Az orosz SU-24-es lelövésének incidense régóta érett: korábban többször megsértették török és NATO-jelentések szerint is Ankara légterét az orosz harci gépek. Számtalan figyelmeztetés után végül csak meghúzták a ravaszt. A konfliktus utáni órák mégis azt mutatják, hogy megúszhatjuk világégés nélkül a két forrófejű katonai oldal találkozását. Bár rendkívüli NATO-csúcs összehívásán és Putyin személyes megszólalásán is már túl vagyunk, igazából egyik félnek sem érdeke túl nagy botrányt kavarni.
Míg az oroszok tagadják most is – egyelőre – a légtérsértést, ez az elérhető radar-adatok alapján egyértelműnek látszik. Földrajzi tény az is, hogy egy törökországi csücsök épp ott nyúlik be szír területre – mint Sopron Ausztriába –, tehát könnyen adja magát, hogy valaki levágjon azon keresztül.
Mindez persze most már úgysem repüléstechnikai kérdés, nem a figyelmeztetések számától függ majd a konfliktus további része, ahogy nem is attól, hogy hány centire mi történt a határtól.
Ebben ráadásul elég nagy gyakorlata van, hiszen a görög erőkkel ezt a játékot régóta űzték. A kurdok szintén erős edzésben tartották az országot, amely NATO-tagként a második legnagyobb hadsereggel rendelkezik az USA után. Nem engedte soha, hogy valaki a katonai tekintélyét megkérdőjelezze, így
Putyin nyilatkozatából az következik, hogy az orosz-török viszony az, amely igazán kockáztat a mostani incidenssel: vagyis Moszkva sem akar rögtön NATO-szintű kérdést rendezni a dologból. Ez egy fontos döntés a Kremlben, hogy török szinten tarják a botrányt. Az rendkívül kedvezőtlen lenne, ha egy NATO-Moszkva szintű elhidegülés kezdődne, ez most egyik félnek sem érdeke. A NATO szempontjából Moszkva már így is eléggé kiszámíthatatlan a rengeteg hadgyakorlattal, cirkáló tengeralattjáróival és Európa felett repkedő stratégiai (atom)bombázókkal, a háttérben csendben, de annál határozottabban zajló kiberháború mellett. Nem cél tehát, hogy további bizonytalanságot hozzon be a Su-24 lelövése, ha ez elkerülhető.
a párizsi merénylet után olyan falak dőltek le, amelyeket régóta szerettek volna már megmászni. Hollande telefonon egyeztetett Putyinnal a mészárlás után, hogy a Szíriára vonatkozó titkosszolgálati információkat hogyan oszthatnák meg. A G20 csúcstalálkozón az amerikaiak is újra leültek az oroszokkal a közös közel-keleti ügyeikben, és az unió is csak a szankciók fenntartását fogadta el Moszkvával szemben az ukrán helyzet miatt. Tehát a diplomáciai visszatérés során ez most egy rosszkor érkező, és nem is teljesen váratlan botlás.
Más kérdés, hogy Putyin az ehhez hasonló dolgokat szereti és jól fel is szokta használni belpolitikai kommunikációjában. Ez már elindult, hiszen a törököket egyenesen azzal vádolta meg, hogy az Iszlám Államnak dolgoznak azzal, ha lelövöldözik a terror elleni háborúban résztvevő orosz gépeket.
hiszen egész Csecsenföld ebben a narratívában fulladt vérbe. Itt tehát még számíthatunk súlyos szavakra, és Putyin keményen fel fogja ezt használni arra, hogy amennyire lehet, megossza a nyugati szövetségeseket. Ennek a kockázata pedig az, hogy a hazai retorika elviszi Putyint és a Kreml kommunikációját a külpolitikai valóságban is keményebb vonalra.
