Poszt ITT

A gyengét, a kiszolgáltatottat meg lehet alázni, ugye?

Karafiáth Orsolya
Karafiáth Orsolya

író, költő, publicista. 2016. 06. 24. 14:52

Korábban a témában:

A dömsödi iskola azzal is védekezett az ügyük kapcsán, hogy a közösségi bugyiletolásban semmi szexuális töltet nem volt, így rendben van a dolog. Abban egyetértés van minden szinten, hogy testi fenyítés nem alkalmazható a nevelésben, ám arról már jóval kevesebb szó esik, hogy ugyanilyen erőteljesen kellene elutasítani a verbális erőszakot is, azaz többek között a megalázást, a nevetségessé tevést, a negligálást, a lelki terrort. De – akárcsak a családon belüli erőszak esetében – nagyon nehéz, ha nem lehetetlen ilyesmin rajtakapni, főleg számon kérni valakit. Pedig egy életre nyomot hagynak ezek az emlékek.

Egyik távoli ismerősöm akkor került szakemberhez, amikor a vécézéssel kapcsolatos félelmei már olyan szintre jutottak, hogy egyszerűen inkább nem evett és nem ivott, hogy ne legyen anyagcseréje. Mindig is problémája volt a dologgal, de egy pontig ezt azért viszonylag elfogadható mederben tudta tartani. Tehát nem maradt sehol annyi ideig, hogy ki kelljen mennie, nem aludt ott másoknál, nagyobb vacsorákon igen mérsékletes volt, és a legkorábban ő távozott. A terápia feltárta, hogy az egész gyökere a gyerekkorába húzódik vissza. Mivel olyan családból érkezett, ahol ez amúgy is tabusítva volt, már az óvodai vécébe is igyekezett mindig egyedül kimenni, ami azért volt fontos, mert az óvodájukban egymás mellett álltak válaszfal nélkül a kis csészék, a fiúké-lányoké között is csak egy paravánszerű elválasztófal helyezkedett el. Aznap is egyedül surrant ki, elfeledkezve arról, hogy aznap megy a csoport uszodába, a délutáni alvás után kicsit előbb terelik össze a többieket. A kicsik már álltak a folyosón, csak őt keresték. Az óvónéni végre bekukkantott a mosdókba is. És az egész csoport előtt elkiáltotta magát:

Na, még várunk, a Dórika tojik.

Dórika – most már régóta Dóra – utólag is azt mondja, ekkora szégyent még életében nem érzett, mintha elsüllyedt volna. Persze gondolom, sokan most rándítanak egyet a vállukon, hogy ugyan már, mi ez a hülyeség, ebben nincs semmi, természetes dolog. Hát, nem! Ahogy felnőttkorban nem természetes, úgy gyerekkorban sem. Nem kiabáljuk ki mások testi szükségleteit, nem beszélünk ilyesmiről nyilvánosan. Mert nem tartozik másra. Nem tudom, az óvónő mennyire lett volna boldog, ha mondjuk egy kolléganője nyit rá, és végigordibálja a folyosót, ahol kint áll a szerelme. Mindenkinél máshol vannak a határok, mást érez szégyenteljesnek, bántónak, és pont a szakembereknek, azaz az óvónőnek, pedagógusoknak illene tiszteletben tartani a kicsik személyiségét. Ráadásul Dórát akkor kinevették. Ő úgy érezte, mintha bemocskolták volna, a testi szükségletekhez a nevetségesség érzése tapadt. Nem kétlem, hogy az óvónő is sok ilyen határátlépést elszenvedhetett gyermekként, kamaszként, talán ezért is enged meg magának ilyen beszólásokat. Aki letolatta és pucsításra kényszerítette a gyerekeket, valószínűleg helyesnek tartja ezt a módot, egy olyan egyszerű eszköznek, amivel kideríthető az igazság. Valószínűleg annak idején őt is hasonló szellemben nevelték. Mert az, hogy felhatalmazva érezzük magunkat mások kipellengérezésére: öröklődő. Megtanuljuk már óvodában, és adjuk tovább a gyerekeinknek. Ahogy Rudolf Steiner is tartja:

Az egész gyermek olyan, mint egyetlen érzékszerv, minden hatásra reagál, amit emberek váltanak ki belőle. Hogy egész élete egészséges lesz-e vagy sem, attól függ, hogyan viselkednek a közelében.

És ami az óvodában bagatell, hétköznapi ügynek tűnik, később össztársadalmi problémává nő. Gondolkodjunk csak el azon, miért olyan frusztrált, idegbeteg, túlfeszített a környezet, amiben élünk. Behálóz mindent a korai, feldolgozatlan fájdalmak, sérülések tömege. És nem látom az igyekezetet, hogy radikális változások történjenek abban, hogyan viszonyulunk egymás méltóságához.

Mindannyiunk gyerekkorában előfordult, hogy megalázás áldozatává váltunk. Nem is olyan régen, idén januárban kavarta fel alaposan a kedélyeket az eset, amikor egy gyereknek lekötözve kellett ülnie a társai között, mert állítólag rosszul viselkedett. Akkor az ügyészségi határozat az lett: mindez csupán nevelési hiba. Ez tehát nálunk a hivatalos álláspont, így védjük gyerekeink jogait. És aztán csodálkozunk, ha az öregekkel, gyengékkel, sérültekkel, hátrányos helyzetűekkel is méltatlanul bánik el a társadalom. A gyengét, a kiszolgáltatottat meg lehet alázni, ugye? Aki fegyvertelenül áll előttünk, azzal azt csinálhatunk, ugye, amit csak akarunk?!

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.