Létezik, hogy egy egész társasház élete fenekestül felfordul egy szekrény mögé ejtett telefon miatt? Igen, ha a házért felelős közös képviselő egy igazi sztereotipikus, újgazdag, a feljogosítottság érzetével bőségesen megáldott démon. Képletesen szólva.
De, ami a legfőbb kérdés: hogyan foglal ez össze egy olyan velünk élő problémát, amit bár mindenhol látunk, annyira megszoktuk, hogy talán fel sem tűnik?
Reisz Gábor negyedik nagyjátékfilmje, a Földszint részleteiben vizsgálja meg a magyar társadalom lelkét emésztő kórságot, ami nem egy autoriter rezsimmel érkezett az életünkbe, és nem is tűnik el egy kormány leváltásával, bármennyire is kényelmes néha így gondolni.
Az életünket megeszi a penész
Ha bármit is megtanulhattunk Reisz filmjeiről a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, a Rossz versek, és a Magyarázat mindenre nyomán, az a következő: az író-rendező a hétköznapi élet legbanálisabbnak tűnő elemeit képes olyan formákba rendezni, hogy olyan mindannyiunkra érvényes – vagy legalább is mindannyiunkat érintő – igazságokat verjenek vissza a mozivászonról, amikről nem merünk mélységeikben beszélni. Vagy lehet, hogy nem is tudnánk.
Túl bonyolult értelmezőszótár sem kell ahhoz, hogy megértsük a Földszint allegóriáit, ha valaha fogyasztottunk már olyan irodalmat vagy filmet, ahol épületek segítségével ábrázolják az adott társadalom berendezkedését. Vagy ha valaha körülnéztünk már Magyarországon. Bár Reisz ezúttal nem lép bele a politikába olyan explicit módon, mint a Magyarázat mindenre esetében, ahol kendőzetlenül említődött meg a történetet mozgató tényezőjeként Orbán és a Fidesz, a magyar közéletre tett utalások ezúttal is egyértelműen azonosíthatóak.
