Létezik, hogy egy egész társasház élete fenekestül felfordul egy szekrény mögé ejtett telefon miatt? Igen, ha a házért felelős közös képviselő egy igazi sztereotipikus, újgazdag, a feljogosítottság érzetével bőségesen megáldott démon. Képletesen szólva.
De, ami a legfőbb kérdés: hogyan foglal ez össze egy olyan velünk élő problémát, amit bár mindenhol látunk, annyira megszoktuk, hogy talán fel sem tűnik?
Reisz Gábor negyedik nagyjátékfilmje, a Földszint részleteiben vizsgálja meg a magyar társadalom lelkét emésztő kórságot, ami nem egy autoriter rezsimmel érkezett az életünkbe, és nem is tűnik el egy kormány leváltásával, bármennyire is kényelmes néha így gondolni.
Az életünket megeszi a penész
Ha bármit is megtanulhattunk Reisz filmjeiről a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, a Rossz versek, és a Magyarázat mindenre nyomán, az a következő: az író-rendező a hétköznapi élet legbanálisabbnak tűnő elemeit képes olyan formákba rendezni, hogy olyan mindannyiunkra érvényes – vagy legalább is mindannyiunkat érintő – igazságokat verjenek vissza a mozivászonról, amikről nem merünk mélységeikben beszélni. Vagy lehet, hogy nem is tudnánk.
Túl bonyolult értelmezőszótár sem kell ahhoz, hogy megértsük a Földszint allegóriáit, ha valaha fogyasztottunk már olyan irodalmat vagy filmet, ahol épületek segítségével ábrázolják az adott társadalom berendezkedését. Vagy ha valaha körülnéztünk már Magyarországon. Bár Reisz ezúttal nem lép bele a politikába olyan explicit módon, mint a Magyarázat mindenre esetében, ahol kendőzetlenül említődött meg a történetet mozgató tényezőjeként Orbán és a Fidesz, a magyar közéletre tett utalások ezúttal is egyértelműen azonosíthatóak.
A harmincas exfestő, ma már pénzügyi szférában dolgozó Kristóf (Tompa Ádám) a földszinten lakik feleségével – és mint kiderül, hamarosan születendő közös gyermekükkel. Nem vesznek részt a társasház életében, lakógyűlésen sem voltak soha, és hiába élnek ott két teljes éve, egyáltalán nem ismerik a szomszédaikat. Elvannak a saját buborékjukban.
Ezt azonban végleg kipukkasztja, mikor Kristóf kénytelen lyukat ütni az egyik beépített szekrényük hátuljába, hogy kihalássza a mögé beejtett telefonját.
Kezdetét veszi egy lázálomhoz hasonló, mégis fájóan életszerű hajsza, hogy kiderítse, mégis hogyan fertőzte meg a lakásukat ez a betolakodó, ami egyszerre készül lenyelni a félretett pénzüket, az egészségüket, de lehet, hogy a házasságukat is.
Feltételezhetnénk, hogy egy relatíve kevés lakást számláló társasházban ez nem lehet túl bonyolult feladat.
De mi van akkor, ha nem mindenkinek van ellenére a penész? Ha valakinek kifejezett érdeke, hogy ott is maradjon, jól elrejtve a szekrény mögött?
A Földszintnek nem kell szájbarágósnak lennie ahhoz, hogy reflexszerűen felismerjük a történet egyes elemeit a saját életünkben. Főleg most, mikor a belengetett elszámoltatás és a mentelmi jogok felfüggesztésének időszakában naponta kerülnek elő szekrény mögött, luxusautókban, fényűző birtokokon, és intézmények falai mögött lelkiismeretesen nevelgetett penészfoltok.
Kristóf kénytelen felkeresni a ház mindenhatóját, az atyaúristent: az ízig-vérig üzletember Balázst, a közös képviselőt. Crespo Rodrigo elsőrangú színészi játékának tulajdoníthatjuk, hogy Balázs akárhányszor feltűnik a filmben, kézzel-lábbal esnénk neki a mozivászonnak.
A legfelső szinten pöffeszkedő Balázs nagyon büszke a társasházra, ami szerinte – és bizonyos lakók szerint – stabilan épül-szépül. Ebbe pedig nem rondíthat bele holmi penész után nyomozó ficsúr.
A valószínűtlen próféta
Ez a ház beteg
– mondja a Kristóf által kihívott, matt részeg statikus a történet elején. Meglepően szórakoztató, hogy a földön csúszó-mászó, alkoholbogár szaki a történet legnagyobb prófétája.
A társasház ugyanis tényleg beteg, és nem csak a falai. Minden lakásba belépve kapunk egy szeletet az ott lakók életéből, ami tele van baljós jelekkel, és nyomasztónál nyomasztóbb sorsokkal.
A film pedig hagyja, hogy magunktól értsük meg. Nem mondja meg, mit kell észrevennünk. Csendben mutat rá a megbúvó frusztrációkra, a szereplők lelkét ostromló veszteségekre, és a közönyre, a totális érdektelenségre, amivel egymásra nézünk. Kristóf maga sem foglalkozik a ház sorsával, amíg az nem kopogtat a saját lakásuk ajtaján.
A kérdés, hogy a személyes problémák meddig szolgálnak érvényes magyarázatként arra, hogy ignoráljuk azt, ami körülöttünk zajlik?
Ennek a miértjeit megkereshetjük mi magunk. Önzők vagyunk? Meg sem látjuk mások szenvedését? Vagy egyszerűen nem akarjuk belefektetni az energiát, hogy megoldjuk a mindannyiunk életét egyszerre rothasztó problémákat? A konfrontációk, amikbe Kristóf belekényszerül, egyáltalán nem kellemesek. Elsőként rámutatni egy mindenkit érintő problémára, majd szembeszállni az autoritással egyáltalán nem hálás feladat, de annál fontosabb.
Nehéz úgy felállni a Földszint stáblistája végén, hogy ne vegyük magunkra Reisz üzenetét. De minden jel arra mutat, hogy ez volt a célja. Mikor hazafele sétálunk, még mindig nyammogunk a keserű íztől, hogy mennyire érdektelenek tudunk lenni a társadalmat kollektívan érintő problémákkal szemben.
Főleg, ha nem származik személyes hasznunk abból, hogy tegyünk ellene.
Földszint, 108 perc, 2026. 24.hu: 9/10
Reisz Gáborral készült nagyinterjúnk itt olvasható:
