Lengyelország, 1979. Egy messzire vezető út kezdete.
Wojtyla a lengyel püspöki kar kevés intellektüeljeinek egyike; hiányoznak belőle a szervezői és a vezetői tulajdonságok, ez a gyengéje Wyszynskivel szemben – írta a múlt szombaton, élete 85. évében eltávozott II. János Pál pápáról a lengyel titkosszolgálat még 1967-ben. Amikor amerikai újságírók évtizedekkel később szembesítették Wojciech Jaruzelskit, a lengyel kommunista párt egykori vezetőjét ezzel a nyolcvanas évek végén nyilvánosságra került, titkos dokumentummal, a tábornok nem is tagadta: az általa szolgált rendszer egyik legnagyobb iróniája, hogy mennyire alábecsülték Wojtylát.
TÁRSADALMI HATÁS. A hosszú, drámai, s a médiának kiszolgáltatott emberi szenvedés hatása alatt született értékelések közül számos most mintha kompenzálni akarná a lengyel kommunisták „fatális tévedését”, amikor Péter apostol 263. utódjának társadalomformáló szerepét méltatja. A lelki üdvéért tartott misén megkapta a „Nagy” jelzőt, amit előtte 1400 évig csak két pápa érdemelt ki, s ami egyes elemzők szerint a vatikáni szándékot jelzi a mielőbbi szentté avatásra. Az évszázad embere – értékelt már címében is Jonathan Kwitnynek a múlt évtized vége felé megjelent könyve (számos mai értékelés forrásmunkája), amelyből a kommunizmus lerombolására már krakkói érsek korában tudatosan és tevékenyen készülő személyiség képe bontakozik ki.
A népszerűség Péter-fillérei
Vatikán, 2005. Búcsú. Jólesett olykor II. János Pálnak a Vatikán falain belül is az anyanyelvén szólni, és persze lengyel szót hallani. Nem csoda, hogy legszűkebb környezetében mindig is számos lengyel származású egyházi méltóság akadt. Közülük is Edmund Casimir Szoka bíboros emelkedett a legmagasabb rangba: a pápa előbb a Szentszék gazdasági ügyek prefektúrája elnöki, majd Vatikánváros kormányzói tisztét bízta rá. Ő azonban, bár lengyel vér csörgedezik az ereiben, valójában az amerikai Michigan államban született, és amikor II. János Pál 1990-ben a Vatikánba hívta, már kilenc esztendeje Detroit érseke volt.
Szoka bíboros igen gyorsan bizonyította, hogy megérdemelten esett rá a választás. Miután II. János Pál rábízta a pápai hivatal (mai árakon) több mint 200 millió eurós büdzséjének a felügyeletét, mindöszsze két évre volt szüksége, hogy a költségvetés 1993-ban ismét többletet mutasson, pedig erre azt megelőzően 1970 óta nem volt példa. Mindehhez elsősorban átláthatóbbá kellett tennie a pápai állam pénzügyeit, de számos „fájdalmas” intézkedésre is rákényszerült. Az eredmény: a ténykedése nyomán 23 deficites év után 8 bő esztendő köszöntött a Szentszékre. A 2000. évi nemzetközi tőzsdei megtorpanás azonban a rákövetkező esztendőben már a Vatikán pénzügyeit is súlyosan érintette – mind a Szentszékét, mind Vatikánvárosét -, és a gondokat azóta csak tetézi az euró erősödése. A büdzsé 2003-ban például 203 millió eurónyi bevételek és 213 milliós kiadások mellett 10 millió euró hiányt mutatott. ( A tavalyi adatok közzététele az elmúlt évekhez hasonlóan valamikor a nyár közepén várható.) Ez az adat önmagában is elismerést érdemel, hiszen számottevő a csökkenés az előző évi 14 millió eurós – és még inkább a 2001-ben regisztrált 22 millió eurós – deficithez képest, a Szentszék azonban azt ígéri, hogy folytatja a hiány lefaragását.
A Vatikán pénzügyeinek megerősödése mellesleg korántsem csupán a – szentszéki „pénzügyminiszteri” posztot 1997-ben az alig fél négyzetkilométernyi Vatikánváros kormányzói székére cserélő – Edmund Szoka bíborosnak köszönhető. E folyamatból maga II. János Pál is jócskán kivette a részét. Pápasága idején ugyanis a hívek adományai, azaz a döntően a harmadik világ nélkülözői és a szegényebb egyházi közösségek számára gyűjtött úgynevezett Péter-fillérek a megelőző évtizedekhez képest mérhetetlen összegekben áramlottak a Vatikán kasszájába. A katolikus egyházat 1958 és 1963 között irányító XXIII. János idején becslések szerint évi 5 millió eurónak megfelelő összeg gazdagította ebből a forrásból a vatikáni költségvetést. Az őt követő VI. Pál 1978-ban bekövetkezett halálakor már mindössze 1 millió euró tettek ki a Péter-fillérek. Ezzel szemben a Szentszék az elmúlt időszakban, II. János Pál népszerűségének köszönhetően, már évi 50 millió eurónál is nagyobb bevételt könyvelhetett el a hívek adományaiból: 2002-ben például közel 53 millió, 2003-ban pedig majdnem 56 millió eurót. Igaz, ennek a közkedveltségnek szó szerint megvolt az ára. Nemcsak a bevételek ugrottak meg ugyanis látványosan, hanem a pápa aktív külpolitikáját szolgáló – mellesleg a népszerűségét is növelő – utazások, de a Vatikáni Rádiót és a Vatikáni Televízió-központot, illetve a L’Osservatore Romano című napilapot is felvonultató szentszéki kommunikáció úgyszintén minden korábbinál több pénzt emésztett föl.
