A felhangéneklésként is ismert torokénekben (melyhez például elég közel áll a magyar gegőzés) az énekes egyszerre több hangot szólaltat meg. A stílus gyökerei Észak-Ázsiába vezetnek, így például a délkelet-Oroszországhoz tartozó Tuvai Köztársaságba, ahol állattartó énekesek ezrei művelik a stílust, és úgy vélik, ezzel megváltozott tudatállapotot érhetnek el, a meditációban segítenek, de a mantrák ilyen előadása akár még gyógyító hatással is bírhat.
A torokéneklést kellő kitartással bárki megtanulhatja – Magyarországon például Laár András műveli a stílust –, de világszerte ezrek töltenek fel ilyen videókat:
A műfajon belül több stílust különíthetünk el – a legnépszerűbb egyértelműen a Khöömii:
De említésre méltó még a Katajjaq, amit a Kanada északi részén élő nunavutok gyakorolnak – ez az esetek jó részében két nő együttes produkciója:
Az Altájban és Hakaszföldön kai néven ismerik:
A közel-keleti államokban, így Pakisztánban, Iránban és Afganisztánban ez a Balochi Nur Sur:
A tibeti buddhisták három különböző stílust, a Gyukét, a Dzokét és a Gyert vallják a sajátjaiknak:
Az Üzbegisztán északnyugati felében lévő Karakalpaksztán Autonóm Köztársaságban igazi showműsort csinálnak belőle, színes fényekkel, ahogyan azt kell:
A torokéneklés rocksztárjai azonban egyértelműen a tuvaiak, de közülük is kiemelkedik Saidash Begzy Oglu Mongush, akinek erre a sokszor mély átéléssel, illetve félmosollyal előadott produkciójára egyszerűen képtelenség szavakat találni*:
De a Tuvában legendának számító Khöömeizhi Khunashtar-Ool Oorzhak (1932-1993) is elképesztő hangokat csikart elő a torkából:
Hasonló dallamok a dél-afrikai törzsek némelyikének birtokában is vannak, itt a módszer neve Umngqokolo:
Az Olaszországhoz tartozó Szardínia szigetének pásztorai Cantu a tenore néven művelik:
A legmeglepőbb viszont mindenképp a Japán Hokkaidō szigetén ismert Rekuhkara, mely csak egy nő és egy gyermek közös előadásában autentikus:
