Az Egyesült Államok és Pakisztán viszonyát mindig a kényszerházasságok jellemezték. Így volt ez a Szovjetunió afganisztáni bevonulásakor, s így van ez most is, amikor Washington a terrorizmus elleni háborúját folytatja Közép-Ázsiában.
A pillanatnyi érdekazonosság azonban, mint a múltban, most is számos feszültséggel és problémával terhelt: Pakisztánban növekszik az Amerika-ellenesség (az Egyesült Államok jelenleg népszerűtlenebb, mint az ősi rivális India.), az Egyesült Államokban pedig fokozódik az elégedetlenség és bizalmatlanság az iszlámábádi vezetéssel szemben, amely washingtoni érvelés szerint nem tesz elegendő erőfeszítést az al-Kaida és a Talibán harcosainak kézre kerítésére.
Az iszlámábádi vezetés ugyan egyértelműen elkötelezte magát a szélsőséges iszlamista csoportokkal szembeni fellépés mellett, de mind a kormányzat, mind pedig a katonai vezérkar tisztában van azzal, hogy az ehhez szükséges társadalmi támogatás igencsak ambivalens. A washingtoni döntéshozóknak mindeközben a pakisztáni demokrácia támogatásának dilemmájával is szembe kell nézniük.
Amerikának a diktatúra a jó?
A sors iróniájaként az Egyesült Államok ismételten egy erősen centralizált (diktatórikus) pakisztáni rendszerben érdekelt, amely a meglévő társadalmi elégedetlenség mellett is képes lehet kiszolgálni az amerikai érdekeket a térségben.
Zardari pakisztáni elnök – demokrácia vagy diktatúra felé vezet? (Fotó: MTI)
Washington a törzsi területek folyamatos bombázását követően szeptember elején kommandós egységeket is bevetett az iszlamistákkal szemben. Az ország szuverenitásának megsértésére válaszul a pakisztáni katonai vezetés parancsba adta, hogy ezután a fegyveres erők nyissanak tüzet minden amerikai „szárazföldi és légi határsértőre”.
Kihűlő viszony
Noha az amerikai-pakisztáni viszony kétségkívül feszültebbé vált, de a különleges kapcsolat még mindig fennáll, és aligha valószínű, hogy a közeljövőben komolyabb szakadásra kerül sor a terrorellenes koalícióban. A felek túlságosan fontosak egymás számára, mintsem hogy felrúgják az együttműködést, még ha annak kellemetlen elemei is vannak.
Pakisztán nem tudja önállóan felvenni a harcot a szélsőségesekkel szemben, ehhez mindenképpen szüksége van az amerikai támogatásra (2001 óta az Egyesült Államoktól közel 12 milliárd dollár értékben kapott segélyt.), bármekkora is legyen az országban tapasztalható Amerika-ellenesség mértéke.
Az Egyesült Államok szintén nem nélkülözheti Pakisztánt, amely stratégiai fekvése miatt főszereplője a terrorizmus elleni háborúnak, viszont kaotikus belpolitikai helyzetének és nukleáris fegyverarzenáljának köszönhetően erős bizonytalansági forrás lehet a térségben.
Pakisztán útja
Pakisztán nehéz helyzetben van tehát, hiszen a hosszú távú stabilitást csak úgy lehet elérni, ha olyan megegyezés születik, amely valamennyi politikai szereplő számára elfogadható. Az ország etnikai és vallási tagoltságát, a társadalom jelenlegi megosztottságát, valamint a korábbi demokratikus kísérletek sikertelenségét elnézve nem valószínű, hogy Pakisztánban egyhamar valódi demokratikus rendszerváltásra kerül sor.
Helyette minden bizonnyal tovább folytatódik a három hatalmi központ – a katonák, az iszlamisták és a demokraták – birkózása, az országot egyben tartó hadseregnek pedig továbbra is központi szerepe lesz.