Simon Ernő
Jaruzelski szerint is a pápa első, 1979-es lengyelországi látogatása volt a detonátor. Miként egy másik honfitársa jellemezte: a pszichológiai földrengés, a lehetőség a tömeges politikai katarzisra. A kilenc nap alatt harminckét misét pontifikált II. János Pál, aki az emberi méltóságról, a vallásszabadsághoz való jogról és egyfajta spirituális forradalomról beszélt – arról, hogy látogatásában Európa szellemi egysége manifesztálódott.
Ugyanabban az évben, 1979-ben vonta meg a Vatikán a svájci Hans Küngtől a templomi vallásoktatás engedélyezését. A ma 75 éves, Németországban élő Künget a jelenkor legjelentősebb katolikus teológusai között tartják számon. A retorziót a pápaság intézményének, mindenekelőtt a pápai csalhatatlanságnak az ismétlődő bírálata váltotta ki.
Ez a kettősség azután végigkísérte II. János Pál pápaságának további negyedszázadát. Egyfelől hallatlan nyitottság a külvilág felé. Kivételes személyes adottságok a kapcsolatteremtésre, rendkívül hiteles emberi és politikai gesztusok, a média tudatos használata. Az utazó pápa felkereste a világ legeldugottabb katolikus közösségeit (százat meghaladó számú külföldi útjával összesen több mint három évet töltött a Vatikántól távol, személyében először járt pápa Magyarországon is, 1991-ben, majd 1996-ban), egyedülálló gesztusokat tett a többi keresztény és világvallás felé. Az első pápa volt, aki meglátogatott egy zsinagógát és részt vett egy zsidó szertartáson, de 2000-es izraeli látogatása idején felkeresett egy palesztin menekülttábort is, valamint hozzájárult, hogy Rómában mecsetet építsenek. Példátlan tettként bocsánatot kért mindazon bűnökért, amelyeket korábban az egyház nevében vagy az egyház képviselői elkövettek. Következetesen ellenezte az iraki háborút is.
BÍRÁLATOK. Másfelől azonban ugyanígy, kompromisszumok nélkül, szilárdan vitte végig konzervatív morális értékrendjét az egyházon belül. Az évek előrehaladtával egyre dogmatikusabb lett a család, illetve a abortusz kérdéseiben – az 1993-as pápai enciklika, a Veritas Splendor azután végképp elutasította a nem természetes születésszabályozást. A védekezéssel szembeni merev álláspont megnehezítette az AIDS elleni felvilágosító kampányokat Afrikában. A cölibátus kitartó híveként szembe kellett néznie azzal is, hogy a fejlett világ több országában egyre csökken a lelkészutánpótlás. II. János Pál kritikusai szerint a családot kizáró papi szolgálat megnöveli a szexuális visszaélés és elferdülések veszélyét, mint arra az amerikai pedofilbotrányok oly élesen figyelmeztettek. Szigorúan konzervatív erkölcsi felfogása azután mércének bizonyult az egyházi hierarchia felépítésében. Küng szerint az „őskonzervatív és átláthatatlan Opus Dei” mozgalom egyre növekvő szerephez jut a katolikus egyházban, a kritikus hang mindinkább elhalkul. XXIII. János pápa egykori teológiai tanácsadója úgy véli, hogy az 1962 és 1965 közötti II. Vatikáni Zsinat reformszelleméből mára nem sok maradt. 
Gyászoló tömeg Rómában. Honnan érkezik majd az új pápa?
Öröksége kihívásokkal terhes. Pápává választásakor 749 millió katolikus volt a világban, ma közel 1,1 milliárd van – az iszlám mégis megelőzte lélekszámban, és dinamikusabban fejlődik. II. János Pál sok millió feltétlen hívet szerzett a harmadik világban, ugyanakkor a fejlett világban hátrébb szorult a Vatikán befolyása. Az utódot megválasztó bíborosi testület csaknem minden tagját már maga az elhunyt pápa választotta ki. Megfigyelők szerint az új egyházfő átmenetinek ígérkezik, aki aligha módosít az abortusz, a nők szerepe, a születésszabályozás, a homoszexualitás kérdéseiben kialakított katolikus állásponton. Kérdés, személye tükrözi-e a hívők területi megoszlását (50 százalékuk észak- és dél-amerikai, csak egynegyedük európai, s egyre nő Afrika befolyása), netán folytatódik az olasz pápák sora. Hetekig tarthat, amíg felszáll a fehér füst.
