Poszt ITT
Budapest, 1956. június 13.
Gyarmati Dezső vizilabdázó és kislánya, Gyarmati Andrea, Nyéki Imre úszó és kislánya, Nyéki Judit, Tumpek György úszó és kisfia, ifjabb Tumpek György, valamint Csordás György úszó és kislánya, Csordás Gabi úszni mennek a budapesti Nemzeti Sportuszodában.
MTI Fotó: Bojár Sándor

Gyarmati Andrea: Speciális gyereknevelés

Gyarmati Andrea
Gyarmati Andrea

Úszó-dokinéni. 2017. 10. 21. 10:00

Van egy olimpiai bajnok magyar házaspár, ahonnét a feleség és a férj is ugyanabban az évben lett a világ legjobbja: Székely Éva és Gyarmati Dezső. Ötvenhatban Melbourne-ben próbáltak duplázni. Félig sikerült. A lányuk mesél pofonról és pohár hideg vízről; nem mellesleg az apa születésének kilencvenedik évfordulóján.
Korábban a témában:

1956-ban olimpiát rendeztek Melbourne-ben, épp a tizenhatodikat az újkori olimpiák közül. A szüleim Helsinkiben épp négy évvel korábban, a tizenötödiken mindketten olimpiai bajnokok lettek, és most is, vagyis 56-ban bőven esélyesek a győzelemre. Rajtuk kívül egyetlen házaspár van még kerek e világon, Zatopekék, akik együtt, vagyis azonos időben, házaspárként lettek olimpiai bajnokok.

Szóval 1956, és minden együtt az újabb közös győzelemre, de a párkák másképpen fonják az életünk fonalát.

1956-ban már én is a családhoz tartozom, alig vagyok több kétévesnél, amikor kitör a forradalom.

A szüleim, főleg Anyu, lelkesen edzenek, Apu azért itt-ott hallatja a hangját, de mindkettőjük életében a sport és természetesen az előttük álló nagy verseny a legfontosabb. Meg nyilván én is az vagyok, de erről sosem esik szó, hiszen ez magától értetődő az én családomban.

Edzőtábor a Szabadság-hegyen, ahová engem is visznek magukkal. Hogy mindez szabályos-e, vagy csak megengedik hallgatólagosan, hogy velük legyek, nem tudom, és nincs is jelentősége, hacsak abból a szempontból nem, hogy elég korán beszippant a sport világa. Minderről sose beszéltünk, de hát a zenészcsaládban zenélnek, a színészek gyerekei a színházban nevelkednek, és az olyan szerencsések, mint én, gyakorlatilag a medence partján vagy a vízben élnek.

Ma is úgy vélem, nincs jobb, mint a vízben vagy a vízparton időt tölteni, és ha mindezek mellé még a szüleid is veled vannak, hát az bőven több mint szuper. Eltelt azóta sokszor tíz év, Apu sincs már velünk több éve. Néha, nem is ritkán, ha fel akarom idézni, ami jó volt az életemben, eszembe jutnak a közösen eltöltött idők. Amikor játszottunk a Sportuszodában (ma Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszoda a neve), beszélgettünk, és azt éreztem, minden a legnagyobb rendben van.

Szóval 1956, az olimpiai csapat elindul, és elég kalandos úton jut el Ausztráliába. Engem letesznek a nagymamáéknál, ahol természetesen szintén jó dolgom van, de hiányoznak a szüleim. Kicsi vagyok, de azért értem, dolguk van, fontos, nemcsak számukra, hanem az egész országnak. Az olimpia varázsszó mifelénk, és nem tudok olyan messzire visszamenni az időben, hogy ne lett volna az. Hogy ez aztán nevelés szempontjából jó-e vagy sem, nem tisztem eldönteni. Engem így neveltek.

Elkezdődnek a versenyek, mindenki teszi a dolgát, de az itthonról szóló hírek és beszámolók, hát, finoman fogalmazva sem az eredményes szereplést szolgálják.

Épp a szüleim döntője előtt érkezik a hír: Budapestre bevonultak az oroszok, rommá lőtték a várost. Anyu végigbőg egy éjszakát, 200 mellen esélyes, Apuék az oroszokkal játszanak döntőt, de mindez nem érdekes, mert csak az itthoni híreket lesik.

Igen, igen, sport, te vagy a béke jelképe, de hát ez akkor nem egészen így néz ki, és aztán sajnos később is előfordul, épp az én időmben, Münchenben, 1972-ben egy támadás.

A szüleim egész éjjel ülnek a telefon mellett, pihenésről szó sincs, és gondolom, egymást támogatják, vigasztalják.

Végül kiderül, élünk, még beszélnek is velem, amikor én állítólag azt mondom, hogy gyertek haza gyorsan. Mi mást mondanék?

