Árvay János borászt kivéve, aki mindkét tájékon megvetette a lábát, talán semmi sem közös Tokaj-Hegyaljában és Villány-Siklósban. Még a lépték is más. Az alig 2,5 ezer hektáros villányi szőlőhegyet kerékpárral félóra bejárni, míg a Szerencstől Tokajon át Sátoraljaújhelyig „ezer dombból” álló, 6 ezer hektár szőlőt rejtő Tokaj-Hegyalja tengelye több mint 70 kilométer.
Villánynak kapóra jött, hogy – francia, mediterrán hatásra – világszerte divatos lett a vörösbor. A tokaji fehérbort, különösen az édes fehéret, viszont egyre nehezebb eladni. De a szabályok szerint még fehérbornak valóból is mindössze a furmintot, a hárslevelűt és a sárga muskotályt, no meg a kevésbé fontos zétát, kövérszőlőt és kabart termeszthetik a Hegyalján. Így azután míg Villányban a rövid pincesoron helyben elfogy a megtermelt bor nagy része, addig a másik területen túltermelés van. Sok pincében évek óta alig ürülnek a hordók, és nem csak azért, mert legalább 3–5 évig amúgy is érlelni kell az aszút.
Villány. A jól szervezett idegenforgalomnak köszönhetően helyben elfogy a megtermelt bor nagy része.
Villányban lendületet adott az üzletnek, hogy az osztrák és német kapcsolatokat ápoló sváb településen már a rendszerváltás előtt ugrásra készen lesték, mikor lehet végre vállalkozni. A nyolcvanas években a háború előtti családi borászhagyományok továbbvivői már piacot találtak a vásárokon, éttermekben, szállodákban. A filléres hasznot is beforgatva, apró lépésekkel, de folyamatosan fejlődő családi pincékből nőttek ki azok az immár Angliától Japánig ismert bormanufaktúrák, amelyek itthon, főleg vörösben, a szakma csúcsát jelentik.
Ezzel szemben Tokaj-Hegyalján mintha elkényelmesedtek volna a szőlőtermelők. Mintha mindmáig magától értetődő lenne az állami gondoskodás, ha túl sok a szőlő, ha nem lehet eladni. Három magyar nagyvállalat – az állami Tokaj Kereskedőház Zrt, a Patricius Borház, valamint a Béres Zrt. – kivételével szinte csak külföldiek a nagybefektetők. Mindössze az utolsó hullámban érkeztek meg a nagyobb, magyar tulajdonú invesztorok (Palota Borház, Holdvölgy, Andrássy kúria).Ők éltek a privatizáció kínálta lehetőséggel, és fejlesztenek azóta is, bízva abban, hogy újraéleszthető a több évszázados hagyományú „királyok borának” hírneve. A politikának is nagyobb a súlya arrafelé, amit az is mutatott, hogy Orbán Viktor – felesége révén – tokaji birtokkal dicsekedhet. Politikai támadások is érték a volt miniszterelnököt a szőlőtelepítésre felvett támogatások miatt.
Míg a „kis” Villányt az összefogás, a közös hírnévépítés, az ország első borútja, és a minőséget szavatoló eredetvédelmi rendszere tette naggyá, Tokaj-Hegyaljáról úgy tartják, inkább a széthúzás az úr. Pedig itt alakult meg nálunk az első civil borászegyesület, a Tokaj Reneszánsz, amelynek tagjai magántőkéből költöttek és költenek milliókat a borok promóciójára.
Tokaj-Hegyalja. Jó pár pincészetben évek óta alig ürülnek a hordók, sok az eladó szőlő, pince, borászat.
Ám széthullottak még az állami támogatással létrehozott pinceszövetkezetek is. Nemcsak a közös népszerűsítésben, marketingben, de még az egységes eredetvédelem egyes elemeiben, a minőségépítésben sem tudtak megegyezni az érintettek. Nem csoda, hogy a minőség terén riasztóan tarka kép – a nejlonkannás, aromás furminttól az olcsó aszún át a világ 5 legjobb itala közé sorolt borkülönlegességig – fogadja Hegyalján a gyanútlan odalátogatót.
Miközben Villányban kora tavasztól késő őszig a hétvégéken akár 40–50 ezer borturista is nyeli helyben a hegylevét, élvezi a jól szervezett idegenforgalom szolgáltatásait, addig a tokaji régióban lassacskán ébred Csipkerózsika-álmából a turizmus és az üzlet. Érthető, ha másfél évtized sokmilliárdos fejlesztése és vesztesége után fogy a türelme a nemzetközi befektető társaságoknak is. Sok az eladó szőlő, pince, borászat, miközben Villányban már aranyáron – hektáronként 20–25 millió forintért – sincs eladó parcella.
A különbség sejteti a jövőt. A villányi borászok optimisták, méltán bíznak abban, hogy a vörösbor nem divatcikk, hanem maga az egészség, pláne a „púder nélküli, villányi természetes”. A tarka tokaji bortenger viszont vihart sejtet, ha a helyiek továbbra sem tudnak összefogni az egyre távolodó szent cél, a királyoknak dukáló méregdrága borkülönlegességek érlelése érdekében.
—-Késésben a Tokaj-expressz—-
Zöldgyíkok serege sütkérezik a májusi napfényben a Disznókő fekete kövein. A riolit kemény kőzet; beletört a fúrója az alagútépítő „iparosoknak”, amikor a Tokaj Disznókő Szőlőbirtok pincelabirintusát próbálták bővíteni, így végül ki kellett robbantani a járatot. Mégis ezen a vulkanikus kőzeten termő, töppedt szemű szőlőből érlelt bor hozta Tokaj több mint 300 éves világhírét. A renoménak azonban sokat ártott a szocialista éra, amikor az állami kombinátból hömpölygött a Szovjetunióba a minőségében nem, csak a nevében „tokaji” édesített bor. A Hegyalján mégis e bormonopólium átszervezése adott esélyt az új időszámításra.
BACSÓ ANDRÁS.„Tokaj nemcsak a külföldi cégek ügye, az államnak is lennének feladatai.”
„Szobrot kellene emelni Raskó Györgynek, a földművelési tárca privatizációs főosztályvezetőjének, későbbi államtitkárának” – véli Bacsó András, az állami vállalat ex-vezérigazgatója.
Raskó ugyanis nem engedte egyben eladni egyetlen külföldi csoportnak sem a borkombinátot, hanem feldarabolta azt. Ősi tokaji és francia mintára – 8 önálló pincészetre, úgynevezett chateau-ra, és 3 területi központra vágták a bormamutot. A chateau-kat szinte vakon elkapkodták a külföldi (főleg francia, spanyol, német) befektetők, élükön a nemzetközi biztosítótársaságok borásztársaságaival.
A „high quality” borbiznisz Nyugat-Európában a befektetési alapok számára is biztos pénz. A neves borvidékek aranyárban mért szőlőbirtokain garantált, tervezhető a magas nyereség. A pincészet mint ingatlan gyorsvonati sebességgel növeli az értékét. A Disznókő szőlőbirtokot például az AXA biztosítócsoport fontosabb európai borvidékein jelen lévő borcége, az AXA Millésimes vette meg, s a tolcsvai Tokaj-Oremus Pincészet tulajdonosa is világhírű bornagyhatalom, a spanyol Vega Sicilia.
Nem kell több külső tőkebefektetés, az Oremus birtok már eltartja magát
– állítja Bacsó András, a spanyol Vega Sicilia-csoporthoz tartozó
tokaji pincészet vezetője, aki korszakos eredménynek tartja a
gazdálkodás stabilitását.
A 2003. év pincészete, a termelés 60
százalékát a világ legigényesebb luxus piacaira – a skandináv
országokba, Nagy-Britanniába, az Egyesült Államokba, Japánba – szállító
Oremus így saját forrásból folytatja a fejlesztéseket. „De Tokaj
nemcsak a külföldi tulajdonú cégek ügye” – mondja a borász. A minőség-
és eredetvédelem közigazgatási hátterének javításában, a szőlészeti és
borászati kutatásban, oktatásban az államnak továbbra is feladata lenne.
Jóval 1994 előtt, amikor még jogi személy is vásárolhatott termőföldet Magyarországon, csak egyet kérdeztek a külföldi vevők, mielőtt aláírták volna a szerződést: „Mi a gond amúgy Tokajban a szőlővel?” „Hát az eladás” – kapták a választ, amelyen csak mosolyogtak a világot behálózó értékesítési hálózatot működtető, magabiztos vevők. Nekik, úgy vélték, nem okoz majd fejfájást, hogy a rendszerváltással megszűnt szovjet piac miatt a legtöbb hordó tele eladhatatlan borral.
„Akkor úgy gondoltuk, legfeljebb 10–15 év, és Tokaj új alapokon újjáéled” – emlékszik vissza Bacsó András, aki a privatizáció után a borkombinát vezérigazgatójából a Tokaj Oremus Kft. ügyvezető igazgatója lett. Nem így alakult. A chateau-kat jutányosan megvásárló vevők a több milliárd forintos befektetéseket követően zömmel még ma is veszteségesek. Átlagon felüli teljesítménynek számít, ha nagyobb ráfizetés nélkül, szerény eredménnyel zárhatják az évet, mint az Oremus vagy a Disznókő.
Az érintettek kis különbségekkel szinte ugyanazokkal a bajokkal magyarázzák, hogy a horribilis fejlesztések, a kemény munka és az egyre több különleges bor ellenére miért nem szalad Tokaj szekere. „A tokaji aszú itthon világhíres” – véli Kiss László, az állami Tokaj Kereskedőház Zrt. vezérigazgatója, amúgy a Hegyközségek Nemzeti Tanácsának elnöke. Amikor 6 éve elvállalta a tokaji posztot, azt a szakma csúcsának hitte. Rá várt a privatizáció és a kárpótlás során az értékes vagyonelemeitől megfosztott, „kicsontozott” volt borkombinát újjászervezése piaci alapokon. Sikerült, a társaság 60 ezer hektoliter bor eladásával 2 milliárdról 3,5 milliárd forintra növelte a forgalmát, és nyereséges.
„Össze kellene fogni a tokaji borászoknak ahhoz, hogy előrébb jussunk” – Kiss László ebben látja a kilábalás egyetlen esélyét. Először is a termelés korlátozásában és a minőség javításában kellene megegyezni. Jelenleg több bort – több aszút is – termelnek a Hegyalján, mint amennyit el tudnak adni. Ám az olcsó „Tokajival” kereskedők ellenérdekeltsége miatt nem tudták ez idáig elfogadtatni a szigorú eredetvédelmet.
A hírnévre, a kollektív marketingre is áldozni kellene, e tekintetben szintén nincs egység. A világpiacon a Tokaji márkát megjelenítő külföldi nagybefektetők többsége, bár megígérte, nem hajlandó áldozni erre. Igaz, jó példa is akad: a Tokaj Reneszánsz tagjai évente súlyos tízmilliókat fordítanak marketingre. Raskó, aki egyebek mellett a helyi termelőszövetkezetből alakult mádi Royal Tokaji ügyvezető igazgatója, a nemzetközi szaksajtó nagy öregjét, Hugh Johnsont is meg tudta nyerni Tokaj népszerűsítése ügyének. Johnson az egyik alapítója a Royal Tokajinak, és személyesen is vásárolt 2 hektár szőlőt meg egy pincét a térségben.
Tokaj-Hegyalja
PARAMÉTEREK ● 6 ezer hektár szőlőültetvény ● 8
hegyközség ● A piacon is értékesítő 200 vállalkozás ● 8 ezer kistermelő
● Évi 200–240 ezer hektoliteres bortermelés ● Főbb minőségi borok:
sárga muskotály, furmint, hárslevelű ● Specialitások: szamorodni,
fordítás, máslás, aszú, eszencia
ERŐSSÉGEK ● Több mint 300 éves
hagyomány ● A Tokaji a világ 10 legismertebb bormárkájának egyike ●
Külföldi nagybefektetők vannak jelen a térségben, többmilliárdos
fejlesztésekkel ● Hagyományokra építő, de innovatív termékeket is fel
tudnak mutatni
GYENGESÉGEK ● Kevés kapcsolódó szolgáltatás ●
Elaprózott birtokok magas aránya ● Túltermelés ● Veszteséges működés,
vagy minimális profit ● Lassú megtérülés ● A kistermelőknél elöregedett
ültetvények, elavult technológia, tőkeszegénység ● Egyenetlen minőség ●
Az összefogás hiánya az eredetvédelemben és az egységes közösségi
marketingben ● Megtépázott hírnév ● Tőkeerőben nagy heterogenitás ●
Kiszállítási kényszer a borvidékről, ami nehezíti az ellenőrzést ●
Nincs egységes közösségi marketing ● Egyre fogy a befektetők türelme ●
Sok az eladó birtok
A borrégió jövője most a külföldi befektetők türelmén múlik. A Tokaj Kereskedőház és a másik nagy hazai befektető, a Béres szőlőbirtok mellett elsősorban a külföldiek viszik véghez a milliárdos folyamatos fejlesztéseket, az innovációt; a magyar kistermelők egyedül nem képesek labdába rúgni. A legtöbbjük nem is érlel bort, szőlőként adja el a termést, időnként nem is helyi felvásárlónak. A privatizáció után, amikor komoly értékesítési gondok voltak, talán a helyieknek „vigaszul”, 19 szőlőszövetkezetet is létrehozott az állam, hogy összekapaszkodva megerősödhessenek a kistermelők, de ezek egy-két év alatt tőke hiányában tönkrementek. Egyetlen ilyen szövetkezet, a tállyai működik még, de az is vevőt keres. Nem ez az egyetlen eladó birtok a térségben. Információnk szerint a prosperáló Oremuson, Disznókőn és Royal Tokajin kívül – 15 év után – több külföldi invesztornak is elfogyott a cérnája.
Mészáros László, a 2005-ben az év pincészetének választott Tokaj Disznókő Szőlőbirtok ügyvezető igazgatója tudja, hogy érdemes várni. „Nehéz az édes fehérborok piaca, de nemcsak azt keresik, ami a trendi. Az egyedi tokaji borkülönlegességekkel most is lehet szép eredményeket elérni” – állítja. A disznókői aszú a pincészet árbevételének már a kétharmadát adja: az AXA Millésimes borcsoport tagjaként már ott van a legrangosabb piacokon, és lassan, de biztosan nő az értékesítése. A Tokaj Reneszánsz civil szervezet volt vezetőjeként Mészáros a borászatra települt iparágak, szolgáltatások fejlődését is tapasztalja a régióban.
„Túl van misztifikálva a Tokaji tragédia, az eredetvédelem, a minőségi rendszer” – bosszankodik a sirámokon Raskó György. Szerinte egyszerűen jó bort kell csinálni, de úgy véli, a Hegyalja mintegy 200, piacon is megjelenő, árutermelő borászatából jó, ha fél tucatnak van olyan aszúja, amelyet megkóstolva az ember azt mondja: ez igen! „Azt a borászt, aki fél áron és olyan pocsék minőségben merné árulni a bort, mint azt a tokaji főutcán teszik, nemcsak Sauternes-ben, de Elzászban is agyoncsapná a szomszédja. Amíg ezt nem értik meg, Tokaj nem fog boldogulni, hiába ölnek milliárdokat a nagybefektetők a pincészetekbe” – ad látleletet Raskó.
—-Robog a villányi gyors—-
Pünkösd előtt két nappal vihar előtti a csend a napsütötte villányi pincesoron. Egy-egy orrhangú, amerikai-angol szó jelzi csak, hogy a cabernet-t szopogató, néhány ténfergő borbarát között külföldi is akad. „Szombaton indul a roham” – ismerteti a „menetrendet” előre lefoglalt 15 szobás panziójában Polgár Zoltán, a Polgár pincészet tulajdonosa, akinek pincelabirintusa 300 szomjas vendéget is képes elnyelni. „Voltak már fél ezren is, és nem panaszkodtak utána” – idézi fel a borászból lett sokoldalú vállalkozó. A vendéglátás, a panzió, az étterem, a rendezvényszervezés ugyanúgy nélkülözhetetlen része a biznisznek, amelyek csak együtt képesek eltartani a cégcsoportot. A hegy leve mellett ez a komplexitás a község specialitása, amely az elmúlt húsz év alatt üzletileg eredményessé tette a borászatokat.
Villány nem csak a „magyar mediterrán” közegben otthonra talált francia eredetű világfajtáknak és a löszös talajnak köszönheti – tokaji borász mércével is irigylésre méltó – sikereit, hanem a sváb falut felkaroló osztrák kapcsolatnak. A német, osztrák ismerősöknél látott példa már az 1980-as évek elején megérlelte a vállalkozhatnékot a villányiakban, akik már akkor megalakították a pártállami „ősvállalkozásokat”, a szőlő-szakcsoportokat.
BOCK JÓZSEF. „Villány sikere a sok munkának és a folyamatos fejlesztéseknek köszönhető.”
„Korán ébredtünk és jó bort csináltunk” – árulja el a villányi receptet Polgár Zoltán, aki akkor a Villány-Siklósi Állami Gazdaság szakembere volt, s Ladájával már harminc évvel ezelőtt vitte a vásárra, majd a vendéglőkbe a saját borát. Az üzletből származó pénzt azóta is visszaforgatja a vállalkozásába, amely évjárattól függően 200–250 ezer palacknyi bort érlel. A folyamatos fejlesztések miatt mégis szerény, 5–7 százalékos az árbevétel-arányos eredmény.
● Csaknem harminc éve Bock József az „iparból” tért vissza a
szőlőhegyre, hogy a család két évszázados hagyományát folytassa. A
villányi hegyközségi elnök, az Év bortermelője (1997) és az Év
pincészete (2007) címek birtokosa, saját 50 hektárja mellett legalább
ugyanekkora területről vásárol fel szőlőt, és 10 hektárt bérel is. Bock
nem fogadja el a tokaji véleményt, miszerint könnyű a villányiaknak,
mert robog a vörösborvonat. Szerinte a divat lecsengett, immár több
fehérbort fogyasztanak itthon és külföldön, mint vöröset. Ő Villány
sikerét a sok munkával, a folyamatos fejlesztéssel magyarázza; azzal,
hogy rendben vannak a szőlők, a pincék, amelyekben másoknál jobb bort
tudnak érlelni.
A kilencvenes évek elején itt azért nem volt sorsfordító az állami gazdaság privatizációja, mert a szőlők zömét már akkor is üzletileg eredményes családi vállalkozások művelték. Elfogytak a földek. „Ide azért nem jöttek a külföldiek, mert a működő vállalkozások miatt már húsz éve is nagyon sokba, 4–5 millió forintba került egy-egy hektár szőlő. Most már 20 millióért sincs eladó” – mutat rá Polgár. Akkora a földéhség, hogy volt erdőterületeket is szőlővel telepítenek újra.
Ha befektetőként nem is, de visszajáró vendégként egyre több külföldi bukkan fel Villányban. Az első magyar borutat – az osztrák testvérvárosban, Stainzban látott modell alapján – még a kilencvenes évek elején szervezték meg a borászok, a vendéglősök és a „szobakiadók”. A borbizniszt tovább lendítette, hogy a kilencvenes években négy villányi szakember – Tiffán Ede (1991), Gere Attilla (1994), Polgár Zoltán (1996) és Bock József (1997) – is elnyerte Az év bortermelője címet, és a sajtó is felfigyelt a helyi sztárokra.
Korán felismerték Villányban, hogy a „szájmarketing”, vagyis az elégedett borturista, aki messze földre viszi a borvidék jó hírét, nem csak olcsó és hatékony reklámhordozó, de az üzlet éltetője is. Villányban a megtermelt bor több mint kétharmada ugyanis helyben fogy el. A szépen gyarapodó idegenforgalomra építve a legkisebb költséggel és a lehető legmagasabb áron tudják ily módon eladni a nedűt. A fő piac Magyarország, azon belül is Villány.
Villány
PARAMÉTEREK ● 2,2–2,5 ezer hektár szőlőültetvény ● 5
hegyközség ● Csaknem 60 piacra termelő vállalkozás, a 3–5 hektárostól
az 50–70 hektárosokig ● 300 kistermelő ● Évi 90–100 ezer hektoliteres
bortermelés ● Főbb vörösborok: hagyományos fajták (Portugieser,
Kadarka, Kékfrankos); nemzetközi fajták (Cabarnet sauvignon, Cabarnet
franc, Merlot, Pinot noir); házasított Cuvéeborok
ERŐSSÉGEK ●
200 évnyi „sváb borász” hagyomány ● Szakmai összefogás ● Eredetvédelem,
ellenőrzött minőség ● Borút ●Egyedi kezelésű, „kézműves” borok ●
Borászat, turizmus és gasztronómia egysége ● Az értékesítés kétharmada
helyben zajlik
GYENGESÉGEK ● Tokaji mércével kis pincészetek ●
Szerény export ● A tokaji borkülönlegességekhez képest kisebb potenciál
● A külföldi ismertség hiánya
A helyi értékesítést olyan egyéni ötletekkel fűszerezik a vállalkozók, mint Polgár Zoltán „bortrezorja”. A pince befogadja bértárolásra az ínyencek saját borgyűjteményét, és a legtöbb trezorba persze Polgár bor is jut. Az ötletet több helyi pincészet is átvette, de a sztárborász nem zsémbel miatta. „Az a lényeg, hogy elégedett legyen, visszajárjon a vendég, ezzel mindannyian előrébb jutunk.”
Az összetartás ugyanolyan pillére a villányi üzleti modellnek, mint a jó bor. Nemcsak a borutat tudták létrehozni az országban elsőként, hanem az eredetvédelmi rendszert is. Tudják, közös érdek, hogy betartsák a normákat, mert ettől lesz jó a bor.
A borösszeállítást Szirmai S. Péter, a fotókat Kalló Iván és Lakos Gábor készítették.
