Közélet

„Csak azt látják, hogy az utcán élnek, de azt nem tudják, miért kerültek oda”

Dávid Imre
Dávid Imre

városlakó. 2016. 08. 31. 17:42

Hajléktalan emberek képeiből rendeztek kiállítást a Budapest Pontban. A szervezők azt remélik, hogy a fotókon keresztül az emberek jobban megértik majd, miért kerül valaki az utcára, és mit jelent ma Budapesten hajlék nélkül élni.
Korábban a témában:

„Közhely, de ettől még igaz: bárkiből lehet hajléktalan. Elég egy rossz döntés, egy válás, egy elbukott munkahely vagy egy szerencsétlen baleset ahhoz, hogy valaki az utcára kerüljön – mondta a 24.hu-nak nyilatkozva Micskei Gyula, a Budapest Bike Maffia (BBM) és a londoni Café Art közös szervezésében létrejött My Budapest Photo Project egyik résztvevője.

Fotó: Micskei Gyula/My Budapest Photo Project

Gyula hét évvel ezelőtt súlyos autóbalesetet szenvedett. Hetekig kómában feküdt, majd, miután elhagyhatta a kórházat, ideiglenesen egy utógondozóban húzta meg magát. „Munkát hiába kerestem: tartós, látás- és egyensúlyzavarokkal, magasvérnyomással járó agysérülésem van, ezért nem tudtam beszerezni az üzemorvosi papírokat. A balesetem előtt főleg alkalmi munkákból éltem; hiába vagyok rokkant, mivel nincs meg a leszázalékoláshoz szükséges ötéves bejelentett munkaviszonyom, semmilyen járulékot, állami segítséget nem kapok. Lakásom nincs, és kereset híján albérletet sem tudtam kivenni, így végül az utcán kötöttem ki. Most a Dózsán (a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei, a BMSZKI Dózsa György úti átmeneti szállása, a szerk.) lakom, és gyerekrendezvényeken lufihajtogató bohócként lépek fel. Ezzel keresem a kenyeremet.”

Fotó: Nyeste Norbert/My Budapest Photo Project

Mint mondta, a nehézségek ellenére elégedett az életével. „Keveset keresek, de megélek belőle. Boldog vagyok a munkámmal, szeretem a gyerekeket és ők is szeretnek engem. Talán ez az oka annak is, hogy minden megpróbáltatás és kilátástalanság ellenére sikerült megőriznem a jó kedélyemet. A szállón és az utcán rengeteg olyan életerős, egészséges fiatal embert látok, akiknek rá van írva az arcukra, hogy megtörtek, hogy feladták a reményt. Szerettem volna felhívni az emberek figyelmét arra, hogy milyen fontos a vidámság az életben – ezért is döntöttem úgy, hogy részt veszek ebben a versenyben.”

A kerekesszékesek lehetetlen élete Fotó: Túróczi Bálint/My Budapest Photo Project

Hajléktalan emberek képeiből rendeztek kiállítást

Gyula egyike annak az ötven fotósnak, akiknek a képeit a My Budapest Photo Project nevű program keretében állították ki a Budapest Pontban. A BBM önkéntesei júliusban száz eldobható Fuji kamerát osztottak szét budapesti hajléktalanok között, és arra kérték őket, hogy mutassák be a saját szemszögükből a várost. „A program legfontosabb célja a szociális érzékenyítés, és az, hogy felhívjuk a közvélemény figyelmét a hajléktalanság problémájára” – hangsúlyozta Fekete Bernadett, a projekt vezetője.

Kiskutyám Fotó: Fatul Sándor/My Budapest Photo Project

A hajléktalan fotósok közel kétezer fényképet készítettek, a nyolctagú szakmai zsűri ezek közül választotta ki azt a hatvankettőt, amelyek az augusztus 30. és szeptember 18. között megrendezett tárlaton láthatók. A képekre a kiállítás ideje alatt a helyszínen és az interneten is szavazhatnak az érdeklődők, ez alapján fogják kiválasztani azt a 12+1-et, amelyeket október 10-én, a hajléktalanság világnapján naptár formájában ki is adnak majd.

A naptárak értékesítéséből befolyó bevételből az alkotókat fogják támogatni a szervezők. „Az ismert bibliai példabeszédet idézve, nem halat, hanem hálót szerettünk volna adni a kezükbe” – magyarázta Havasi Zoltán, a BBM alapítója, hozzátéve, azt remélik, hogy elegendő pénz tudnak majd előteremteni ahhoz, hogy érdemben segíthessék a rászoruló művészeket.

Öcsém emlékére Fotó: Oláh Zsolt János/My Budapest Photo Project

Hatvankét kép, hatvankét történet

A My Budapest Photo Project nem az első hasonló kezdeményezés, a Café Art nevű brit civil szervezet már 2013 óta rendez hasonló akciókat Londonban. „Korábban a kanadai Vancouverben dolgoztam egy jogvédő szervezetnél. Ott hoztuk tető alá az első hasonló projektet; hatalmas sikernek bizonyult, évente 17 000 naptárt adtunk el – mondta Paul Ryan, a My London Photo Project szervezője. – Amikor aztán hét év után visszatértem Nagy-Britanniába, elhatároztam, hogy ott is megcsinálnom ugyanezt.”

Cseresznye fülbevaló Fotó: Palotai Magdolna/My Budapest Photo Project

Ryan szerint az ilyen kezdeményezések igazi ereje abban rejlik, hogy fel tudják hívni a figyelmet a hajlék nélkül és az átmeneti szállásokon, szociális bérlakásokban élő „potenciálisan hajléktalan” emberek problémáira. „Az ilyen programoktól mindenki kap valamit. A fotósok sikerélményt és önbizalmat meríthetnek belőlük, azok, akik megnézik a kiállítást, pedig jobban megérthetik, hogy milyen gondokkal, kihívásokkal kell megküzdeniük nap, mint nap.”

Önarckép Weöressel Fotó: Selmeczi Tibor László/My Budapest Photo Project

A Café Art vezetője szerint nagy szükség van az effajta érzékenyítésre. „Mindegy, hogy Budapestről, Londonról vagy Sydneyről van szó, a hétköznapi emberek nem tudják, mit jelent hajléktalannak lenni – érvelt. – Csak azt látják, hogy vannak, akik pokoli körülmények között, az utcán élnek, de azt nem tudják, hogyan és miért kerültek oda. Ezek a kiállítások azért nagyon jók, mert egy jól elkapott fotó ugyanúgy meg tud érinteni egy hajléktalant, mint egy bankigazgatót. Képes elmondani annak az embernek a történetét, aki készítette. Ha kiállítasz 62 képet, el tudsz mesélni 62 történetet, és ezáltal rá tudod ébreszteni a látogatókat arra, hogy azok, akik az utcán élnek nem egyszerűen »hajléktalanok«, hanem emberek, akiknek kivétel nélkül megvan a maguk sztorija.”

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind