Kultúra

Az anti-horrornéző és Stephen King esete a gyilokbohóccal

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

hypevadász. 2017. 09. 06. 13:07

Avagy hogyan -  és miért - élvezte a parabohóc para sztoriját a filmrajongó, aki gondosan kerüli a horrorfilmeket. Spoilermentes kritika.
Korábban a témában:

Nem szeretem a horrorfilmeket. Már úgy nagy átlagban. A legtöbb vagy annyira fullba tolja a kretént, hogy nem ijesztő, hanem komikus lesz a végeredmény, ha pedig tényleg sikerül a frászt hozni rám – hát hozd rá a frászt a tisztelt édesanyád karperecére, kedves filmkészítő, elég eseménydús az élet önmagában is, nekem cseppet sincsen adrenalinhiányom, amit lopakodó kísértetek, vagy csattogó állkapcsú horrorbabák  ténykedéseivel szeretnék pótolni. Filmen a horror nagyon vékonyka pengeélen táncol, nagyon sok tényező nagyon szerencsés összjátéka kell ahhoz, hogy a történet is felépüljön, legyen neki íve, csúcspontja(i), sokrétű, érdekes, azonosulható karakterei, akiknek még a motivációira is film derül, értelmezhető, valóban ijesztő, fajsúlyos gonosza, miközben a legfontosabb, a hangulat meg aztán tényleg nagyjából a varázslat szintjén mozogva vagy összejön, vagy nem.

Így cikkem nyitómondata valójában azt jelenti: nagyon kevés horrorfilm hozza azt a szintet, amitől szeretni tudnám. Ennek pedig az lehet a legfőbb oka, hogy a horrorrendezők hajlamosak zsánerfilmesnek hamarabb tekinteni magukat, mint filmesnek, így azt hiszik, hogy ha elegendő mennyiségben szórják meg jumpscare-rel a jeleneteket, akkor már nem is kell úgy egyébként tisztességes filmet csinálni, majd az ijesztgetések megállnak önmagukban. A néző márpedig mindig sokkal boldogabb, ha nem nézik teljesen hülyének. Az AZ-tól pedig nagyon boldogok lesznek. Pedig elég csúnyán kitolt magával ez a produkció: akkora hype-ot épített maga köré az adaptáció elkészülésének híre óta, hogy megkockáztatom, az események egy pontján megrendült picit a bizalmuk, és felmerült bennük a kérdés, vajon képesek lesznek-e felnőni a saját maguk építette hype-hoz? Jelentem, képesek voltak.

Sydney-ben már az utcákon is piros léggömbökkel riogat az AZ
Az ausztrálok kimaxolták a bohócos horror marketingjét.
Fotó: Warner Bros.

Pedig az alapanyag irdatlan kemény dió. A könyv első része nyolcszáz, a második közel hatszáz oldalas, tudván, hogy már készül a folytatás, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a mostani film „csak” az első rész eseményeit dolgozza. fel. „Csak”, mert egy nyolcszáz oldalas kötet filmre adaptálása önmagában is komoly vállalás, King regénye ráadásul nagyon alapos, nagyon sokrétű, így a feladat szinte felfoghatatlanul óriási. Magam részéről nem egészen értem, miért a mozifilmes formát választották, tipikusan sorozatformátumra való alapanyag ez, a sok pici kis előtörténettel AZ-ról és Derryről, a korábbi gyilkosságsorozatokról, amelyeket mindig egy-egy óriási tömegtragédia zárt – megélt volna belőle egy két-három évados sorozat is, hosszabb hype, kasszacsörgés, és, hogy ne csak a stúdió, a rajongók is kapjanak valamit: pontosabb szövegkövetés.

Mindennapi Stephen King-horrorunkat add meg nekünk
Hollywood épp újra felfedezi Stephen Kinget, csak idén három művének adaptációja érkezik – de azért lennének még ötleteink. Meg Hollywoodnak is.

A filmnek felróható egyetlen igazi kritika ugyanis adaptáció-fronton keresendő, mi több, már az „adaptáció” szó használatával is vitatkoznának sokan: a film meglehetős szabadsággal kezeli az alapjául szolgáló regényt. Azt nem lehet rásütni, hogy ez egy teljesen másik történet, de azért picit itt is, ott is hozzápiszkáltak.

A főhős Bill Denbrough kisöccsével egy icipicit más történik, mint a regényben, így aztán Billnek az eseményeket elindító és mozgásban tartó motivációja is picit más, a karaktereket más formában ijesztgeti Pennywise, azaz mások a gyerekek fő félelmei, de a tipikus karakterjegyeikhez, előtörténetükhöz és a megküzdés módszereihez is hozzányúltak. AZ motivációiról, működéséről szintén picit más dolgok derülnek ki, az egész történet misztikussága, elemeltsége, és tabu jellege csökkent, legalábbis az események azon pontjáig, ameddig az első film végére eljutunk – aztán ki tudja, mit hoz a folytatás, de az biztos, hogy amint lecseng a spoilerveszély, készülnek majd a 20 különbség az AZ könyves és filmes verziója között munkacímű cikkek.

Fotó: Warner Bros.

A szöveghűség tehát szabados, de azért az alaphangulat nagyon kinges, nagyon derrys, nagyon AZ-os, és ha ez stimmel, akkor már nem lehet nagy baj. Mindehhez társul az a bátorság, ahogy az alapanyaghoz nyúlt a rendező Andy Muschietti és forgatókönyvíró csapata: Chase Palmer, Cary Fukunaga és Gary Dauberman például odafigyeltek a dialógusok életszerűségére, hogy a nyolcvanas évek-jelleg is stimmeljen, de meglegyen az is, ahogy a kiskamaszok egyszerre félszegek, vakmerők, trágárok és esendőek.

Apropó, trágárság: nagyon sokat hozzátesz a film hitelességéhez, hogy nem óvatoskodtak a nyelvhasználattal, ha már a vér és erőszak miatt úgyis 18+-os a filmfergetegesen ostobán hangzott volna, ha a legnagyobb pánik közepén egy visszafogott „a csudába!” hangzik el a srácok szájából egy ízes és őszinte anyázás helyett. Ráadásul ezek a zsigerből felszakadó káromkodások comic reliefként is hatnak, amire nagy szükség van az általános nyomasztás légkörében, ami uralja a filmet.

A formátum ugyanis időbeli megkötéssel is jár, és bár így is a nézőbarátság szélső határáig tolták ki a film hosszát, azért komoly sűrítésre volt szükség, aminek eredményeképpen holtidőnek, szusszanásnak itt nem igazán jut hely, folyamatosan pörögnek az események. AZ-t is sokkal többet látjuk, sokat akciózik, a közönség meg üzembiztosan berezel. Ez persze – mégis csak Kingről van szó – inkább az a fajta ijesztgetés, amitől azért még nagyon nyugodtan alszik a néző a film után, a legkiborítóbb jelenet például nem került be, de a parafaktorra összességében nem lehet panasz, én magam sűrűn kapkodtam a pulcsimat a szemem elé.

A hangulat összességében a briliáns – és hamarosan folytatódó – Stranger Thingst idézi, amivel gyakorlatilag egy körkörös hommage született: a Stranger Things Stephen King előtti főhajtás, míg az AZ egy erősen a Stranger Things miliőjére hajazó mozi, ebben persze az is segít, hogy van egy közös pont a szereposztásban: Finn Wolfhard ott Mike Wheelert, itt a lelőhetetlen Richie Toziert alakítja, egészen fergetegesen.

Fotó: Warner Bros.

Bár Wolfhard kétségtelenül viszi a prímet a gyerekszínészek között – ezzel a szereppel nem csoda -, de általában is egészen erősen sikerült a szereposztás, talán csak a főhős karizmatikusságát nem sikerült megragadnia az őt játszó Jaeden Lieberhernek, cserébe a Beverlyt alakító Sophia Lillist mintha erre a szerepre találták volna ki – pedig nem bicskanyitogatóan irritáló gyerekszínészt találni nehezebb, mint közbeszerzést nyerni a NER ellenében. A Pennywise-t alakító Bill Skarsgård egyenesen fergeteges, ez még a szinkronon keresztül is egyértelmű, mindezt úgy, hogy ifjú babaarcából alig látszott valami a maszk, smink és CGI alatt, ami, teszem hozzá, szintén egészen briliáns. Nagyon kíváncsian várom, hogy kaphat-e majd komolyabb díjátadókon elismerést egy ennyire tipikusan nem díjesőre hangolt mozi.

Nem mintha nagyon nagy szüksége lenne ennek a mozinak arra, hogy díjakkal tolják a közönség arcába: a táncoló bohóc már most a kultikussá válás határán táncol, és egészen biztosan rekordbevételeket is hoz majd, miközben kérdés nélkül az év egyik legfontosabb, legjobb mozija, és ami a lényeg, nem csak horrorként, filmként is kimondottan erős. Akárhányszor újranézős, még a magamfajta ideggyenge anti-horroristáknak is.

AZ (IT) – színes, amerikai horrorfilm, 135 perc – 9/10

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

German Chancellor Angela Merkel greets an interactive robot at the digitalSTROM stand during the annual Girl's Day fair at the chancellery in Berlin on April 26, 2017.
The fair aims to attract young women to hi-tech and engineering jobs.  / AFP PHOTO / John MACDOUGALL
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.