Az észak-hollandiai Groningenben, ahol a 180 ezer lakosból 40 ezer diák, a tanév kezdete meghatározó esemény. Egyik napról a másikra eltűnik a nyári hónapokra olyannyira jellemző álmoskás nyugalom, és beindul a pörgős élet, hirtelen turbóra kapcsol a város. Diák diák hátán mindenhol. Hideg van, és az eső szinte megállás nélkül ömlik (ez amúgy nyáron sincs másként), de a diákok visszatérte csaknem mindenért kárpótol.
|
Mielőtt ideköltöztem, jártam már néhány holland városban, de Groningenről még soha nem hallottam. Ezért igencsak meglepett, amikor kiderült, hogy milyen sok itt a magyar diák, no és a magyar vonatkozás. A húszas években négy éven keresztül ebben a városban dolgozott például Szent-Györgyi Albert, és történetesen ez a Benelux-államok egyetlen olyan egyeteme, ahol magyar nyelvet és irodalmat oktatnak. Erről ugyan ideköltözésem előtt is tudtam már, mégis szívderítő látvány volt, amikor a holland nyelvórára várakozva az egyik üresnek vélt tanterembe benyitva Márai- és Kertész-művek címét olvashattam a táblán. A gyertyák csonkig égnek vagy a Kaddis Hollandiában is jól ismert és kedvelt mű.
A szoros szellemi kapcsolat azonban nemcsak ennek köszönhető: több mint 15 éve járnak ide ösztöndíjjal magyar diákok, egyetemi tanárok és professzorok – nagyrészt az EU támogatásával. De honnan is ered ez? A nyolcvanas évek vége felé néhány groningeni professzor elhatározta, hogy megpróbál véget vetni a Kelet- és Nyugat-Európa közötti szellemi elszigeteltségnek. Tudományos kapcsolatba szerettek volna lépni a szocialista országok egyik egyetemével, de nem tudták, melyikkel. Hosszas fontolgatás után a választás végül Magyarországra esett, ezt azonban ez esetben nem országunk nyitott “gulyáspolitikájának” köszönhettük, hanem valami teljesen másnak. A történetet egy 25 éve itt tanító brit professzortól ismerem, aki maga is tagja volt annak a csapatnak, amely – Hollandiában elsőként – létrehozta a magyar-holland egyetemi együttműködést.
Volt profok társasága
Ashworth professzor elmondása szerint a választás egyáltalán nem volt egyszerű. Nem ismerték a szocialista országok egyikét sem – sem kultúrájukat, sem nyelvüket -, de segíteni szerettek volna az átmenetben. Céljuk egy olyan program létrehozása volt, amely cseretanulmányokra biztosított volna keretet egy nyugat- és egy kelet-európai egyetem között. Ezekre manapság többek között az Erasmus és Marie Curie programok monstre szervezetei szolgáltatnak bőséges keretet, de mindez a nyolcvanas évek vége felé másként volt. 
Ötvenes éveiben járó barátom elmondása szerint a külfödi ösztöndíj-választék hajdanán valahogy így hangzott: Moszkva, Kijev vagy Leningrád (a fiatalabbaknak: Szentpétervár). Szóval akkoriban – és egyébként manapság még mindig – egy hollandiai egyetem kutatási és oktatási partnerévé válni nagy számnak számított.
De vajon mi lehetett az oka annak, hogy a választás éppen Magyarországra esett? Ez esetben nem mi, hanem ki, történetesen Gregory Ashworth volt az, aki egy földrajztudós logikájával oldotta föl a hónapok óta tartó gondolati zárlatot. „Szerintem legyen Magyarország! Kicsi is, lapos is, leginkább ez hasonlít Hollandiához.” Ötlete, jobb kritérium híján, meleg fogadtatásra talált, s azóta is élénk a tudományos kapcsolat a Groningeni Egyetem, a Budapesti Közgáz (akkoriban még Marx Károly) és a Pécsi Tudományegyetem között. Hathavonta váltják egymást a diákok, örömet okozva ezzel a huzamosan itt élő magyaroknak, no meg legfőképpen önmaguknak.
|
Az iskolával egy időben elkezdődött még valami más is, ami igazi holland specialitás. A BOMmen (mozaikszó, értsd: Mozgás Zenére) nevű sport itt annyira népszerű, hogy érdemes egy kicsit kitérni rá. Leginkább az aerobikhoz hasonlítható, de mégsem az, annál sokkal jobb. Nem tartozom a sportőrültek fajtájába, s ezt a sportot is csak német barátom tapintatos buzdítására („sápadt vagy, karikásak a szemeid, eszel te rendesen?!”) kezdtem el, de ez még nekem is tetszik.
Általában annyian csinálják, ahányan egyszerre beférnek egy kosárlabdapályára. Már önmagában a 150 tornaruhába öltözött ember látványa is vicces, de amikor e tömeg egyszerre mozgásba lendül! Egy óra BOMmen bőven elég ahhoz, hogy úgy érezd: újjászülettél. Munka után irány a tornaklub, és máris indul az agymosás. Hat órakor félhomály ereszkedik a teremre, megszólal a buta disco vagy rave zene – minél egyszerűbb annál jobb, lényeg, hogy hangos és ütemes legyen -, edző a terem közepén, és kezdődik az össznépi ugrálás (na jó, torna). Váltott, rövid gyakorlatokkal mozgatod meg egész testedet és mivel mindenből csak keveset végzel, ráunni nehezen lehet. Tévétorna holland módra.
Kortól és nemtől függetlenül mindenki csinálja: a nyugdíjas nagypapa, a chopperen érkező negyvenes üzletemberféle és a csitri diáklány együtt nyomja a buta zenére. A legjobban azt értékelem az egészben, hogy az esetek többségében az emberek nem a swartzeneggeri külalak, hanem a mozgás öröme miatt végzik ezt a sportot. Jó érzés másik 149, totál különböző emberrel együtt bénázni: így a fizikai karbantartás mellett gondolataimat is rendszeresen megállásra késztetem.
