is átugrotta a lécet ősz végén, de ez most mellékes. A női röplabdázók új szintre léptek, az Eb előtt megnyerték az Európa Ligát (!), a csapat sikereinek egyik fő letéteményese a 2004 óta külföldön játszó csapatkapitány, Liliom Rita. Vele beszélgettünk a kezdetekről, Amerikáról, a jövőről.
Korábban a témában:

Liliom Rita – Névjegy

Röplabdázó, a női válogatott csapatkapitánya.

 

1986. május 23-án született Budapesten.

 

Posztja: szélső ütő

 

Klubjai: BSE (1996-2004), Kansas State University (2004-2008), Gigantes de Carolina (Puerto Rico, 2009), Alemannia Aachen (Németország, 2009-2011), KPSK Stal Mielec (Lengyelország, 2011-2012), KS Palac Bydgoszcz (Lengyelország, 2012-2013), Yesilurt Stambul (Törökország, 2013-2014), Azzurra Volley San Casciano (2014-2015), Volley Pesaro (2015-)

 

2009 óta magyar válogatott. 2014-ben kivívta az Európa-bajnoki szereplés jogát a csapattal, 28 év után szerepelt 2015-ben Eb-n a magyar csapat. A belgiumi-hollandiai tornán a legjobb 12 közé jutott a magyar válogatott. 2015-ben megnyerte az Európa Ligát a válogatottal.

Ha azt mondom, BSE?

A BSE az a hely, ahol elkezdtem az alapokat, ami ahhoz kellett, hogy valamit igazán megszeressek, hogy aztán az a valami az életem részévé váljon. A BVSC-ben kezdtem röplabdázni Nagy Júliával, de ő egy év után átvitt a BSE-hez, ahol 18 éves koromig játszottam. Mindig nagyon szívvel emlékszem a kezdetekre, a fiatalkoromra. Imádtam tornákra járni a csapatommal, sosem álltunk meg. Nagyon jó nevelőedzőm volt, szerintem ezért is szerettem meg ennyire a röplabdát. Persze, a felnőtt csapatban nem mindig volt rózsás a helyzetem, de összességében az az időszak is a röplabdáról szólt.

Ma már lényegében nincs BSE. Sajnálod?

Igen, hisz nagyon jó egyesület volt, főleg az utánpótlás-nevelést tekintve, mindig tele volt a csarnok gyerekekkel. Állandóan nyüzsgött a Városmajor, emiatt is rendeztek akkor sokkal több tornát, mint manapság. A BSE-nek ma már más a neve, más a „belseje”, jó lenne azért, ha a régi idők is visszatérnének. Ebben nagyon bízom.

Korán eldőlt, hogy valószínű külföldön teljesedhet ki a pályafutásod?

Mikor elkezdtem a röplabdát, nem tudtam semmit róla, a körülményekről. Anyukám kézilabdázott, apukám focizott. Az ő sportpályája a BVSC mellett volt, ezért vittek oda minket kicsit sportolni. Igazából akkor kezdtem el vágyni külföldre, amikor válogatott lettem, hiszen ezt követően világot láthattam, és egyre inkább éreztem, hogy külföldön (is) elismernek, értékelik a teljesítményemet.

Antwerpen, 2015. szeptember 27.
A belga Frauke Dirickx (j) és Liliom Rita a nõi röplabda Európa-bajnokság B csoportjának elsõ fordulójában játszott Belgium-Magyarország mérkõzésen Antwerpenben 2015. szeptember 26-án. A belga válogatott 3-0-ra gyõzött. (MTI/EPA/Laurent Dubrule)
Fotó: MTI

Legutóbb egy élsportoló úgy fogalmazott, azért nem kerülhetett igazi sztárcsapathoz, mert magyar. A röplabdában lehet hátrány, ha valaki magyar?

Szerintem nem. Inkább az jelenthet hátrányt, hogy azt gondoljuk, nem kell megdolgozni azért, hogy elismerjenek minket. Régebben jobban ki lehetett tűnni idehaza, hiszen sok torna volt, több esemény, jobbak voltak a feltételek ahhoz, hogy a gyerekek, a fiatalok tanuljanak, fejlődjenek.

