Adott egy film, amiben „öreg rocker nem vén rocker” jeligére lestrapált hatvanasok tolják a metálvillás életérzést… hát, finoman szólva sem voltam lelkes, amint mártírmosollyal beültem a legpocsékabb magyar filmcímek versenyén dobogóesélyes Dübörög a szív vetítésére. Az sem kecsegtetett sok jóval, hogy a mozit a ködös „családi film” gyűjtőnévvel emlegetik, ami többnyire vagy bicskanyitogatóan bugyuta, vígjátéknak árult fingóverseny – ami egyébként a magyar mozinézőnek máig sikerrel értékesíthető –, vagy pasztellszínekkel festett, ömlengő közhelypufogtatás „a családnál nincs fontosabb” jeligére, melyben a történetet többnyire nagyítóval kell keresni. Az úgynevezett családi film, minthogy a kisgyerektől a nagyapóig mindenkinek befogadható kell legyen, többnyire langyos-lapos, csak ritka, kegyelmi esetekben – mint a franciák tavalyi remekműve, A Bélier-család, vagy a szintén Meryl Streepel készült, 2013-as Augusztus Oklahomában – képes mélységet, vagy legalább őszinteséget felmutatni. Ezt a filmet is épp ez az őszinteség menti meg – már Meryl Streep mellett.
Főhősünk, művésznevén Ricki igazi rockdíva… volt valamikor. Egy ideje valójában inkább csak egykori sikereinek emlékéből élve tolja rockandrollt bandájával, a Flash-sel egy lepukkant, eldugott bárban, ahol a közönség nagyjából kimerül a kocsma megfáradt, öregecske törzsvendégeiben és a banda egyetlen rajongójában, az enyhén feminin pultos fiúban. A fiatalok, akik láthatóan unatkozva valami érthetetlen okból ebben a bárban lógnak szabadidejükben, csak akkor perdülnek táncra, ha Rickiék valami modern slágert dolgoznak fel – így esett, hogy a Lady Gaga-féle Bad Romance-nek immáron két váratlan feldolgozásán volt szerencsém felröhögni rövidke életem során: Kovács Ákosén és Meryl Streepén. Az élet, ha nem is túl fényes – csóróság van, a banda is mehetne jobban, ráadásul Ricki a banda gitárosával fennálló viszonyába sem igazán meri beleengedni magát – de összességében megszokott, ötvenpluszos tempóban csordogál. Ebbe az állapotba úszik be a múlt néhány szelleme. Ricki ugyanis rockzenészi ábrándjait követve annak idején elhagyta szerető férjét és gyerekeit. A volt férj most mégis Ricki segítségét kéri, egyetlen lányukat ugyanis elhagyta a férje, s ettől annyira a padlóra került, hogy terápia ide vagy oda, még öngyilkossággal is megpróbálkozott. Némi vacillálás után Ricki odarepül, hátha némi együtt töltött anya-lánya idő segít a gyógyulásban. A katasztrofális kezdés után, úgy tűnik, a dolgok tényleg javulni kezdenek, és a kiruccanás végül mindenki életére hatással lesz.
Nem túl nagy a történet ebben a filmben, a látványra sem számíthatunk sokat – így érthető mód erősen karakterközpontú mozit kapunk némi torzított gitáros lélekemeléssel. Utóbbi inkább aranyos, mint különösebben újszerű, viszont rögtön itt kiemelem: nem muszáj mindig lemenni hardcore filozófiába, néha, mint ennél a filmnél például, bőven elég egy kis megértés és elfogadás, például olyan üzenetek formájában, hogy a tökéletlen, gyarló embereknek is jár és jut szeretet.
A karakterek viszont frenetikusak, élen a főszereplővel: igazi, emberszabású, életszagú és –szerű figurákkal dolgozik a film, és éppen ettől bocsátunk meg neki mindent. Itt van mindjárt Ricki: ugyan ő a főhős, mégsincs idealizálva még minimálisan sem. Ez a nő bizonyos szempontból egyszerűen rossz arc: rasszista, hadseregpárti, homofób, és személyes kvalitásai sem túl erősek, kötődési problémái vannak, nem túl szavahihető és összességében nem igazán az az ember, akire nagyon fel lehetne nézni – mégis drukkolunk neki és megkedveljük, mert mindennek ellenére a szíve a helyén van. A film érzelmi erejét is éppen az adja, hogy aláhúzza azt, amit az életmódblogok tökéletesség-fétise elfeledtetett velünk: hogy a hibás döntések szomorú, ám természetes velejárói az életnek, hogy óhatatlanul is bántunk és bántanak, hogy lehetséges a megbocsátás, és hogy amíg van bármi, amibe beleteszed magad, akkor az is rendben van, ha nem vagy tökéletes.
Dübörög a szív (Ricki and The Flash) – színes, amerikai családi film, 101 perc – 7/10
