Kancellár úr, ön már a múlt – fogalmazott Angela Merkel ellenzéki pártvezér a választást megelőző parlamenti vita során. Azt már csak hozzágondolta, hogy a jövő kancellárjának önmagát tartja. A pártok népszerűségi mutatói mindenesetre őt igazolják, annak ellenére, hogy a választások előtti szokásos televíziós vitában Gerhard Schröder „jött, látott és győzött”. Karizmatikus személyiségével, meggyőző beszédstílusával a kamerák elé született kancellár hitelesen tudott beszélni reformer céljairól, még az elmúlt hét év gazdasági recessziójával a háta mögött is. Merkel ezzel szemben hozta a szokásos formáját, fiúsra vágott frizurájával, szürke egyéniségével és el-el csukló hangjával. 
Hamburgi kampány-plakátok. Jelentős a távolság a két nagy párt között.
ESÉLYLATOLGATÁS. Merkelnek persze igazán nem volt mitől tartania, hiszen pártjának 11 százalékpontos vezetését nehéz lett volna egy este alatt eltékozolni. Az előzetes választási matematikán gyökeresen nem is változtatott a vita, s bár a különbség csökkent, a jobbközép keresztény pártok (CDU/CSU) győzelme továbbra is biztosra vehető. A Forsa közvélemény-kutató intézet mintegy két héttel a voksolás előtt készült felmérése azt mutatja, hogy amíg a kereszténydemokraták a szavazatok 42 százalékát szereznék meg, a valószínűsíthető koalíciós partner FDP pedig 6 százalékot kapna, addig a kormánypárti szociáldemokraták (SPD) szavazati arányán Schröder 3 százalékkal tudott javítani a bizonytalanok táborából szerzett voksokkal, ezzel 34 százalékot érve el. A korábban oly népszerű Joschka Fischer vezette Zöldek nem hozzák szokásos eredményüket, s ezen a választáson csak a szavazatok 7 százalékára számíthatnak. Meglepetésszerűen jól szerepelhet ugyanakkor a nemrégiben alakult Baloldal formáció, amely ma a harmadik legnépszerűbb párt Németországban, s akár a mérleg nyelve is lehet, ha nem ront tovább 8 százalékos szavazati arányán.
A fenti képletet látva mindenesetre igencsak ráncolják a homlokukat a németországi elemzők, hiszen ha a győzelem nem is kérdéses, az abszolút többség már egyre kevésbé látszik valószínűnek egy CDU/CSU és a liberális FDP alkotta koalíció számára. Ebből pedig nem következik más, mint a további partnerkeresés. A volt SPD elnök, Oscar Lafontaine és az NDK kommunista pártjának utódszervezete alapította Baloldal ugyanakkor nem látszik szalonképesnek egyik nagypárt számára sem. Maradna tehát a nagykoalíció, vagyis a szociáldemokrata-kereszténydemokrata kormányzás, ám ennek létrejötte is elég valószínűtlen. Nem csupán azért, mert – ahogy a parlamenti vita során is kiderült – a két nagypárt nehezen tud közös nyelvet beszélni. Ezek az „apró” nézetkülönbségek még áthidalhatók lennének, ha érdekazonosság állna fenn. Elemzők szerint azonban az SPD számára korántsem lenne annyira előnyös egy ilyen frigy, akármennyire erőlteti azt az elmúlt hét sikerein felbuzdulva 38 százalékos választási eredményt kitűző Schröder. A koalíció ugyanis a liberális gazdaságpolitika felé hajló kereszténydemokratákkal tovább bomlasztaná a szociális jóléti állammodell vívmányaihoz ragaszkodó pártot.
