Miközben a lengyelek addig tétováztak és veszekedtek, amíg elpárolgott a reformkormányok politikai lehetősége, Lewandowski privatizációs miniszter és utódai (a londoni Warburg befektető ház segítségével) egyre bonyolultabb osztogatási sémákat dolgoztak ki. A csehekkel tudatos ellentétben, akik a piac spontaneitására támaszkodtak, a lengyel terv az volt, hogy a kisbefektetőknek kanalanként adagolják az államilag szponzorált, valójában az állam által szervezett befektetési alapok részvényeit. Mindegyik alap egy külföldi menedzsment céget házasítana össze egy helyi intézménnyel és egy politikailag összeállított igazgatósággal. Az egyes privatizált vállalatok részvényeit azonos pakettekre osztották fel, ahol a “vezető” alap kezében marad egy nagy blokk és a többit egyenletesen elosztják mindenki más között.
Amikor három évig tartó politikai pepecselés után Lengyelország tömeges privatizációja tavaly ősszel végre beindult, a privatizálandó vállalatok száma és nagysága (a részvétel önkéntes volt) olyannyira összezsugorodott, hogy a “tömeges” szó nevetségessé vált. Tizenöt Nemzeti Befektetési Alapot (NIF) tettek meg 508 többnyire kis és kétes értékű vállalat felügyelőjévé. Az alapigazgatók tíz évre szóló szerződést kaptak és nagy államilag szubvencionált díjakat, hogy javítsák a vállalatok teljesítményét. Ne tévesszük össze ezt az igazi privatizációval, ugyanis a NIF-eket magukat is privatizálni kell és részvényeikkel csak az után kezdődhet meg a kereskedés a varsói tőzsdén, miután közzétették éves jelentéseiket (feltéve persze, hogy ezen a pénzügyi feltárások láttán nem fog kitörni a nevetés a tőzsdei brókerekből).
Amint létrejöttek ezek az alapok, azonnal kitört az ellenségeskedés az államilag kinevezett igazgatósági tagok és a külföldi menedzserek között. Sovinizmus, sértődés és kulturális összecsapások szították ezeket az ellenségeskedéseket. De a viták súlyosabb forrását képezték a szerkezetváltással kapcsolatos ellentétes megközelítések. Sok NIF igazgatósági tag úgy tekintette munkáját, mint beteg vállalatok gyógyítását, és az alapokat nem tekintette többnek, mint ipari kórházaknak. A NIF külső tanácsadói rendszerint a kivágás gyakorlatát részesítik előnyben: feláldozni a véglegesen beteg vállalatokat, hogy megóvják a szűkös forrásokat olyan cégek számára, amelyek a legjobb potenciállal rendelkeznek a hosszú távú működéshez és nyereséghez. Miközben a kormányzat egyre inkább a NIF ipari sarlatánjai mögé állt, az alig néhány hónapja harsonaszóval bejelentett tömeges privatizációs program leragadni látszik a politikailag inspirált szerkezet-átalakítás mocsarában.