Olvastam egy interjúdban, hogy a szüleid azért intenzíven biztattak arra, hogy a sport mellett a tanulást se hanyagold. Ezt a tanácsot könnyű volt követni?  

Nem volt könnyű, mert az elején csak röplabdázni akartam. Aztán beláttam, hogy ők nem fognak engedni ebből. Később felvetődött, hogy folytassam Amerikában a pályafutásomat és a tanulást is. Ott mindkettőt magas fokon lehet űzni egyszerre, így ezt a megoldást választottuk.

Mindig biztosnak érezted, hogy jó sportágat választottál?

Igen, a mai napig így gondolom.

Röpizni milyen? Menő, egyedi, különutas, bulis? Milyen?

Nekem egyfajta szabadságot jelent. Ha röplabdázok, kikapcsolok, és elszállnak a gondok.

Szüleid egyébként magát a sportágat hogy fogadták?

Jól, már csak azért is, mert apukám vitt le először az edzésre. Utána pedig nagyon sokat tettek azért, hogy mindig, mindenhol ott tudjak lenni.

Mire gondoltál először, amikor Amerika szóba jött? Végiggondoltad, mi sülhet ki belőle vagy kalandnak tartottad?

Kalandnak tartottam, és persze az volt a fontos, hogy ott röplabdázhatok. Két út állt előttem: vagy itthon maradok, és tanulok, vagy kimegyek Amerikába, ahol tanulok és röplabdázok.

Antwerpen, 2015. szeptember 28.
Tálas Zsuzsanna, Szakmáry Gréta, Sándor Renáta és Liliom Rita (b-j) ünnepel a nõi röplabda Európa-bajnokság B csoportjának harmadik fordulójában játszott Magyarország-Azerbajdzsán mérkõzés végén 2015. szeptember 28-án. A magyar válogatott 3-1-re gyõzött. (MTI/EPA/Laurent Dubrule)
Fotó: MTI

Ez egy kiváltság így egyszerre, nem igaz?

Igen, az. Ráadásul nagyon imponált, hogy Amerikából eljöttek Magyarországra, megnéztek bemelegíteni, majd átadtak egy ösztöndíjat. Igaz, küldtem nekik videót magamról, szóval nem csak a bemelegítés győzhette meg őket.  Nagyon sokat tanultam kint, nagyon jó edzőim voltak, és végül is ott nőttem fel igazán. Ott tanultam meg egyedül élni, igaz, a Skype-nak sokat köszönhetek, mert a szüleim azon keresztül magyaráztak el egy s mást.

Nehéz volt megszokni Amerikát, vagy vitt a lendület, az ár, a kalandvágy?

Az elején vitt előre a lendület, az edzések, a meccsek. Imádtam az első félévet. A másodikat kevésbé, mert kint januártól szeptemberig nincs meccs, talán összesen három tornát rendeznek. Ezt nagyon nehéz volt megszokni, más kérdés, hogy edzésből nem volt kevesebb, sőt, több volt, mint itthon.

Volt legnagyobb élményed?

Amikor játszottam, akkor mindig bejutottunk az egyetemi bajnokság 64-es országos mezőnyébe, és mindig rangsoroltak minket. Az utolsó évemben kilencedikként, ami nagyon nagy eredmény volt számunkra. Sajnos, sérülések miatt ezt nem sikerült megtartani.

Legrosszabb amerikai élmény?

Amikor lesérültem. Keresztszalag-szakadást szenvedtem a térdemben, így sokáig nem tudtam játszani. Mindent megtettem, hogy minél hamarabb visszatérjek: szeptemberben műtöttek, januárban már futottam. Aztán egy futótesztet úgy csináltam végig, hogy a többi lány nem bírta a megerőltetést. Ekkor mondták azt, ha én meg tudom csinálni, nekik kötelességük. Nagy elismerés volt ez nekem a műtét után, így kétszer olyan magabiztossággal dolgoztam tovább. Ehhez persze kellett az edzőm és a fizikoterapeutám, nélkülük nem ment volna.

Szerettek Amerikában?

Szerintem igen, de a lényeg inkább az, hogy én nagyon szerettem őket. Még mindig visszajárok, hiszen ugyanolyan, mintha el sem mentem volna. A második családomat hagytam ott, ezért igyekszem rendszeresen meglátogatni mindenkit.

Hogy kerül valaki Puerto Ricóba?

Nekem úgy került képbe, hogy az egyetem után a Puerto Rico-i bajnokság az egyetlen, amelyik januárban kezdődik. Megkeresett az egyik csapat, szerződést ajánlott, nekem meg nagyon tetszett, és elfogadtam. A bajnokság nagyon rövid és kemény. Szinte az összes, az egyetemi bajnokságban kiemelkedőt nyújtó, frissen végzett játékos odamegy játszani. Teljesen más volt már a légkör, ott éreztem először azt, hogy profi játékos vagyok. A meleggel rendesen küzdöttem, ott aztán tényleg fülledt a csarnok. Szerettem a csapattal dolgozni, de gondok is voltak rendesen. Nyaralni azért visszamennék.

Meg sem fordult a fejedben, hogy Amerika után hazatérsz?

Egyáltalán nem.

Antwerpen, 2015. szeptember 27.
Liliom Rita (szemben) és a török Neriman Ozsoy a nõi röplabda Európa-bajnokság B csoportjának második fordulójában játszott Magyarország-Törökország mérkõzésen Antwerpenben 2015. szeptember 27-én. A török válogatott 3-0-ra gyõzött. (MTI/EPA/Laurent Dubrule)
Fotó: MTI

Sokat keres egy jó röplabdázó légiósként?

Pontos összeget nem mondanék, de vannak különbségek a magyar és a külföldi fizetések között. Most úgy hallottam, hogy otthon is akadnak jól fizetett játékosok, nyilván van valami előrelépés. De a sorrend magyar, német, lengyel, olasz – növekvő sorrendben persze.

No, igen: Németország, Lengyelország, Törökország, Olaszország – ez sem sokaknak adatik meg, neked megadatott, hogy ezekben az országokban játssz. Törvényszerű volt a gyakori klubváltás? Ez jellemző a sportágban?

Németországban két évet játszottam, szerettem ott lenni, mert nagyon jó csapatunk volt. Viszont magasabb szintre akartam lépni, és máshol szerencsét próbálni. A lengyel és a török liga nagyjából egy szinten van, örülök, hogy kipróbáltam mindkettőt. Nem törvényszerű a gyakori váltás, de egyszer élünk, nem igaz? A legjobb, ha mindent kipróbálunk, amit csak lehet, aztán pedig nyugodtan mondhatunk róla véleményt.

Hol van a legnagyobb rangja a röplabdának?

Akárhol is játszottam, nagy közönség előtt rendezték a meccseinket, a legkevesebb néző talán Törökországban volt. Lengyelországban nagyon tisztelik a röplabdázókat, Olaszországban viszont a hozzáértés van nagyon magas fokon. Amerikában az egyéni fejlesztésre helyezik a hangsúlyt, Németországban pedig azért volt nagyszerű játszani, mert rengeteg a néző és nagyon, de nagyon tudnak drukkolni.

Lengyel Wikipedia-oldalad van (oké, van olasz is).

Nagyon jól esik, a lengyelek tényleg mindenre odafigyelnek, ami a röplabdával kapcsolatos.

Egy magyart ráadásul nem lehet nem szeretni Lengyelországban.

Igen, az első mondat, amit megtanítottak: lengyel-magyar két jó barát. Mindig nagyon kedvesek voltak velem.

Németül, olaszul vagy lengyelül tudsz a legjobban?

Most az olaszt tanulom intenzívebben, de most már úgy, hogy beszélni is tudjak. A többi nyelvet megértem, szóval egyik országban sem adnának el. A lengyel nagyon nehéz, de azt is szerettem tanulni.

Nem zavar, hogy a vezetékneveddel „játszadoznak” az újságírók?

Nem nagyon, nem is tudtam, hogy ennyire játszadoznak a Liliommal, de ameddig pozitív színben teszik, mindig is tetszeni fog.

Fotó: Facebook / MRSZ

A saját bőrödön, pályafutásodon élted át a magyar röplabda újkori pokoli bugyrait, majd a csodás feltámadást és a legutóbbi hatalmas sikereket. Hogy lehetett ezt a klubsikerek mellett elviselni, megélni?

A válogatott és a klubélet teljesen más. Évekkel ezelőtt egy-két hetünk volt, hogy a válogatottal felkészüljünk egy tornára vagy megméretésre, most négy hónap. Ez volt most a siker titka, mindig kell idő a jó munkához és eredményhez. Egy klubcsapat is az utolsó hónapokra érik össze egy szezonban, akkor is, ha évek óta együtt játszanak a játékosok. Reméljük, sikerül megtartani az alapot a válogatottnál, mert ahhoz, hogy egy nemzetközi élcsapattal fel tudjuk venni a versenyt, tovább kell építkezni, fejlődni. Nagyon jó megélni, hogy végre sikerült megvalósítani azt, amit már akkor megfogalmaztam, amikor először behívtak a válogatottba. Mindig is tudtam, hogy helyünk van egy magasabb pozícióban, emellett szerencsések is vagyunk, mert lelkes és dolgozni szerető csapatunk van. Ennél többet nem is lehetne kérni egymástól. Persze, voltak hullámvölgyek, de a csapat ereje megmutatkozik abban, hogy ezekből fel tudott, fel tud állni.

Mi az, ami sokáig hiányzott? Hogy kell elképzelni egy válogatott összetartást vagy selejtező-sorozatot, mondjuk 5-6 éve és legutóbb?

Mint említettem, nem tudtak időt szakítani ránk, igaz, ebben néha a versenynaptár is „hibás volt”. Valóban nehéz megszervezni több mint három hetet úgy, hogy a játékosok el tudjanak szakadni a klubjaiktól május elején, hogy aztán május végén már selejtezőt játszanak. Apróságokon is sok minden múlik. Mikor elkezdtem a válogatottban, hotelben laktunk és étteremben ettünk, csak aztán idővel megtapasztaltam azt, mit lehet enni egy élsportolónak és mit nem. Ilyen értelemben nem volt minden tökéletes, nem biztos, hogy az az ideális, ami finom. De ez csak a felkészülés egy szelete. Aztán elindítottak minket az Európa Ligában, ami a tanulás és a fejlődés szempontjából nagyon jó döntés volt, csak eleinte a szövetség össze pénzét felemésztette. Sorra küldtek el minket az edzőtáborokból, gondot okozott, hová megyünk, hol edzünk. Ezek a bizonytalanságok mindenkinek a lelkesedését letörték. Volt olyan évünk is, amikor a válogatott fele otthonról járt edzésekre, aminek egyetlen előnye volt: a lakásunkat nem tudták elvenni tőlünk úgy, mint némelyik szállást. Legutóbb elénk tettek egy 4 hónapos, előre megtervezett programot, és szerencsére, úgy ahogy sikerült ezt betartani. Nem volt minden tökéletes, és úgy érzem, az eredményeinkkel sikerült elérnünk azt, hogy valóban megbecsüljenek minket, és foglalkozzanak velünk.

Bíztak a sikerben az elődök?

Erre nem válaszolnék. Egy biztos: a szüleink, a barátok és a szeretteink igen.

Mikor éreztétek, hogy valami elindult, hogy egyenesbe jöhet a dolog?

Mindig is bennünk volt ez, a válogatott felkészülés elején. Csak aztán nem mindig sikerült úgy az év, ahogy terveztük.

Mekkora szerepe volt a belga kapitánynak a legutóbbi sikerekben – azon kívül, hogy tudjuk, nagy.

Tényleg nagy. Hiszen az egy dolog, hogy mi játékosok, akik külföldön megtapasztaltunk ezt-azt, tudjuk, máshogy is lehetne csinálni. Egy edzőre inkább hallgatnak, annak ellenére, hogy a szövetség néha azért, mondjuk úgy: „kiakadt”. De mindennél többet mond, hogy a kapitánnyal egy évvel meghosszabbították a szerződést. Ez nagy visszaigazolás.

Mondott olyat, amit addig nem is sejtettetek, ami újszerű filozófia volt?

Igen voltak szakmai újítások. Ebben a mostani csapatban például nem a két szélső ütő fogad mindig, hanem a kettes ütő, azaz az megy be fogadni, aki a feladóval szemben áll. Így a liberó mindig középen van, és így többet tud segíteni mindkét oldalra a fogadásban.

Ez tényleg szakmázás. De mekkora szerepe van ebben a sportágban az önbizalomnak?

Nagyon nagy. Bíznod kell a másikban, abban, hogy mindig, mindenkitől számíthatsz a segítéségre.

Fotó: Facebook / MRSZ

Női csapatról van szó: gyakran kellett bánni a lelketekkel? Igényeltétek, hogy az edző értsen és megértsen ilyen-olyan problémákat, élethelyzeteket?

Elég „lelkis” egy női csapat, az biztos. Előfordult, hogy meg kellett állítani az edzéseken egy-egy gyakorlatot, mert nagyon nem akart összejönni a játék. Sok türelem kell egy női csapathoz, mert vannak olyan napok, hetek, amikor mindenki egyszerre makrancos, és nincs kedve semmihez.  Szerencsére, ezen a nyáron kevés ilyen nap volt. Jan de Brandt végig nagyon pozitívan állt mindenkihez, de egymáshoz is így álltunk, mindenki mindenkinek a támasza volt. Sosem hagytunk senkit egyedül.

Honnan érzed a legnagyobb megbecsülést, akár az Eb-szereplés kivívása kapcsán? Mi esett a legjobban?

A legjobb az volt, amikor láttam a többieken, hogy mennyire örülnek annak, hogy végre elértük azt, amiről eddig csak álmodni mertünk. Nekem az Eb-selejtezősorozat volt a legnagyobb élmény, mert akkor látszott, igenis el tudjuk érni azt, amit szeretnénk. Csapatkapitányként nagyszerű érzés, hogy hallgatnak rád a lányok, és te is hallgatsz rájuk. Jól esett az is, amikor Szombathelyi Szandra azt nyilatkozta, szeretne legalább olyan jó csapatkapitánya lenni a Vasasnak, mint amilyen én vagyok a válogatottban.

Jan de Brandt kapitány az Európa-bajnokság első napja előtt veszítette el testvérét. Ez a tragédia hogyan befolyásolta azt a napot?

Nagyon rossz hír volt ez a kezdés előtt, hihetetlen volt, hogy pont előtte nem sokkal mutatta be neki a csapatot. Próbáltunk még jobban összetartani, ez volt a kötelességünk. Sajnos, nem ez volt az egyetlen haláleset a négy hónap alatt, Lévai Vivien édesanyját is elveszítettük az Euroliga-selejtezők alatt. Ilyenkor azokért küzdünk, akik már nem lehetnek velünk, akik fentről vigyáznak ránk.

Hogy érzed, mennyire elfogadott és ismert a ti idei sikersorozatotok?

Szeretnénk, ha a röplabda visszatérne régi fényébe idehaza. Szeretnénk sok gyereket látni a csarnokoknak, mert szép az Eb-szereplés kivívása, a helyt állás, az Európa Liga-győzelem, de ha nincs utánpótlás, nem lehet hosszabb távra gondolkodni. Örülnénk, ha jobban megbecsülnének minket, mert itthon ez kicsit elmaradt, elég csak arra gondolni, soha nem kaptunk semmilyen anyagi juttatást, az ember inkább mínuszban jön ki, ha a válogatottban szerepel. Jó lenne legalább pluszban lenni.

Mi az a legnagyobb kincs, amit a röplabda adott neked?

Az életvitelemet. Nagyon sok mindentől mentett meg a sport, olyan életem van, amire mindig is büszke lehetek. Nagyon szeretem ezt a sportágat, még ha kicsit magányos is nekem, elvégre a szeretteim nincsenek a 10 kilométeres körzetemben.  De a sikerek, maga a játék sok mindenért kárpótol.

 

Dobos Sándor

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Budapest, 2017. március 29.
A főváros egyik legdrágább környéke a Duna partján épített Xlll. kerületi Marina Part. Ennek oka az, hogy kizárólag új építésű lakásokat találunk a környéken.
MTVA/Bizományosi: Balaton József 
***************************
Kedves Felhasználó!
Ez a fotó nem a Duna Médiaszolgáltató Zrt./MTI által készített és kiadott fényképfelvétel, így harmadik személy által támasztott bárminemű – különösen szerzői jogi, szomszédos jogi és személyiségi jogi – igényért a fotó készítője közvetlenül maga áll helyt, az MTVA felelőssége e körben kizárt.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.