Lövésed sincs, mit csinál a gyerek az interneten – míg baj nem lesz

Több hetes tervezgetés után, 2014. május 31-én a wisconsini Waukesha egy parkjában két kislány tizenkilenc késszúrással megpróbál megölni egy harmadikat, majd azt állítván, hoznak segítséget, ott hagyják az áldozatot. Legjobb barátnők, mindhárman tizenkét évesek. Az áldozat valahogy kivonszolja magát az útra, ahol segítséget kap, a két támadót később az országút mentén kóborolva találják meg: a Nicolet National Forest felé tartottak, ugyanis Slenderman kastélya annak a közepén áll, ők pedig, a gyilkossággal szolgálóivá váltak, így ezentúl ott élhetnek majd vele a kastélyban. Képtelenség? Szerintem is, ettől még megtörtént, és legyinteni, hogy

micsoda hülyegyerekek, az enyém sosem tenne ilyet!

veszélyes – mint a tudatlanság általában. A megértéssel viszont talán esélyt kapunk elkerülni a hasonló eseteket.

Mi az a Slenderman?

Hogy fogalmad sincs? Először is nem mi, hanem ki, és amint az HBO vonatkozó dokujában elhangzik, ha nem tudod, ki ő, akkor valószínűleg egy kő alatt élsz. Azért mielőtt személyes sértésnek vennéd a dolgot: a Slenderman-jelenség elsősorban a tinik körében ismert, és főleg angol nyelvterületen, elsősorban az Államokban. Slenderman egy blogger agyszüleménye, kitalált alak, ha úgy tetszik, városi legenda, nyomasztó rémtörténetek főszereplője, igen magas, karcsú férfi fekete öltönyben, fehér ábrázattal, de arc nélkül, természetellenesen hosszú végtagokkal, melyeket alkalmanként kiegészít a hátából bármikor kibontani képes méteres csápokkal, melyekkel mindenféle életveszélyes dolgot képes csinálni – meg hát eleve baromi parán néz ki. Mindehhez Slenderman ráadásul képes telepátia útján kommunikálni, gondolatolvasni, ilyen formán bárkit, bárhol, bármikor megtalálni, az illető álmaiba belemászni, és ha személyes találkozásra vágyik, teleportálni.

Amint testközelbe kerül, áldozatai – kivétel nélkül gyerekek – hipnotikus állapotba kerülnek, és minden akaratuk ellenére képtelenek ellenállni a késztetésnek, hogy Slendermanhez járuljanak. Hogy ez után pontosan mi is történik velük, azt nem tudni pontosan, egyes vélemények szerint meggyilkolja ezeket a gyerekeket, mások szerint egy ismeretlen dimenzióba viszi őket, akárhogy is, a gyerekek eltűnnek, és nem kerülnek elő többé. Ugyanakkor Slenderman kettős alak, ijesztő is, ugyanakkor a gyerekek védelmezőjeként is feltűnik, a jelenséget övező fanart rajzokon például rengetegszer szerepel úgy, mint valaki, akihez az elveszett, magányos gyerek végre tartozhat, apró gyermekek ölelik, mint végre megtalált vezetőt, társat, szülőfigurát, az összes ilyen rajzból az elemi magányosság árad, amit Slenderman enyhít.

A magány öl

Ha már nagyon felszaladt a szemöldököd, megnyugtatlak: igen, jól látod, egy mumus/yeti/Loch Ness-i szörny/Mikulás szintű figuráról beszélünk, valamiről, aminek a létezésében egyesek hisznek, legyen bármilyen irracionális. Irene Taylor Brodsky dokumentumfilmje a miérteket gyűjti össze, és helyezi rendszerbe, hogy megpróbáljon valami elvont logikát találni abban, amiben semmi emberi logika nincs: minden elem illeszkedik a képbe, és szigorúan véve érthető is – “őrült beszéd, de van benne rendszer” -, mégis folyamatosan vijjog a nézőben a sziréna, hogy oké, de mégis, a józan ész hogy nem szólt közbe az események egyetlen pontján sem? Hogy lehet, hogy két tizenkét éves minden kétkedés nélkül biztos abban, hogy az interneten olvasott sztorik réme valóságos alak, olyannyira, hogy nemhogy látták már, de egyikük napi kapcsolatban van vele telepátia útján, és mindketten félelemmel vegyes rajongással viseltetnek a bizarr figura iránt. Még fontosabb: hogyan jutnak el odáig, hogy e téveszme mentén megpróbálják megölni legjobb barátjukat? Persze ott van, hogy gyerekekről beszélünk, ám ez sokadlagos indok, összességében három fő csapásirány rajzolódik ki: a magány, az internet veszélyei, és a mentális betegségek félvállról vétele. Nézzük sorban.

