Kultúra

A térről a csarnokba, a jazzből a popba, és vissza

Rába Géza
Rába Géza

újságíró. 2016. 07. 20. 16:35

A VeszprémFesten a rossz idő miatt sajnos át kellet helyezni a koncerteket a Veszprém Arénába, ám ez a produkcióknak és aközönségnek végül mit sem számított. Két tökéletes koncerten jártunk.
A Veszprém Aréna egyik nap füstös jazz klub volt, két nap múlva pedig őrült bulihelyszínné változott.
Korábban a témában:

A VeszprémFest egyik fő különlegessége maga a helyszín, egy csodás belváros, történelmi tere, ahol a világ legjobb zenészei adnak randevút egymásnak és a rajongóknak. Legalábbis eddig azt hittük, hogy enélkül nem is lehet igazán jó a veszprémi prémium fesztivál. A szeles, hideg idő miatt idén aztán a szervezők kénytelenek voltak helyszínt változtatni és a koncerteket átrakni a méltán híres veszprémi kézicsapat otthonába, a Veszprém Arénába, a barokk terecskéhez képest kimondottan lélektelennek tűnő helyszínre. Ez az információ elsőre kellő ijedtséggel töltött el mindenkit és már-már sajnálkozni kezdtünk miatta, mint kiderült szerencsére fölöslegesen. Az idei fesztiválból két igazi csemegét választottunk ki magunknak, két olyan zenészt, akik most először jártak hazánkban és a jazz két különböző vonalát képviselik.

Fotó: Horváth M. Zsófia

Gregory Porter, a búgó bariton

A VeszprémFest második napján a rossz időjárás miatt félő volt, hogy az egyébként alapból hangulatos veszprémi palota udvarára tervezett Gregory Porter koncert nem nyújt majd olyan élményt, mint amire előzetesen számítani lehetett. A sajnálkozás és félelem érzete azonban mindössze nagyjából a koncert első számának 12. taktusáig maradt velünk, akkor pedig, mintha mi sem történt volna egyszerűen elpárolgott. Dimenziót váltottunk, időt és teret ugrottunk. Ekkor szólalt meg ugyanis Gregory Porter elképesztően telt, búgó, érdes és mégis selymes baritonja, aminek hatására máris egy amerikai – mondjuk san diegói – jazz klubban találtuk magunkat, valahol az ’50-es, ’60-as években. Olyan volt az egész mintha például egy Nat King Cole koncerten lettünk volna. Hihetetlen volt, ahogy a színpadon nyitott lélekkel muzsikáló zenészek, és az általuk életre keltett hangok teljesen elfeledtették az emberrel, hogy az valójában egy sportcsarnokban ücsörög.

Gregory Porter nem csinált hatalmas dolgokat a koncerten, nem szaladgált, nem hergelte a népet konferálásaival, egyszerűen csak kedves volt, néha mondott pár szót, viszont amikor elkezdett énekelni a tavalyelőtt Grammy-díjjal kitüntetet, 45 éves énekes, akkor érezte az ember igazán, hogy hálás lehet a sorsnak, hogy ezt élőben hallhatja. A koncertnek nem voltak kiugró pillanatai, egyszerűen egy csodás folyam volt az egész, ahol egymást követve váltakoztak a lassabb, lírai darabok és a középtempós, vagy épp pergősebb jazz, blues, soul, funk – és olykor gospel – témák. A közönség csendben figyelt az előbbieknél és hangosan tapsolt az utóbbiaknál, leginkább pedig akkor, amikor a taps alapra épülő, Liquid Spirit című lemez címadó dala hangzott fel.

 

Persze az egyszeri halandó ember akkor sem bír magával, amikor egy ilyen koncert közepén a semmiből meghallja a bőgőn a Smoke on the water jellegzetes hangjait, pláne amikor mindezt egy hihetetlen Papa was a Rolling Stone jazzátirat követi.

A koncerten elhangzottak Porter eddigi legjobb dalai (On My Way to Harlem, Take me to the Alley, Liquid Spirit, Holding on…), volt tisztelgés a nagy elődök, a már említett Nat King Cole, vagy épp John Coltraine, Miles Davis és a többiek előtt (Musical Genocide), elhangzott egy szintén klasszikusnak számító, Cannonball Adderley által jegyzett dal is (Work Song). A koncert legvégén pedig, amikor már a nagybőgő is átcserélődött öt húros basszusgitárra, csattogva megszólaltak a Come together hangjai is, nem kis üdvrivalgást gerjesztve az addigra már teljesen elvarázsolt nagyérdeműben. A számos szólóval tarkított koncertet a ráadásban végül egy csodás szerelmes dal zárta és mi még koncertet követő néhány órában is a When did you learn refrénjét dúdolgattuk hol halkan, hol hangosabban.