Eltérő preferenciák
Külpolitika
CDU/CSU/FDP
• Közeledés Amerikához
• Törökországnak uniós tagság helyett „különleges kapcsolatot” javasolnak
• Keleti politika egyeztetése Varsóval
SPD/ZÖLDEK
• Az iraki háború miatt távolodás Amerikától
• Törökország uniós felvételének támogatása
• Oroszországgal szoros kapcsolat kialakítása Varsó nyílt megkerülése mellett
Belpolitika
CDU/CSU/FDP
• Az Európa-modell továbbvitele, a szociális piacgazdaság fenntartása
• Átfogó szociális reformprogram, nem csupán tűzoltásszerű akciók
• Személyi jövedelemadó csökkentése (legfelső kulcs 42-ről 39 százalékra szállítása), áfaemelés (16-ról 18 százalékra), társasági adó csökkentése (25-ről 22 százalékra)
• Gyermektámogatás adókedvezménnyel, nem automatikus juttatás formájában
• Egészségügyi hozzájárulás csökkentése, ezzel a bérköltség versenyképesebbé tétele
• A bürokrácia leépítése
SPD/ZÖLDEK
• A szociális piacgazdaság modelljének védelme
• Agenda 2010 reformprogram, ezen belül munkanélküli-segély mérséklése, munkaközvetítés, vállalkozáskezdés támogatása
• Egészségügyi támogatások visszafogása
• Nyugdíjcsökkentés
• Társasági adó csökkentése (25-ről 19 százalékra)
• Vagyonadó bevezetése
• Munkajogi szabályozás lazítása
Ennél egyértelműbben fogalmazták meg ugyanakkor a kereszténydemokraták a jelenlegi kormánypárttól teljesen eltérő álláspontjukat a török kérdésben, ami egyrészt visz is, másrészt hoz is voksokat számukra. A milliós török kisebbségben természetszerűleg ellenérzéseket kelt, hogy Merkelék nem támogatnák Ankara teljes jogú uniós tagságát. A gazdasági recesszió egyik fő okát a keleti bővítésben és a szegényebb szomszédok felvételében látó németek számára azonban ez felelősségteljes döntésnek tűnik, s régen vártak ennek kimondására.
REFORMIRÁNYOK. A német gazdaság reformjára vonatkozó elképzelések viszont egy irányba mutatnak a két oldalon: a vállalati beruházások ösztönzése a telephelyi környezet javításával, vagyis munkaerő-piaci, egészségügyi, adó- és oktatási reformokkal. Az alacsony beruházási szintet produkáló német gazdaság, a mélyponton lévő lakossági fogyasztás, a kedvezőtlen nemzetközi körülmények (elsősorban a magas olajár), valamint a még mindig az 5 milliós nagyságrendet súroló munkanélküliség – mind-mind reformok után kiáltanak. A megvalósítás terén ugyanakkor már nagyobb a szakadék. Amíg ugyanis a vörös-zöld koalíció ragaszkodik 2003-ban beindított Agenda 2010 reformprogramjához, s váltig állítja, hogy az utóbbi időben a vállalati teljesítmény terén jelentkező kedvező tendenciák (mint a nyereségszint emelkedése, az exportteljesítmény javulása) ezekre az intézkedésekre vezethetők vissza, addig a CDU ennél radikálisabb és a csomagot gyakorlatilag elvető reformprogramban gondolkozik. Az adózás területén például nemcsak a társasági adó – egyébként a szocdemeknél mérsékeltebb – csökkentését szorgalmazzák, de lejjebb vinnék a személyi jövedelemadó felső kulcsát is, ezzel egy időben pedig 2 százalékkal emelnék az egységesen 16 százalékos áfaszintet. A költségvetési hiányt a számos adókedvezmény megszüntetésével oldanák meg, s ezekkel a jövedelmekkel segítenének a munkaerőpiac nehéz helyzetén is. A szociáldemokraták ezeket az intézkedéseket támadásként fogják fel a szociális jóléti modell fundamentumai ellen.
Éppen az alapelvek különbözősége, vagyis a szabad verseny és a szociális piacgazdaság érvényesülésének mértéke lehet az a vízválasztó, amely a megegyezést akadályozhatja. A gazdaság szereplői ráadásul nem a kompromisszumban, sokkal inkább valamilyen egyértelmű felállásban reménykednek, ahol az irányvonal akár jobbos, akár balos, de jól érzékelhető lesz.
