A néhány minisztérium Várba költöztetését, illetve a Budavári Palota átalakítását célzó kormányprojekt nem csak az építészek világában, hanem az átlagemberek közt is óriási vihart kavart, így szép számmal ismerhetünk ellenzőket, de támogatókat is. De mire készül pontosan a kormány? Dévényi Tamás hosszú prezentációjában jól összefoglalta a tervezett változásokat:
- A Budavári Palota épületegyüttese megújul, és olyan, a világháború során megsemmisült szobák kerülnek restaurálására, mint a Szent István-terem.
- A Szent György tér most feltárási területnek tűnő romjai felett újra az egykor itt állt épületek – így a Királyi Lovarda – magasodhatnak majd, de a romok az épületek alá a szintén helyreállítandó Honvéd Főparancsnokság mellől megközelíthető alagúton át bejárhatóak lesznek.
- A tér túlsó oldalán a karmelita kolostor és a Várszínház egykori tömbje a Miniszterelnökségnek ad majd otthont – ennek a projektnek köszönhető a vitatott erkély, illetve az egy hónappal ezelőtt megjelent, fura angolsággal operáló feliratok.
- A Magyar Nemzeti Bank egyik szerencsés bevásárlásának köszönhetően az államhoz került az Ybl-villa, amit ugyan jórészt eredeti formájában, de már modern anyagokból, mélygarázzsal születik majd újjá.
- A Dísz tér képe is gyökeresen megváltozik: visszaépítik a Honvéd Főparancsnokságot (mely évtizedek óta egyemeletesre visszabontott épületként ismert), a térre néző piac helyén lévő bérházat, valamint a Korona Cukrászdát magában foglaló Dísz tér 16. is visszakaphatja a háború után eltűnt legfelsőbb szintjét. A szomszédos De la Motte – Beer-palota (ma a Forster Központ egyik központja) egyemeletes barokk tömbjének egyes részei ugyan 2013 óta látogathatók, de eddig nem igazán volt funkciója. Jövőre ez megváltozik, mivel felújítása után a 2001-2003 között Budapestre akkreditált amerikai nagykövet, Nancy Goodman Brinker műgyűjteménye (melyben a kortárs művek mellett sokáig lappangó Munkácsy-képet, de André Kertész-fotókat is találhatunk) kap majd helyet.
- A Szentháromság téren is komoly változások mennek majd végbe: a Városháza hónapok óta építési háló alatt meújuló épülete még az idén elkészül,de nemsokára megkezdhetik a Pénzügyminisztérium eredeti állapotába való visszaépítését is.
- A Táncsics Mihály utcai Erdődy-Hatvany-palota ma még az MTA Zenetudományi Intézetét és a Bartók Archívumnak ad helyet, de a palota megújulása után ezek az intézmények jó eséllyel az Oktogon környékére költöznek, itt pedig a köztársasági elnöki rezidencia kap helyet.
- A Vár másik végén, a Mária Magdolna-torony szomszédságában, az Úri utca végén álló egykori ferences rendház is megszépül, a Belügyminisztérium pedig ide költözhet vissza.
- A változások sora ezzel korántsem ér véget, hiszen a Kapisztrán tér és a Tóth Árpád sétány találkozásánál álló Haslinger-Scossa-ház, és az alatta lévő természetes barlangból 1939-1942 közt kialakított, többek közt a magyar aranykincs tárolására épített (erre a célra sosem használták) háromszintes bunkerrendszer is új feladatot kaphat.
- A térről a Bécsi kapu felé indulva a bal oldalon húzódó fura modern épület, az 1979-ben felavatott Országos Villamos Teherelosztó 2007 óta lakatlan épülete egészen biztosan eltűnik majd.
A beszélgetést moderáló Horváth Csaba országgyűlési képviselő, a Városért Egyesület elnöke szerint tény, hogy a Várat fel kell újítani, a kérdés csak az, hogy a helyreállítás mellett historizáló, vagy modernizáló épületekkel-e, valamint az, hogy a turisztikai, vagy a kormányzati funkció erősítése-e a célszerűbb?
Csomay Zsófia a hatvanas évekbeli átépítéseket testközelből figyelő Czagány István (KÖZTI) leírásait említette, aki meglepetten tapasztalta, hogy a barokk emlékek közül semmi nem maradt fenn, köszönhetően Hauszmann 1905-re befejeződő munkájának, mely az évszázados falaktól kezdve a Mária Terézia-kori vakolatarchitektúráig semmire sem volt tekintettel.
Ez is történelemhamisítás volt, és ez természetesen igaz a mostani, tisztázatlan körülmények közt született döntésekre is. Miért építjük vissza a Szent István-termet, ha az egész épület sorsa tisztázatlan? Az ez, illetve ehhez hasonló elvi különbségek miatt lépett ki márciusban a Hauszmann-bizottságból, melynek az asztal túlsó végén ülő Dévényi Tamás például továbbra is tagja.
György Péter szerint a kormány egyszerűen politikai legitimációra használja a most átalakítandó tereket, bár jó kérdés, hogy huszonhét évvel a rendszerváltás után miért épp pont most van erre szükség. Fel sem merül az autenticitás kérdése, így a füzéri vár vitatható értéket képviselő felújításához hasonlóan ez sem lesz jó.
Felmerülhet a kérdés, hogy miért csinálják, de az előző kormányok egyetlen szöget sem tettek ezért keresztbe a Várnegyed, vagy a Budavári Palota épületegyütteseinek megőrzéséért. Ez nem teszi azonnal jóvá a projektet, hiszen “az országot tudományos és művészeti álintézményekkel, így az MMA-val – amely beláthatatlan pénz birtokában sem képes eldönteni, mit kutat –” gazdagító kormány egyszerűen csak egy történelmi díszletre vágyik, egy idézőjeles historikus Magyarországra, amellyel azonban csak az a gond, hogy ez 1944-ben, a német megszálláskor ért véget.
Ilyen léptékű építészeti vállalkozást azonban egyszerűen semmiképp sem szabad összekötni a német megszállással, főleg úgy, hogy előrántunk ehhez egy hollywoodi díszletet.
Csomay Zsófia Esterházy Péter A vereség című írásából idéz, aki ugyanezt jóval irodalmibb módon fogalmazta meg:
Az örökség lehetne az önismeret tükre, de nincs örökség. Bizonytalan turkálás van a régi holmik közt, azt gondolva, ez a hagyomány. Pedig ez csak bizonytalanság, személyes és történelmi bizonytalanság. Bizonytalanság és gyávaság. Mert szembenézni a hagyománnyal, az bátorság is. Egész másféle, mint ez a pökhendi vakmerőség. Így lesz a gyávaságból erőfitogtatás. Az erő képzetét kelteni folytonosan. [Ez az állandó ellenségkreálás is ebből van, a kommunisták, a kapitalisták, az EU, az USA, a belső, a külső.] Például bátran szembenézni a magyar jobboldali hagyománnyal. E hagyomány árnyoldalaival. A Horthy-korszak árnyoldalaival, például. De nem, mert rettegnek, hogy ezzel saját magukat gyöngítenék. Elfeledve azt a nagyon egyszerű és irgalmatlanul fontos különbséget, hogy a hagyományom nem egyenlő velem, én az a munka vagyok, amit ezen a hagyományon, ezzel a hagyománnyal elvégzek. Csak hát ez a rettegés maga a gyöngeség. Ezért nincs számvetés, ezért nincs valóságos viszony a saját hagyományukkal. Ez a hiány, ez a rettegés öltött testet az angyalos emlékműben; kőbe vésett mentegetőzés, kőbe vésett gyávaság. Angyal még nem volt ennyire provinciális, mint ott… Aki a hőbörgős látáson változtatni akar, annak ez mind kérdés, mindnyájunknak kérdések ezek, a bizonytalanság, a hagyományhoz való gyávaság és a többi.
Varga-Ötvös Béla a Kádár-kor hajnalára emlékezett vissza, egy, Rákosi, Gerő és Révai közti, Budavári Palotáról folyó levelezést említve, melyben a helyreállítás szükségességét vitatják meg, és egyértelműen a modernizálás mellett döntenek, sőt, Kádár a régészekről egyszerűen gátló tényezőként beszél. A Budavári Palota az egykori királyi palota formáit követi, de a lecsupaszított homlokzatok mögé 1967-ben az uralkodó, vagy a kormány helyett a Munkásmozgalmi Múzeum és a Budapesti Történeti Múzeum költözött.
Az egyszerűsítés, vagy modernizálás nyilván nem újszerű, hiszen a mai Új Színházat háromszor építettek át, mielőtt a rendszerváltás után helyreállították volna az eredeti, 1909-es állapotokat.
A Szabadság híd is több átalakítást ért meg, hogy mostanra már majdnem az eredeti képet mutathassa. A Szentháromság téren álló Pénzügyminisztérium Rados Jenő által egyszerűsítése és részleges visszabontása a kor szelleméhez illő kortárs mű volt annak idején, sőt, a romantikus festmények által ihletett, valójában sosem létezett Buzogány-torony is helytállítása is helytálló volt a hatvanas években.
Most a Vár szebb lesz, mint valaha, sőt, Varga-Ötvös egyetért a kormány Országos Széchenyi Könyvtárat, valamint a Nemzeti Galériát áthelyező ötletével, azt azonban ellenzi, hogy néhány minisztérium a Várnegyed polgárvárosában kapjon helyet, hiszen ez alapvető mennyiségi gondokat – túl sok ember mozogna ettől reggel és este a Várnegyed utcáin – okozna a környék életében. A turisztikai vonzóerő növelésére nem helyezne hangsúlyt, (“a legkeményebben semmi kommersz ne legyen!”) hiszen a terület úgyis vonz turistákat és látogatókat, hiszen a buszokról leszállt iskolásokat, nyugdíjasokat és turistákat úgyis szervezetten viszik fel.
A beszélgetést vezető Horváth Csaba ekkor egy elsőre talán furának tűnő kérdést tett fel: Játszhat-e majd luxusszerepet a budai vár? Hiszen mostanában elég sokat találkozik a kormány keleti vezetőkkel. Vissza akarjuk mi is hozni a pompát, a külföldi politikusok kedvéért?
Bojár Iván András szerint ez is egy lehetőség, de tulajdonképpen a Parlament sem kevésbé elegáns, így nem kell felvágyni a karmelita kolostorba. A mostani átalakítások egyértelműen díszletépítészetet mutatnak, így teljesen felesleges is mélyen, építészetelméleti szempontból elemezni – politikai reprezentációs irányból azonban mindenképp sokatmondóak.
A budai Vár ezerszáz év alatt csak néhány évtizedekig volt magyarok által épített házakkal tele, hiszen a második világháború előtti képet jórészt németeknek és olaszoknak köszönhetjük. Most a modern magyar építészeti kincset, egy egész generáció munkáját pusztítjuk el – többek közt a fentebb már említett Országos Villamos Teherelosztó (1979) elpusztításával, vagy a Pénzügyminisztérium jól egyszerűsített tömbjének visszaállításával. Ez a kultúrának egy nagyon fontos rétegét, a nemzedékek egymásra reflektálásának és egymásból kinövésének kézzel fogható bizonyítékait öli meg. Mi, magyarok ma is historizáló módon, és nem modern társadalomban, vagy modern építészetben gondolkodunk, pedig ideje lenne elfelejteni a történetieskedő, sosem volt dicső múlthoz kötődő viszonyunkat, főleg, hogy a mostani terveken látható formák 2016-ban egyszerűen nem léteznek. Hasonló a helyzet Újlak központjának rendszerváltás körül kialakított terére, ami egy sosem létezett múltat mutat be azt színlelve, hogy a tér már évszázadok óta így fest.
Dévényi pozitív példaként említette a Varga-Ötvös Béla és kollégái által készített Vár25 tervet, mely a terület huszonöt év alatt végbe vihető helyreállítási terveit tálalja, de lehet-e négyéves ciklusokból álló struktúrákban ilyen hosszú távra tervezni? Ha a politikai erők között konszenzus lenne, akkor minden bizonnyal erre a kérdésre akár igennel is válaszolhatnánk, de erről természetesen szó sincs.
