Mobil

Egy hétig nem használtam okostelefont és (épphogy) túléltem

Horváth Balázs
Horváth Balázs

újságíró. 2016. 11. 21. 14:01

Hét napon keresztül állandó időutazásban volt részem, ami eleinte még viccesnek tűnt.
Korábban a témában:

Rossz volt. Kifejezetten fájdalmas élmény. Ha jobban belegondolok, senkinek sem ajánlom. Persze, én kerestem a bajt, akkor meg minek panaszkodok itt? Meg egyébként is, minek ment oda, nem igaz? A kérdés jogos, mégis tanulságos, kalandos, időnként kifejezetten zavaró 7 napon vagyok túl.

Életkísérlet egy 16 éves mobillal

Az egész úgy indult, hogy tönkrement a telefonom, és próbáltam kölcsön kérni egy olyat, amivel pár hétig kihúzom. A folyamat legelején szembe jött egy régi Ericsson és akkor elkapott ez a furcsa, nosztalgikus, kalandvágyó érzés, ami azután sem csillapodott, hogy kiderült: az Ericsson bekapcsol ugyan, de telefonálni már nem nagyon lehet vele.

SONY DSC

Ekkor jött a képbe egy Motorola Timeport (p7389), ez a fura szerzet 16 évvel azelőttről, ami nem volt már annyira kegyes hozzám, hogy ne működjön. Ekkor elhatároztam, hogy egy héten keresztül vele fogok élni, de hogy ne álljon meg teljesen az élet és a külvilággal megmaradjon némi kapcsolat, a következő szabályrendszert alkottam meg saját magam számára:

  • telefonálás és SMS kizárólag a Motorolával lehetséges,
  • minden nap legalább egyszer el kell hagyni az irodai környezetet,
  • semmilyen egyéb célból nem használhatok okostelefont,
  • amiből adódik, hogy minden e-mail, FB, egyéb ügy csak PC-n intézhető.

És mi a cél?

Az egyértelmű önkínzáson kívül például annak felidézése, hogy milyen volt az élet nem is olyan sok évvel ezelőtt. Vagy annak kiderítése, hogy valóban rá vagyunk-e szorulva ennyire az azonnaliságra, lehet-e úgy szervezni az életet, hogy mindenki más egy teljesen eltérő technikai szinten van, mint én. Lesznek-e nem várt hatásai (lesznek), hogyan idomul a helyzethez egy olyasvalaki, aki évek óta munkaeszközként használja a mobilt, és minden ahhoz tartozó szolgáltatást.

Okoz-e feszültséget, problémát, elesik-e az ember valamitől, szenved-e valamiben hátrányt, ha hagyományos készülék van a zsebében, amivel csak telefonálni és SMS-t küldeni lehet.

1. szakasz: „egyelőre még poén” időszak

Az első nap egy ilyen konstans lebegés állapotban telt: az ismerősöktől rengeteg SMS futott be, jöttek a poénok, megjegyzések, a biztatások (ezúton is köszi), teljesen olyan volt, mintha a senki földjére száműztem volna magam, amihez még utoljára befutottak az útravaló üzenetek. És valahogy erről is volt szó.

SONY DSC

Az első 24 óra a Timeport totálisan felfoghatatlanul szervezetlen menürendszerének megértésével telt. Elképzelésem sincs, hogy kinek az agyában született meg ez a rendszer, de ezt majd egy kicsit később kifejtem, hiszen ez egyben egy mobilteszt is. A SMS-ekre igyekeztem válaszolni, ami azt jelentette, hogy egy egész napba tellett megfejteni, hogyan lehet kisbetűkkel írni.

2. szakasz: elvonási tünetek

Ez a jelenség valójában már az első napon jelentkezett, de úgy igazából a másodikon ütött be. Minden 5. percben nyúltam volna a mobilért. Pontosan olyan mechanizmus zajlott az agyamban, mint amikor annak idején leszoktam a cigiről. Jöttek a hívószavak, majd a kijózanító válaszok:

  • E-mail: ja, nincs mobilom.
  • Facebook: ja, majd este.
  • Be kéne csekkolni: hehe, jó vicc!
  • Insta? Inkább bambulok kifelé az ablakon.
  • Bármi? Semmi!

Azt hittem, hogy ezt fogom bírni a legkevésbé, de valójában elég simán átvészeltem az időszakot. Persze, mert egyfajta védett állapotban voltam: sokan, szinte mindenki tudta, hogy mi van, nem várják el, hogy azonnal reagáljak, ha valami nagyon sürgős dolog akad, akkor úgyis jön a hívás, vagy az SMS. A másik pedig az, hogy tudtam: ez nem egy életre, hanem egy hétre szól, Azt meg simán kibírom.

3. szakasz: az alkalmazkodás

Kibírom, persze! Ezt a baromságot, soha a rohadt büdös életbe nem csinálok ilyet.

Hülyehülyehülyehülye!

Egy pszichológus biztos csak bólogatna a szavak láttán, hogy lám, így megy ez: a dühös gondolatok után jött az, hogy ok, akkor mi legyen, amikor úton vagyok? Például lehet olvasni? Király! Vagy lehet semmit sem tenni, csak nézelődni. És ez volt az, ami a legjobban bejött. Eleinte persze minden kis fontoskodó idióta (elnézést, egyébként nem vagyok ilyen, de akkor eléggé idegesített mindenki, aki okostelefont használt) kezéből kivertem volna a mobilját, amivel megállókon keresztül csinálták az akármit.

SONY DSC

De egy idő után az agresszió átcsapott sztoikus nyugalomba, felvettem a nagy bölcs szerepét, nézelődtem, és büszke voltam magamra, hogy simán utazok pár megállót anélkül, hogy csesztetném azt a kijelzős izét, nem is értem, hogy függhetnek az emberek ennyire egy ilyen tárgytól. Szánalmas!
És persze abszolút nem jutott az eszembe (egyébként de), hogy 5 nappal ezelőtt még én is pontosan ugyanezt csináltam.

4. szakasz: az elfogadás

Nagyjából 4 nap kellett hozzá, hogy rendeződjenek bennem a dolgok, ne stresszeljem magam azon, hogy ki, hogyan ér el, vagy nem ér el. A családi kapcsolattartás is szépen zajlott, ami leginkább azt jelentette, hogy több Viber üzenetváltásból, e-mailekből egyszerűen kimaradtam, ami annyira nem is izgatott: ha valami NAGYON kell, úgyis felhívnak.Ekkorra megjelent egy új, évek óta nem tapasztalt, „megnézem a leveleimet” című rituálé. Esténként szinte izgalommal telve nyitottam meg a fiókot, néztem meg a FB üzeneteket, és válaszoltam rájuk, ha szükséges volt. Kiderült, hogy egyáltalán nem áll meg az élet (nyilván), nem maradok ki eget rengető dolgokból, nem származik abból hátrányom, hogy nem használok okostelefont. Ha bármi bajom is volt belőle, azt én okoztam magamnak.

5. szakasz: beüt a krach!

Hogy én mekkorát tévedtem! Az okostelefonom elhalálozásával a banki belépéshez használt alkalmazásom is ment a levesbe, azaz mindenképpen kellett egy megoldás arra, hogy miként utaljam el az adójárulékokat, meg pár egyéb számlát, ami már nagyon esedékes volt. Ehhez be kellett mennem a bankfiókba (fogalmam sincs, mikor jártam ott utoljára) új kódokat igényelni, és itt volt az egyetlen olyan pillanat, amikor megszegtem a szabályokat.

Kénytelen voltam legalább az app telepítése és a belépő jelszavak generálása erejéig egy mobilt használni. Remélem, számíthatok a megbocsátásra, nem volt más megoldás.

6. egyben utolsó szakasz: lejövök a szerről+ pár szó a telefonról

Jöhet a kritika, hogy mekkora hangember vagyok, de egyrészt örültem, hogy vége van, másrészt vannak olyan tapasztalatok, amelyeket igyekszek majd valahogy átmenteni. Teljesen jól megvoltam pl. a mail-Facebook-minden egyéb közösségi cucc nélkül. Sokkal nagyobb gondot okozott volna, ha térképre, navigációra lett volna szükségem, de az egy hét alatt ez nem következett be.

A fotózás lehetősége meglehetősen hiányzott, és az a kényszer is nem egyszer feszített, hogy hű, ezt most de kiposztolnám ide, vagy oda. De ezek mind elmúltak aránylag rövid időn belül.

És akkor mi volt annyira rossz, amit az elején említettem?

Minden, ami addig történt, amíg ide eljutottam. A küzdelem a telefonnal, amiről kiderült, hogy gyenge az akkuja, így legfeljebb egy napig bírja, de akkor is hajlamos kikapcsolni, vagy egyszerűen lejönni a hálózatról. A névjegyzéket meg sem próbáltam átvinni, így egyszerűen mindenkit visszahívtam, ha pedig célzottan keresetem volna valakit, azt vagy otthonról tettem volna meg, vagy nem hívtam volna. Voltak itt buktatók, sok bosszúság, vesződség, de ezek legtöbbje magából a hardverből adódtak.

SONY DSC

Mert ez a Timeport bűn rossz. A kijelzőjéről alig olvasható le bármi, nincs benne naptár, ébresztő, és ha jobban belegondolok, egyetlen olyan funkcióval sem rendelkezik, ami az ember életét megkönnyítené. A gombokat atomi erővel kell nyomni, hogy történjen valami, a menürendszert pedig egészen biztosan valami súlyos szer elfogyasztása után alkották meg az amerikaiak, mert erre nincs egyéb épeszű magyarázat. Már a zöld „ok” és a piros „c” jelű gombok is zavaróak, amihez van még egy „Menü” és a kétirányú lapozó billentyű. Tényleg fizikai fájdalmat okozott az ügy, sokkal többet, mint a modern szolgáltatások hiánya.

Mindenki szerette rajtam kívül

Egy előnye azonban volt: ezzel a telefonnal simán lehet(ne) csajozni! Már ha az ember akarna, ugyebár. Mert akkor megtehetné. Nem volt senki, aki megállta volna szó nélkül és furcsa módon fiatal lányok jegyezték meg, hogy mennyire menő.

Szóval menőnek valóban menő, de elég nagy ár ez minden másért cserébe. Lehet így élni, megfelelő szervezéssel bármi megoldható, és tudom, nem volt ez ANNYIRA extrém teszt, de az így is kiderült belőle, hogy brutál módon függünk a mobilitástól, amit eddig is tudtunk, sejtettünk, csak ritkán szembesítjük magunkat vele.

Én megtettem, volt benne jó is, rossz is – lehet, hogy nézek is egy működőképes retro mobilt az Ebay-en.

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.