Anyu ezüstérmet szerez, Apuék meg egy vérzivataros meccsen nagy verekedések és sérülések mellett nyernek. Így Apu már kétszeres olimpiai bajnok.

Gyarmati Dezső - vizilabda.
MTI Fotó
Gyarmati Dezső
Fotó: MTI

Vége a mérkőzésnek, és az egyik szovjet játékos, mellesleg Apunak jó barátja oda megy gratulálni édesapámhoz. Mindezzel nem lenne baj, ám az előzmények és a meccs izgalma után Apu igen sportszerűtlenül viselkedik, indulatból leköpi a tele lelátó előtt gratuláló játékostársát, aki számára ott és akkor érzelmileg az egész orosz hadsereget jelenti. Mindez természetesen helytelen, de gondolj csak bele, azért érthető.

A szüleim hazaérnek, és Anyu elkezd aggódni, mert úgy véli, figyelik, követik őket.

Apu, szokás szerint lehurrogja.

Érvényes útlevelünk van és egy szintén érvényes játékos-edzői szerződés külföldre, egy olasz csapathoz.

Apu azonban szerelmes a magyar vízilabdázásba (és teszem hozzá, ebben a szerelemben sosem csalódott és sohasem szűnt meg rajongani érte), és vacillál. A menni vagy maradni napi téma otthon, ám akkor történik valami, amitől eldől – legalábbis egy időre – a kérdés. Mert egyszer csak muszáj menni.

Anyu nem fantáziál, valóban követik Aput, elkapják egy edzés után a Szigeten, és nagyon megverik.

Apu nagy fájdalmak közepette, de elér egy telefonfülkét, felhívja a nagybátyámat, Tibort, aki sebészorvos.

Tibor érte megy, ellátja a sebeit. Apu hazaér, és megszületik a döntés: megyünk, mert veszélyben az élete. Éjnek évadján indulunk, először Bécsben szállunk meg, majd Olaszországban élünk néhány hónapig.

Sajnos azonban mindaz, amit ígértek a pólózással kapcsolatban, nem úgy néz ki élőben, ahogy Apu várta, megyünk tehát tovább, irány Amerika.Ott aztán élünk, lakunk sok helyen, mindkét parton. Végül hazatérünk, mondhatni visszadisszidálunk, mert Apu nem bír meglenni az imádott vízilabdája nélkül. És láss csodát, az élet őt igazolja. Igaz, amerikai kémnek vélik, vegzálják is rendesen, de még nyer Rómában egy bronzérmet, Tokióban még egy olimpiai bajnokságot, majd sok évvel később ő lesz a válogatott edzője, és a fiúkkal is sikerül. Ők is olimpiát nyernek. Mindent egybevetve, írd és mondd, nyolc egymást követő olimpián vesz részt, 1948-tól 1984-ig, ami szerintem elég nagy kaland.

Abban az időben az, aki egyszer elindult egy olimpián egy ország képviseletében, nem versenyezhetett soha többé más ország színeiben, tehát Apunak ahhoz, hogy indulhasson, vagyis hogy még versenyezhessen, valóban haza kellett jönnie. Ma már úgy néz ki a szabály, hogy ha egyszer indultál, mondjuk Magyarország képviseletében, lehetsz később úgynevezett idegenlégiós, de ki kell hagynod egy olimpiát, vagyis legközelebb nyolc év múlva képviselheted az új hazádat. Igaz, abban, hogy új haza, én magam nem hiszek, mert abból szerintem egy van az embernek, illetve nekem.

Szóval elmentük és visszatértünk, és ez így van jól. Hogy mi történt volna, ha… néha eszembe jut. Hogy jobb vagy rosszabb lett volna az életem, sosem fog kiderülni. Hogy más lett volna, az egészen biztos, de a volna nem létező dolog, tehát nem is érdemes sokat foglalkozni vele.

Hazajöttünk, és persze nem volt hol lakni. Engem újból letettek a nagyiékhoz, és a szüleim ezerrel kezdtek lakásmegoldást keresni. Addig itt-ott laktak, albérletben, ahová én csak látogatóba mehettem.

Végül megtalálták az otthonunkat, minden rendben is lett volna, ha én valamiért nem akadok ki. Sokat nem kell merengeni a kiakadás okán, és tán épp ez az, ami tanulságos.

Egy kisgyerek egészen kicsi korában és azután is állandóságra vágyik. Nem egyforma dolgokra természetesen, de arra, hogy az élete bizonyos meghatározott és stabil keretek között teljen. Hajlok rá, hogy nem kevés felnőtt is szereti az ilyen fajtájú biztonságot (én egészen biztosan ilyen vagyok).

Tudom, van, miképpen a mi életünkben is így volt, a muszáj, és van, hogy mérlegelni kell a veszélyeket, ki mikor van nagyobb bajban, és mit miért érdemes beáldozni. A szüleim egy adott helyzetben a legjobb döntést hozták, csak nem számoltak bizonyos következményekkel, nevezetesen az én  elbizonytalanodásommal.

Új lakás, együtt a család, minden rendben van, de reggel, amikor Anyuék elindulnának dolgozni, hiszen anélkül nem tudunk megélni, kitör a hiszti rajtam. Ordítok, hogy mennék velük, hogy ne hagyjanak otthon. Hiába van a néni, aki velünk lakik és vigyáz rám, ráadásul még szeretem is, ő idegen, nekem meg beakad, hogy csak Apu és Anyu kell, senki más.

Kedvesek, megbeszéljük, hogy mit és miért kell, látszólag ezeknél a beszélgetéseknél meg is értem, miről van szó, de reggelente újabb és újabb sírások és jelenetek zajlanak.

Budapest, 2012. március 13.
Gyarmati Dezső háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, szakedző, a Nemzet Sportolója, az 1948-as londoni olimpián ezüstérmes vízilabda-válogatott tagja ül a Komjádi uszoda előterében. A 2012-es nyári olimpiai játékok megrendezésével London lesz az első város az újkori olimpiák történetében, amely - 1908 és 1948 után - harmadik alkalommal adhat otthont a nemzetközi sporteseménynek.
MTI Fotó: Illyés Tibor
Fotó: MTI/Illyés Tibor

Anyu a maga racionalitásával már pszichológust keresne, amikor Apu azt mondja: van még egy ötletem, Éva. Utálja a pszichológiát, nem hisz benne.

Újabb reggeli sírás másnap, és Apu, aki soha egy ujjal nem nyúlt hozzám előtte (teszem hozzá, ez után sem), azt mondja:

– Anduka, megbeszéltük, meg is értetted, nincs ebben vita, ha nem hagyod abba, megverlek.

Persze hogy nem nyugszom meg erre a fenyegetésre. Pontosabban, fogalmam sincs róla, mit jelent a megverlek. Elcsattan egy makarenkói pofon. Úgy elcsodálkozom, hogy még bőgni is elfelejtek.

A szüleim távoznak, és mint később kiderül, Apu végighányja a lépcsőházat.

Másnap újabb sírógörcs, de a kilátásba helyezett újabb pofon hatására a dolog halkul, és két napon belül a probléma megoldódik. Csendben vagyok, már amikor elindulnak, bár azt azért nem állítom, hogy boldogan veszem tudomásul a távozásukat.

A sok utazás, a sok hely ahol éltünk, laktunk, elbizonytalanított, és valahogy talán épp ezekben a reggeli „ne menjetek el”-ekben manifesztálódott.

Néha – mondta később Apu – egy jól irányzott pofon csodákra képes, és igaz, én ebben nem hiszek, de abban igen, hogy valami, ami kibillenti a gyereket, jó lehet.

Ne bántsd, ne üsd, ne szégyenítsd meg, de van, hogy a jó szó, a meggyőzés kevés, egyszer talán megengedhető a tettlegesség is, de mindez csak abban az esetben, ha nem indulatból történik, mérgedben, hanem tudatos.

Én a magam részéről, és bizonyára szerencsém is volt, mert az én kisfiam nem volt hisztizős, a pohár víz technikát azért barátibb megoldásnak találtam. Ráadásul még vicces is volt, mert egy roham közben azt mondtam:

– Mócikám, ha nem fejezedbe, nyakon öntelek egy pohár hideg vízzel.

Ment a cirkusz tovább, én meg beváltottam, amit ígértem. Zumm, és szépen leöntöttem egy nagy pohár vízzel. Hirtelen csend lett, letette maga mellé a két kezét, és azt mondta, nagyon mély hangon:

– Hülyeeeee!

Nos, ha lehet, kerüld el mindezeket. Bizony, az sem árt, ha elgondolkozol, nem a te viselkedésedre reagál-e a gyerek (nevezetesen, hogy ráncigálod, hurcibálod), nem érzi magát biztonságban és ezt reagálja túl ezen a módon, mert ha igen, jobb, ha először a saját portád előtt sepregetsz, és csak aztán neveled a gyereket.

Kiemelt kép: Budapest, 1956. június 13.
Gyarmati Dezső vizilabdázó és kislánya, Gyarmati Andrea, Nyéki Imre úszó és kislánya, Nyéki Judit, Tumpek György úszó és kisfia, ifjabb Tumpek György, valamint Csordás György úszó és kislánya, Csordás Gabi úszni mennek a budapesti Nemzeti Sportuszodában.
MTI Fotó: Bojár Sándor

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.