Csomay Zsófia meglátása szerint a projekt városmorfológiailag óriási hiba, a nyugati várfal és a régészeti területek összekapcsolásából pedig jóval többet is ki lehetett volna hozni. Óriási aránytalanságot jelent majd a területen a három felköltöztetett minisztérium és a Miniszterelnökség, turisztikai szempontból pedig egyszerűen kezelhetetlen. A karmelita sétány sosem lesz már az átlagembereké, magánterületté változik.
György Péter belátta, Orbán Viktor más politikusoknál jóval korábban értette meg, hogy mit jelent a nemzeti büszkeség, autonómia és tömegremény, de a politikai építészet egy igen rossz út, főleg a Vár esetében. Az épületekből csak a nemzeti büszkeség és a magyar identitás sugárzik majd, kulturális funkció nélkül.
Az ember felmegy, és magyar lesz… Hetvenezer négyzetméteren mozgalmat csinálnak. Homályos fényképekből száz évvel ezelőtti enteriőröket és bútorokat rekonstruálni, betenni őket óriási szobákba, majd mutogatni diplomáciai testületeknek? Bravó!
Rossz helyen van az Országos Széchenyi Könyvtár? Könnyen lehet, de a költözés nem egyszerű – megemlíti a British Library történetét, akik tizennégy évig nem voltak hajlandóak teljesen áttelepülni az új épületbe (hiába ment oda minden évben a miniszterelnök, hogy megkérje őket), mivel a falak, illetve a levegő nem volt elég száraz a könyvek biztonságos elhelyezéséhez.
Varga-Ötvös Béla Bojár historizáló ízlésű magyarságot leíró mondataira reagálva a diósgyőri vár példáját említette, amit néhány évvel ezelőtt romokból építettek vissza, a gyerekek pedig élvezték a szép installációkat, és az újra álló falakat. Ez igaz minden korcsoportra, hiszen az elmúlt harminc év kistelepülési főtérterveinél a megrendelők néhány kivételtől eltekintve ugyanazt jelölték meg irányvonalként: négyszög, vagy ellipszis alakú tér, az egyik oldalán templommal, középen pedig szoborral.
Dévényi Tamás ezzel egyáltalán nem értett egyet, mondván, hogy a magyar közízlés egyáltalán nem konzervatív, hiszen sorban teszik a tönkre a házakat, akár nem odaillő nyílászárók beépítésével, vagy fura átalakításokkal. Ha konzervatívok lennénk, Budapest egy megújuló, értékeit őrző régi város lehetne. Az iskolai vagy óvodai vizuális nevelés teljes hiánya miatt esély sincs erre, és nem marad más, csak “a rémes katyvasz.”
Bojár Iván András ezeket a tényeket nyilvánvalóan elfogadja, de mégsem adja fel teljesen korábbi állítását. Említi a Magyar Kétfarkú Kutya Párt nemzeti konzultációs kérdőívét, melynek második kérdése (Ön szerint ki miatt szar az Ön élete?) alatt ott a válasz mindenre: Trianon, hiszen egy teljesen hamis történettudattal rendelkező társadalom vesz fel egy hamis ruhát, nézegetve a hamis Halászbástyát, a hamis Mátyás-templomot, vagy a hamis Budavári Palotát.
Semminek sincs legitimitása, és kicsit olyan, mintha minden a hajánál fogva lett volna előrántva, hogy “legyen így, mert volt már ilyen.” A következő huszonöt évben öt kormány fogja kézbe venni a munkálatokat, mind más-más stílussal.
Egyikük majd a habos-babos romantikát akarja, másikuk pedig az etyeki filmstúdió raktárát hozza majd át, a következő pedig megint csinál majd valami mást.
Finnország lassan száz éve független, és ugyanabban a romantikus építészetben ragadt néhány évre, mint amit itthon Kós Károly képviselt, de egyszer csak a semmiből megjelent Alvar Aalto, felépítette az első modern épületét, a finnek pedig egy szempillantás alatt elfelejtették a romantikát.
Létrejött a modern építészet, a társadalom pedig elfogadta ezt. Ugyanez történt például a szlovákoknál is.
A nem ezeréves múlttal rendelkező államok egészségesebben léteznek ebben, és egyszerűbben lökik le a romantika köntösét, mi pedig 1896 óta az Ezredévi Kiállítást építjük újra és újra.
Egy országnyi embernek persze nem mondhatjuk, hogy hamis tudatotok van”, hiszen ennek az egésznek egy tömeges trauma az oka. A Kádár-korszak kemény volt, modernizációja szörnyű volt,
– tette hozzá György Péter.
Szerinte el lehet kezdeni megcsinálni a sosem volt Magyarországot, lehet bárminek nevezni – Díszbuda! –, de egy biztos: egy nemzet ezzel a saját traumáját az identitása részévé teszi.
Felszínre hozzuk ezzel az összes hullát 1944-ből. Minden falat átjárnak majd. Irgalmatlan pénzért a végítéletünket teremtjük meg. – tette hozzá.
Csomay Zsófia inkább a Nagykörút és a Rákóczi, valamint Erzsébet híd felé menő meghosszabbítása, a Kossuth Lajos utca állapotát javította volna, de a Vár-projekt kitalálói meg sem vizsgálták, hogy egy ekkora költségkeretből mit lehetett volna még tenni.
A moderátorként jelen lévő Horváth Csaba szerint mindezekre terv is volt, a Rákóczi út a Kossuth Lajos utca elején például a föld alá költözött volna, és a négyes metró építésekor eltüntetett alagútból érkezett volna újra a felszínre, így a néhány száz méteres egykori utcaszakasz a gyalogosoké lehetett volna. A pályázatot kiírták, a tervek megszülettek, a megvalósításig viszont már nem jutott el. Horváth biztos benne, hogy az átalakítások jóval többe fognak kerülni az előre bejelentett kétszáz milliárd forintnál, de abban is, hogy a terveket jóváhagyó bizottságban nem merült fel, hogy a Vár épületeiben néhány év múlva nap mint nap közel ötezer ember munkaállomását kell majd kialakítani. Hogyan fognak elférni? Mennyibe kerül majd mindez? – tette fel a megválaszolhatatlan kérdéseket.
Ki mit tenne a Várral?
Csomay Zsófia szerint ennek a kérdésnek a megválaszolását mindenképpen hosszú beszélgetésnek és gondolkodásnak kell megelőznie, de a hatvanas-hetvenes évek tereinek nem mindegyike eldobandó, hiszen koremlékek. Kiállításokat továbbra is lehetne tartani ezekben a terekben, hiszen semmi sem indokolja, hogy végleg elvigyük a Várból a kultúrát.
György Péter ennél jóval konkrétabban fogalmaz: pincétől padlásig teljes archeológiai feltárást szorgalmazna, majd az MTA kivételével minden állami intézményt kiköltöztetni a falak közül.
Varga-Ötvös Béla, a Vár25 projekt egyik gazdája újra a magyar városi és polgári kultúra fellegvárává tenné a Várnegyedet, mellyel világszám lehetne, hiszen már egyetlen történelmi városközpont sem büszkélkedhet hasonlóval. Nem veti el a kortárs épületekkel gazdagítást, így például az elpusztult házak és foghíjak helyére is kerülhetnének hasonlók, sőt, talán a Mária Magdolna-torony, illetve a templom helyreállításán is elgondolkodna. Most a Tárnok utca a főutca, a két főtér pedig a Dísz, illetve a Szentháromság tér – ezeken visszaállíttatná a rég eltűnt piacokat, és sétálós köztereket hozna létre.
Dévényi Tamás szerint értékteremtés lehetne a visszaépítés is, hiszen most mindent helyreállíthatunk, és minden csodálatos lehet. Az enteriőröket nem eredeti formájukban építené vissza, ellenben a különböző termekben mindig más fafajtákat használna, a megmaradt bútorokat eredeti helyükre helyezné vissza, így szépen látszana az eredeti, illetve a teljesen idegen, teret kitöltő elemek közti határ, az építészeti hamisítás lehetőségét pedig távolról is elkerülhetnénk.
Arányosságra lenne tehát szükség a nemzeti büszkeség és a jövőnek való üzenet közt. Forintosítva sokkal több pénzt költünk a múltra, mint a jövőre, és ezen az óriási különbségen a stadionok költségei sem segítenek túl sokat. – összegezte az elhangzottakat Horváth Csaba, akivel ebben az esetben nyilvánvalóan teljesen egyetértünk.
