Az amerikai polgárháború alatt az indiánok még előszeretettel skalpoltak meg gyanútlan utazókat

A változatos kultúrájú indián törzsek egészen az európai hódítók XVI. századi tömeges megjelenéséig békében éltek a kontinensen, nagyvárosokat, sőt, óriási birodalmakat létrehozva, de a modern korban minden megváltozott körülöttük. Néhányuk máig a modern civilizációtól elzárva él, de a legtöbb törzs már rég nyitott a bevándorló európaiak teljesen eltérő kultúrája felé. Ezt természetesen eszük ágában sem volt megtenni, így egészen a XIX.-XX. század fordulójáig előfordultak komoly összetűzések, sőt, egyes törzsek körében a skalpolások is elég gyakoriak voltak.

A kifejezést jó eséllyel már mindannyian hallottuk, és valószínűleg pontosan tudjuk is, hogy mit jelent ez az egész – Bélley Pál Kíváncsiak klubja című, a Magyar Elektronikus Könyvtárban ingyenesen is elérhető könyve szerint:

A skalp nemcsak véres győzelmi jelvény volt, hanem az indiánok hitvilágának egyik következménye is. Úgy vélték, ha megszerzik az ellenség skalpját, ezáltal megfosztják attól az általános mágikus erőtől is, amely hitük szerint a hajban van. Elterjedt az a vélemény, hogy a skalpolás az észak-amerikai indiánok kizárólagos és eléggé el nem ítélhető szokása. Tévedés! Először is nem minden észak-amerikai indián törzs skalpolt, hanem csak némelyek. Például az irokézek. Továbbá a skalpolás nem indián találmány! Az ókori szerzők feljegyzik ezt a szokást a mai Dél-Oroszország területén élt szkítáknál is.

Az első fehér kereskedők acél skalpolókéseket rendeltek Európában. Ezeket csereáruként kínálták az indiánoknak, akiket természetesen rendkívül vonzott az európai “technika”. A kereskedőket pedig a profit. Ugyanis 80 százalékos hasznot vágtak zsebre az acél skalpolókés terjesztése során! Továbbá arról is gondoskodtak a hódítók, hogy a skalpolópenge egyre több munkát kapjon. Egyes európai államok, amelyek az indián világrész területén hatalomért viaskodtak egymással, nagy összegeket fizettek “a velük szövetséges indiánoknak” az ellenséges katonák skalpjáért. Az angolok 12 fontot is megadtak egy francia skalpért. A kanadai francia gyarmati igazgatás viszont arra ösztönözte indián szövetségeseit, hogy az irokézek fejbőrével foglalkozzanak jó pénzért, mivel ezek a “vörös bőrűek” Anglia szövetségesei voltak. A kolonizáló hatalmak tehát jutalmakkal buzdították az őslakókat arra, hogy valódi skalpvadászokká váljanak, és azután elkészíthessék a kegyetlen és vérszomjas indián hamis arcképét a borzongó Európa számára.

A megspakolt emberek jó része már halottként, vagy haldoklóként került az indiánok skalpolókése közelébe, de megesett, hogy élő embereken is elévgezték a sokszor a fülek eltávolításával együtt járó, igen fájdalmas műveletet. Ezen áldozatok jó része később szintén elhunyt a fertőzések, vagy épp az üszkösödés miatt, de ma egy túlélőt mutatunk be.

A tizenhárom éves Robert McGee éppen Santa Féből Új-Mexikó felé vonatozott, mikor a szerelvényt megtámadták a legnagyobb törzshöz, a sziúkhoz tartozó brulék. Vezetőjük, Kicsi Teknős mindenkit lemészárolt, még a nőket és a gyerekeket is – ez volt a terve McGee-vel is, akit először egy fegyverrel hátbalőtt, majd két nyilat is átfúrt a testén, ezzel földre kényszerítve a gyereket, végül pedig előhúzta a kését, és egy hússzor húsz centiméteres darabot eltávolított a fiú fejbőréből.

Robert végig eszméleténél volt.

A fiút aztán a tett színhelyén hagyták, de a hamarosan megérkező katonák táborukba szállították, ahol megkezdhette felépülését. A hasonló sérülések átlagosan két év alatt gyógyultak, így a fiúnak is legalább ennyi kellett ahhoz, hogy a fájdalmak megszűnjenek, noha haj azon a területen többé értelemszerűen már nem nőtt. A történetet huszonöt évvel később mesélte el egy városi lap munkatársának, ekkor egy portré is készült az akkor harminckilenc éves férfiról:

McGee jó eséllyel idősen, egy tevékeny élet után fejezte be az életét, kalapgyűjteményét pedig utódaira hagyta.

Fotó: Wikimedia Commons