„Mindezidáig a jó és a rossz csodálatosan egyszerűnek tűnt.”
(George Orwell: Hódolat Katalóniának)
Képzeljük el, hogy az erdélyi magyar gyermekek egyáltalán nem tanulhatnak magyar nyelven az óvodában, míg az általános iskola alsó tagozatán egy, a felső tagozaton két anyanyelvi (azaz magyar) órájuk van hetente. Nos, Katalóniában pontosan ez történik a kisebbségben levő spanyolokkal.
Előbb tanulhatnak angolul, mint a saját anyanyelvükön. Erőteljes nyelvi asszimiláció zajlik egy olyan tartományban, ahol a többség (55%) anyanyelve a spanyol (!), és alig egyharmadé (32%) a katalán. A spanyol alkotmány által garantált autonómiát kihasználva a katalán tartományi vezetés bizony a legsúlyosabban sérti a spanyol anyanyelvű és a tartományon belül kisebbségben levő gyermekek nyelvi jogait.
Teszi ezt, mert megteheti, legalább három okból. Egyrészt, mint említettem, teljesen legális, amit tesz. Másrészt azért, mert a gazdaságilag virágzó Katalónia még így is vonzza a betelepülőket: míg a Franco-diktatúra kezdetén minden kilencedik spanyol állampolgár élt Katalóniában, ma minden hatodik. Harmadrészt talán azért, mert a katalán globális brand erős: fűti a turizmus és hajtja a Barcelona focicsapata, melynek soraiban amúgy alig lelhetünk fel katalánokat.
Tehetik, mert gazdagok. Elszakadási törekvésük egyik fő mozgatója az önzés: minek fizessek be több adót a gonosz kormánynak, ha annak egy része nem jön vissza, hanem a szegényebb félvadakat támogatja. E tekintetben a katalán szecesszió inkább az olasz Észak-Dél szembenállásra hajaz, mint bármiféle elnyomott kisebbségi retorikára.
A katalán elszakadók ugyanis nem elnyomottak, hanem elnyomók. Meg zsarolók.
Elnyomják saját kisebbségüket (a spanyolokat), majd újabban zsarolják is őket: ha nem úgy táncoltok, ahogyan akarjuk, kilépünk. Visszük a pénzünket, a gazdagságunkat, Gaudit és Messit, mondja az elszakadáspárti politikai elit, és egy hangos kisebbség tapsol nekik. Hangereje okán pedig a külvilág ezt látja többségnek. Az önzést persze elhazudják. Önrendelkezési jog, Franco elnyomott minket, és a 10-14. század között létezett barcelonai grófság mint az önálló államiság jogalapja, ilyesmiket hallani, olvasni a katalán önállóság kapcsán. Mintha Hosszú Katinka „több pénzt akarok” követelését egyfajta szabadságharcnak olvasnánk.
Ja, hiszen úgy is olvastuk. Ma már nem szívesen emlékeznek a Facebook-forradalmárok arra, hogy a sátáni Soros Györggyel Gyárfás Tamással szemben az angyali Katinkát nem csupán hősnek, de egy szélesebb ellenzéki összefogás vezéralakjának is szívesen látták volna. Hosszú Katinka esetében több idő (no meg Pásztory Dóra) kellett a kijózanodáshoz, a katalán aspirációk megértéséhez elég volt néhány nap. Ez a néhány nap kellett a katalán elnöknek ahhoz, hogy rájöjjön: mégsem deklarálhatja az elszakadást.
Az egyik fő oka gazdasági volt: a legnagyobb katalán cégek sietve jelentették be, hogy akkor ők köszönik szépen, de inkább kivonulnak, és maradnak a spanyol, illetve az uniós törvényhozás hatálya alatt – egyben a spanyol kormány első okos húzása volt az elhíresült gumibotozás után, hogy ezt sürgősségi jogalkotással megkönnyítette. Ez a lépés éppen a legfőbb ígéretet látszott aláásni, hogy jobban élünk majd, ha a gonosz kormány nem vonja el az adóinkat. Merthogy nem is lesz mit elvonni, ha a gazdagságunk motorjai, a nevükben katalán, de szívükben idegen vállalkozások veszik a sátorfájukat.
