Poszt ITT

Nem lesz könnyebb, ha instant érzelmekkel töltjük fel az üzenőfalunkat

Karafiáth Orsolya
Karafiáth Orsolya

író, költő, publicista. 2016. 08. 07. 13:07

„Bizonyos szint fölött nem megyünk bizonyos szint alá.” Azt hiszem, ez az Esterházy-idézet tette be a kaput. Akkor, mikor már legalább száz üzenőfalon láttam, alatta a „sírós szmájlival”. Esterházy Péter kétségkívül a legnagyszerűbb és legnépszerűbb írónk volt (ma is az, a könyvei, a művei velünk maradnak), de tény, hogy ami a halálhírének bejelentését követte a közösségi felületeken, az minden képzeletet felülmúl. Nem arról beszélek, hogy sok szívhez szóló, megrázó, szép nekrológ született, amik joggal generáltak megosztásokat, hanem arra a legalábbis hisztériaszerű reakcióözönről, amit az elvesztése – tőle függetlenül – generált. Kiemelődtek mondatok, a leghatásosabbak, és legtöbben ezeket lájkolgatták és osztogatták. Leegyszerűsítve ezzel Esterházyt, azonnal oldódóvá téve, szellemes kis mondatok szerzőjévé avatva. Hirtelen mindenkinek ő lett az idolja, rajta kívül gyakorlatilag mást soha nem is olvastak – sugallják a bejegyzések. Holott kétlem, hogy ha valaki valóban elmerült az életműben, akkor szívesen egyszerűsítené le oravecznórai mondatokká azt. De nem csak Esterházy kapcsán működik így a közösségi „gyászfeldolgozás”, nem csupán az ő személye hozza lázba a „divatgyászolókat”.

Soha annyi felháborodott, dühödt, gyalázkodó kommentet nem kapott az egyik kedvenc ironikus-viccelődő oldalam, a Viharsarki Kattintós (Vkatt.blog.hu), a nagyszerű költő- és prózaíró, Hartay Csaba blogja, mint mikor felhívta a jelenségre a figyelmet. Persze azt már sokan sejthettük, hogy a többség nálunk be van oltva irónia ellen, de az, hogy páran egyenesen a szerző halálát kívánták (ami után – ebben száz százalékig biztos vagyok, ugyanúgy elindulna a gyászlavina, és Csaba hirtelen egy ország kedvence lenne, és látszólag mindenki az addigi legelszántabb és legeltántoríthatatlanabb követőjévé avanzsálna), és jól láthatóan nem akarták felfogni, miről is beszél – igaz, kifordítva, de tökéletesen érthetően.

Emlékszünk még, amikor január elején megtudtuk, hogy meghalt David Bowie? Nos, hiába tényszerű, hogy életében nem volt annyira népszerű itt minálunk, hirtelen a többség élete abból állt, hogy őt gyászolja. A falat ellepték a dalok, koncertfelvételek, fotók, idézetek, a szövegek, hogy egész álló nap csak sírni tudnak, hogy innentől vége mindennek. Nem állom meg, hogy ne idézzek a Te és Bowie című bejegyzésből, annyira jól karikírozza a helyzetet.

Hát persze, hogy annyira kötődtél hozzá. Most, hogy elhunyt, neked is vannak ám kedvenc Bowie klipjeid. Jaj, de még mennyi! Most jönnek csak elő. Az a sok-sok sláger, amit amúgy is dúdoltál, most végre kikerül a Facebookoldaladra. Téged is sajnálunk, nem csak a legendás popikont. Sőt, téged talán még jobban, mert itt maradtál nekünk a szomorúságoddal, és a sok közös élménnyel, amit ez a világsztár adott neked. Mint kiderült szomorkás bejegyzésedből, te nem ám csak úgy David Bowie mellett cseperedtél, hanem rajta nevelkedtél, az ő impulzusai alakították személyiségedet. Mondhatni, téged maga David Bowie nevelt fel, az ő művészetének hatására kezdtél szalvétát gyűjteni, majd hímezni, végül akvarelleket festeni. Tiszta David Bowie-hatású az összes képed, le sem tagadhatnád. (…)Mondd el közös kalandjaitokat, a koncertjeit, amiket talán nem is láttál élőben, mert mással voltál elfoglalva akkoriban, de mégis beszélj, beszélj róla. Beszéld ki a problémáidat. Írd csak ki. Éld meg a gyászt. Mert tudjuk, hogy te vagy David Bowie magyar özvegye, részvétünk, fogadd őszinte részvétünk. Nehéz korszak jön most számodra, de mi már látunk, ahogy tavasszal mindent elfeledve újjászületsz, és ismét egészen más témában posztolsz majd a Facebookra, sőt, talán már holnap is. Gyógyulj meg! Engedd el őt! Mert David Bowie is így szeretné. Hidd el nekünk. Hidd el neki.

És valóban, pár nap múlva ugyanezeken a falakon már vicces videók, életbölcseletek virítottak, mintha a nagy halott nem is létezett volna.

Számomra nagyon riasztó ez az egész tendencia. Rendben van, hogy felgyorsult a világ, de ideje lenne felfogni, hogy az érzéseink ettől még nem kapcsoltak turbó fokozatra.

És nem, nem lesz könnyebb, ha instant, bármire ráhúzható érzelmekkel töltjük ki az időnket – és az üzenőfalunkat.

Egyesek szerint például a gyászoló családnak jó látni, mennyire szerette mindenki, akit ők elvesztettek. Mert elsősorban ők veszítették el a halottat, ezt ne feledjük, nem mi, rajongók, vagy hirtelen született kvázirajongók, olvasók vagy nem-olvasók, távoli ismerősök, ismerősének ismerősei. És az vajon mit segítene egy mély gyászban, hogy egy halálhír két napig kering a neten, hamis tirádákkal körítve, aztán azt látjuk, hogy ugyanaz, aki könnyes emotikonokkal, gyászkerettel fél napig „pózolt”, a következő bejegyzésében már Orlando Bloom meztelen hímtagját promotálja – ugyanakkora elánnal.

Nem, nem leszünk attól kevesebbek és kevésbé megrendültek, ha nem túlzunk, nem hatásvadászunk, és nem úgy tüntetjük fel, hogy az eltávozott életünk origója lett volna.

Ráadásul mindenki kétségbeesetten licitál rá a másikra, többet, nagyobbat akar mutatni, mintha a híres sztár legalábbis neki köszönhetné, hogy odáig jutott, ameddig. És ha már a közvetlen hozzátartozók: mit gondolunk, nekik hogy esik, hogy egy ilyen gyász-verseny részesei lettek? Mert nagy ám a verseny a halottak között, ez főleg akkor figyelhető meg, mikor egy időben több jelentős ember hagy itt minket. Ki kap több lájkot, több megosztást? Kit siratnak jobban? Ki nem szólt hozzá, és az vajon miért nem?! Meg kellene tanulnunk, hogyan kezeljük a gyászt –  a közösségi felületeken is.

Nemcsak magunk, hanem főleg az eltávozottak emléke miatt.

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.