Az már fentebb, a rajongói művek kapcsán kiderült, hogy a magányosság központi kérdés a Slenderman-ügyben. Is. Nincs mese, elmagányosodtunk. Nem most, vagy kétszáz éve, ha nem régebben, az élet rendszere a fejlett világban – iskola, karrierépítés, vagyongyűjtés – e felé hat. Még a rendszerbe kódolt emberi kapcsolatok is a szűkülés felé visznek, kevesen élnek családban, és az együtt lévő családok javában sincsen emberi közelség, mikrocsaládok alapulnak, ráadásul egyénenként is, csoportként is zártak a tagok, magyarán családban is kiválóan tudnak magányosak lenni, a családok két-háromfős mikroközösségekként „együtt a világ ellen” attitűddel működnek, jobb esetben néhány hasonlóan zárt mikroközösséggel laza kapcsolatban. Ezen kívül pedig kevés a közösség, az ez irányú fiatal felnőttkori törekvések végül a családalapítással a fenti okokból elhalnak.

Az interneten írták, tehát igaz?

A magányosság pedig rásegít arra, hogy az ember a képzeletébe meneküljön, ott létrejött figurákkal pótolva az emberi kapcsolatokat, amelyek a valóságban hiányoznak. Képzeletbeli barátok a gyerekeknél, halottlátás, ezo-mánia, tévéjósok, vallási mánia az időseknél, de az aktív korosztályban sem kell nagyon keresni ezt a fajta kapcsolat-pótszert, vegyük például azokat, akik szappanoperák hőseinek sorsán keresztül élnek meg érzelmeket, amiket a valóságban nem, de a videójáték-függés sincs nagyon távol e témától. A magány, minden életkorban és -helyzetben a jelen kor mumusa lett. (Slendermanje, ha már itt tartunk.) És mindettől már csak egy pici kis lépés, hogy a valóság és a képzelet határai elmosódjanak.

Innen már csak egy lépés eljutni az internetig: virtuális közösségek, virtuális kapcsolatok kínálnak látszólag alternatívát, de inkább csak pótszert arra, hogy a való életben elfelejtettünk egymással kapcsolódni, és a kapcsolódás igénye van olyan erős, hogy eszünkbe sem jut kételkedni, hogy a hely, ahol végre valamiféle kapcsolatok alakultak ki, nem az Édenkert. Ehhez nem kell tizenkét évesnek lenni, az álhírek is úgy terjednek, hogy Mari néni elhiszi, hogy Béla bácsi csak nem osztana meg hazugságot – és már terjed is, hogy meg vagyunk chemtrailezve. A hiszékenység, főleg, ha webes tartalmakról van szó, népbetegség, nem mondok újat azzal, hogy az interneten fellehető információtömeg veszélyes fegyverré válhat, ha azok értelmezését, és főleg valóságtartalmuk ellenőrzését nem tanuljuk meg. És ha megtanuljuk, akkor még mindig nem dőlhetünk hátra, mert jön az újabb és újabb generáció, aki netezni kezd, egyre fiatalabb korban, és maguktól nem fognak tudni különbséget tenni. Itt csatolunk vissza az elmagányosodás témájához: ha nem tudtok egymással nyíltan beszélni, akkor a gyereked nem fogja elmesélni, mire függött rá a neten, lehet, hogy rá sem kérdeztél, ha mégis elmeséli, nem fogsz utánanézni, hogy mi az, érti-e a gyerek, vagy nem veszélyes-e a dolog, ha mégis, lehet, hogy nem tudod neki érthetően, hitelesen elmondani. Ördögi kör az egész, és csak az segít ki belőle, ha őszinte, nyílt és közeli kapcsolat van köztetek. (Az meg jó sok önismereti munka, megjegyzem.)

Mégis, a fentiek mellett a filmnek megvan a maga fájdalmasan puritán, orvosi indoka a történtekre, ami nem teszi semmissé a gyilkossági kísérletet, mégis, aminek a tényével nem nagyon lehet vitatkozni. Persze legyinteni még így is sokan fognak, hisz a mentális betegségeket még mindig nem vesszük kellően komolyan. A közvélemény a depressziót unatkozó feleségek hobbijának tartja, a pánikbetegséget hisztinek, a skizofréniát meg elintézi annyival, hogy diliházba a bolonddal – pedig történnek esetek, amelyek ráirányítják a reflektort a mentális egészségmegőrzés fontosságára, gondoljunk például arra a szerencsétlenre, aki egy hegyoldalnak vezetett egy repülőgépet, meggyilkolva több száz embert, ott is mentális betegség volt a tragédia hátterében. Nem lövök el túl nagy spoilert, ha leírom, a Slenderman-ügyben is egy mentális zavar áll az események gyújtópontjában. Hangsúlyozom: ez nem mentség, a büntetőeljárásban sem volt az, a tragédia súlyát és a fájdalmat sem csökkenti. Mégis, mint az elmagányosodással és a kritikátlan internethasználat veszélyeivel, úgy ezzel kapcsolatban is az egyetlen dolog, amit tehetünk, dokumentumfilmmel, újságcikkel, párbeszéddel, bárhogyan, hogy szőnyeg alá seprés helyett kirángatjuk a jelenséget a fényre, és megpróbáljuk megérteni. Csak így van esélyünk tenni ellene.

A Slenderman: Az internet réme életre kel már elérhető az HBO GO-n.