Jamie Cullum, a showman

Porter koncertje után egy napig pihentettük a fülünket, hagytuk, hogy szépen lecsengjenek bennünk az énekes és zenéje által keltett érzelmi-, és hanghullámok. Aznap este Lisa Stansfiled adott a hírek szerint egy kellemes koncertet. Mi tartalékoltuk magunkat, mert sejtettük, hogy a szombat este igen erős lesz, érkezik ugyanis Jamie Cullum, a pimasz, a szemtelen, a hipertehetséges, a több milliós lemezeladással büszkélkedhető, brit jazz/pop zongorista, énekes és showman. És igazunk lett. Öt évvel ezelőtt volt már szerencsénk megtekinteni Jamie Cullumot – akkor ezért még Ausztriába kellett utaznunk. Így aztán volt összehasonlítási alapunk és persze elvárás is, merthogy azon a koncerten Jamie igen magasra tette a lécet. Most, fél évtizeddel később ismét megugrotta azt.

Cullumról tudni kell, hogy amennyire jazz zenész, annyira popsztár is. Ezt pedig egyértelműsítette is, amikor a konferansziét arra kérte, hogy a koncert előtt mondja be: „reméli mindenki hozott magával tánccipőt, mert ez bizony nem jazz koncert lesz, hanem pop.” Rendes, a magyar popzenét messzire elkerülő ember ilyenkor azért megijed, de ha tudjuk, hogy a pop nem a gagyit, hanem a mindenki számára emészthető (értsd: populáris) zenét jelenti, ami akár minőséget is képviselhet, akkor máris helyben vagyunk. Popzenét ugyanis lehet jól is csinálni, és Jamie Cullum zenéjéből az is tiszta, hogy jazzt is lehet mindenki számára szerethető módon játszani.

Fotó: Horváth M. Zsófia

Az énekes/dalszerző/zongorista… nem csak ebben tud egyensúlyt teremteni, de a koncertezésben is. Úgy nyomta le a közel kétórás koncertet, hogy közben egy pillanatig sem volt sok, pedig sétált a zongoráján, dobolt, ugrált, és a koncert egyik pillanatában – a Love for Sale című dal közben – úgy érezte, hogy itt az ideje egy kicsit megrázni a félénk közönséget is. Ekkor leugrott az emberek közé, köztük sétálva énekelt, hergelte őket, a hölgyeknek szerenádot adott, fogadta az öleléseket, állta a szelfiket. Mindezt pedig úgy tette, hogy közben nem lett belőle pojáca, hanem nagyon ügyesen, végigtáncolta magát azon a bizonyos pengeélen. A közönség pedig teljesen megőrült.

Jamie zenészei igazi szürke eminenciások voltak, akik mestereik a hangszereiknek, de tökéletesen a háttérben maradtak, pusztán egy-két szóló erejéig kerültek előtérbe néhány percre, inkább hagyták érvényesülni a sztárt, aki pedig mindent megtett azért, hogy a közönség jól szórakozzon. Eljátszotta legjobb számait, a nyitó I got a kicktől kezdve a Get your way-en át a Mind trick-ig, lenyomta a Radiohead szerzemény High and Dry, vagy Rihanna által széles körben ismertté tett Don’t stop the Music Cullum-féle verzióját.

Átkötésként néha szájdobolt egy kis Singing in the Rain-t, belekevert a dalaiba egy kis Drop It Like It’s Hot-ot Snoop Dogtól, egy kis ella-ella-ella-é-é-under my Umbrellát szintén Rihannától és ki tudja még mennyi loop-ot és hangmintát hozott elő a könnyűzene történelméből. A koncert végén a Mixtape záróhangjait, a dallamos óóóóóó-zást még perceken át énekelte a közönség, hogy ezzel is visszacsábítsák még egy dal erejéig Jamiet. Igazi kikapcsolódás, feltöltődés és szórakozás volt ez a javából, showműsor, élő, lüktető magával ragadó koncert a legjobb fajtából.

A VeszprémFest utolsó napjára maradt még egy Thievery Corporation is, amit mi már szintén kihagytunk, de kémeink jelentése szerint az is nagyon jól sikerült, akárcsak az első esti Omara Portuondo-koncert. A fesztivál úgy tűnik a sportcsarnokban is jól működik, köszönet érte a szervezőknek, a fesztiválon dolgozóknak, a tökéletes fellépőknek és a lelkes közönségnek. Reméljük jövőre azért megint szép idő lesz és akkor az eredeti helyszínen, a veszprémi palota barokk udvarán, hasonló koncerteket követően, már nem is lehet majd tovább dicsérni a fesztivált.

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.