A másik ok politikai.
A katalán szecesszió történetének végét még nem ismerjük, de egyelőre szokványosan alakul, hiszen a politikai folyamatoknak is megvannak a maguk törvényei. Ha valaki előre szalad, jó eséllyel meg fog állni a szakadék szélén.
Ez történt most is. A függetlenség élharcosa, Carles Puigdemont, az autonóm katalán tartomány elnöke elment a falig. Kiírt egy népszavazást, melynek nem volt a részvételhez kötött érvényességi feltétele, és jó előre deklarálta, hogy annak eredményét kötelezőnek ismeri el. Azaz ha csak ő megy el szavazni és az elszakadásra szavaz, saját mércéje szerint az is érvényes népszavazás lett volna, mely kimondja Katalónia függetlenségét.
Hiába nyilvánította alkotmányellenesnek az Alkotmánybíróság és mindhiába próbálta azt megakadályozni a spanyol állam, néhányan elmentek és megszavazták a függetlenséget. Hogy hányan voltak, nem tudjuk pontosan, a katalán kormány szerint 40% felett, de ezt a számot, mint ahogyan a szavazás eredményét, nem állt módjában független intézményeknek ellenőrizni.
Keddi beszédével sikerült a dolgot tovább fokozni. Hallgatósága mintegy 40 másodpercig abban a hiszemben élt, hogy egy független ország polgára. Aztán jött a felismerés, a keserű csalódás: az elnök bejelentette, hogy tárgyalni fog a spanyol kormánnyal. Közepesnél is kevesebb képzelőerő szükségeltetik annak belátásához, hogy ennek vége első körben legjobb esetben is egy konstruktív megállapodás lehet. Azaz Puigdemont nem teljesítette küldetését.
Egy új állam születése a Napóleon utáni időkben szigorúan nagyhatalmi kérdés. Nem fegyverrel vagy népszavazással vívják ki, hanem nagyhatalmi jóváhagyással – persze az sem árt, ha az előbb említett eszközök valamelyikével nyomatékosítják az igényt, de a döntő szót a nagyhatalmak mondják ki. Innen nézve politikailag teljesen abszurd a katalán önállóság igénye, hiszen az EU, ahogy korábban Skócia függetlensége kapcsán is, világossá tette, egyáltalán nem támogatja az ilyesfajta szecessziós mozgalmakat. Az amúgy pipogyának tűnő Brüsszel kényesen ügyel a status quo-ra, aminek a tagállamok önérdeke a legfőbb mozgatója: ha engedjük a skótokat, mi lesz a katalánokkal, a flamandokkal és vallonokkal, a sor vége felé akár a székelyekkel vagy a bulgáriai törökökkel?
Persze a nagyhatalmi érdek is erős nyomás alá helyezhető, mint azt legkorábban George Byron szerepvállalása mutatja a görög szabadságharcban. Sokat segít a szimpátia kialakításában, ha a kisebbség elnyomott, jogfosztott, harca így egyfajta jogkiterjesztésként, a mindenkinek kijáró jogok megszerzéseként is értelmezhető.
Az elszakadás lélektani pillanata elmúlt. Később még előállítható lesz talán, de ahhoz új harcmodor és új érvek szükségeltetnek. A pillanat elmúlt tehát, de az okozott károk itt maradnak. A katalán elszakadás ügye az európai nemzeti kisebbségeknek okozta a legnagyobb és minden bizonnyal tartós károkat.
Hogyan érveljen ezek után a bulgáriai török, a lettországi orosz vagy az erdélyi magyar? Hogyan követeljen több jogot, ha erősödik a gyanú, hogy valójában nem autonómiát akar, hanem elszakadni? Másfelől kell az amúgyis ezer sebből vérző EU-nak még egy ilyen?
Keszthelyi András politikai tanácsadó
Kiemelt kép: Getty Images/Borja Sanchez-Trillo
