1956. november 4-én a nagyvilág számára tényleg csendbe borult Magyarország, ezen a napon kevéssel éjfél után kezdte meg a Forgószélnek elnevezett hadműveletet Budapest és a magyar nagyvárosok ellen a szovjet hadsereg Ivan Alexandrovics Szerov, a KGB vezetőjének irányításával.
A harckocsik reggel nyolc órára elérték a Parlamentet, november 7-én pedig a szovjetek által kijelölt új vezető, Kádár János már Budapesten volt. Csakhogy még sem a főváros, sem Magyarország nem adta meg magát.
Isten óvja Magyarországot!
Amikor a szovjet katonák elözönlötték az Országházat, a kormánypárti politikusok közül egyedül Bibó István államminiszter tartózkodott a házban, kiáltványt fogalmazott és küldött szét a nyugati országok nagyköveteinek. A katonák nem törődtek vele, irodai munkásnak nézték.
“… A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőbbségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen (…) Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain van a sor, hogy megmutassák az Egyesült Nemzetek alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét. Kérem a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében. (…) Isten óvja Magyarországot!” – írta Bibó István az utolsó percekben.
A küzdelem nem ért véget
Sokan azonban tovább harcoltak: a Kilián laktanya november 5-ig, a Citadella november 7-ig tartott ki, az újpesti és csepeli forradalmi központokat november 10-11-én sikerült csak felszámolni, és komoly harcok folytak vidéki városokban is. Egyes források szerint összességében 2652 magyar és 720 szovjet állampolgár esett el, a sebesültek száma magyar oldalon 19 226, míg szovjet oldalon 1540 fő volt.
Az ellenállás, a szervezkedés, a forradalom felélesztésére indított akciók azonban 1957. február-márciusáig is eltartottak. A politikai ellenállás központjai azok a kórházak és munkásszállók lettek, ahol a gyakran cserélődő emberek közt a forradalmárok is megőrizhették ismeretlenségüket. A Péterffy Sándor utcai kórház is új szerepet „kapott”: ide vonultak vissza a Baross tér és a Tűzoltó utca megmaradt harcosai, az alagsorban röplapok mellett a forradalom legismertebb lapjának, az Igazság illegális újrakezdéséről tárgyaltak.
Szovjet tankok a Nagykörúton 1956. november 10-én (MTI)
Az illegálisan működő csoportok az állandó lebukás veszélye, besúgók hada között dolgoztak. A Péterffy Sándor utcából november 16-án elhurcolták Angyal Istvánt, a Tűzoltó utca parancsnokát, 20-án Tóth Ilonát és társait. A többiek azonban kitartottak: hittek a második fegyveres forradalomban, a nyugati segítségben. Álhírek, pletykák is bátorították őket a hegyekben gyülekező forradalmárokról, arról, hogy például Maléter a Bakonyban szervezi a csapatokat.
Munkástanácsok jöttek létre az ellenállás folytatására, a forradalom hónapfordulóin – november 23-án és december 4-én több tízezres sztrájkok, tömegtüntetések folytak. A megmozdulások mögött pedig a kórházakban megbúvó sejtek álltak. Tevékenységük annyira sikeres volt, hogy a teljes illegalitásból képesek voltak megszervezni a december 4-ei nőtüntetést: tízezer gyászruhás asszony vonult fel kezében virággal a forradalom vérbefojtása után egy hónappal.
asszonyok menete
Az első csoport délelőtt fél 11 körül érkezett a Hősök teréhez nemzeti és fekete zászlókkal, virágcsokrokkal és koszorúkkal, kettes-hármas sorokban haladva, sokan még a reggeli bevásárlószatyorral. A szovjet katonák vissza akarták szorítani a tömeget, de többen a Műcsarnok felől kerülve, mások a leeresztett városligeti tó medrén át haladtak a Névtelen Hős sírja felé. A síremlék előtt két és fél órán keresztül vonultak el az asszonyok, letették a virágokat és a Himnuszt énekelték.
„Az idő borús volt és ködös” – emlékezett G. Altman az újvidéki Magyar Szó másnapi számában. „Néhány mellettem álló magyar tiszt szemét könnyek borították el… Az asszonyok kisebb csoportjai érkeztek a délutáni órákban is, amikor a Névtelen Hős sírját már teljesen befedték a virágok. A síremlék négy sarkán egy-egy rendőr állt vigyázzállásban. A gyertyák lassan csonkig égtek és egy papírlapról az eső lemosta a feliratot: A magyar anyák – hőseinknek.”
Egy másik emlékező, a tüntetés résztvevője szerint az emlékművet kiskatonák őrizték. „A Szózatot énekelve mentünk be a hősi emlékműhöz. Voltak köztünk bébivel, gyerekkocsival, tolókocsival. Mindenütt voltak fiatalabbak, átemeltük őket az árkon és úgy mentünk tovább. Megható volt, hogy a négy kiskatona sírt” – mondta az asszony a Magyar Rádiónak a történtek után 46 évvel. December 6-ra a kommunista párt Központi Bizottsága saját maga melletti 200-300 fős ellentüntetést szervezett a Nyugati pályaudvarnál, amit azonban szétzavartak a budapestiek.
(forrás: wikipedia.hu)
Tízezrek a börtönökben
A szovjet katonai műveletekkel párhuzamosan ugyanakkor megindultak a letartóztatások is. November 7-től szovjet irányítással rendszeres razziákat tartottak, átfésülték a várost, megindult a megtorlás folyamata. Egyszerre folytak a tömeges és a célzott őrizetbe vételek: november 4-e után a legszerényebb becslések szerint is több mint 20 ezer embert tartoztattak le.
Forradalmárok sírja Budapesten (MTI)
Az új hatalomnak nem volt pontos képe a forradalomról és szabadságharcról, aki gyanús volt, azt begyűjtötték. Megteltek a fogdák: az előállítottakat kihallgatták, regisztrálták, majd egy részüket elengedték. Később, amikor a fejetlenségen már úrrá lettek, a november-decemberben „regisztrált” emberek közül sokakat ismét letartóztattak, majd elítéltek.
Jogon kívüli megtorlás
Kádárék 1956 vége és 1957 tavasza között stabilizálták politikai helyzetüket. Ehhez szovjet segítségre volt szükség, amelyre támaszkodva erősödött az ideológiai nyomás, határozottabbá vált a párt kommunikációja. 1957 tavaszára a nyílt, és az utcán is látható terrort felváltotta a fedettebben lefolytatott leszámolás politikája.
ilyen nagy dolog?
„… Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Õk, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?…”
Márai Sándor Mennyből az angyal című versét ide kattintva olvashatja el a Magyar Elektronikus Könytárban.
Ez a szakasz 1962 végéig tartott: nem lehet eltekinteni attól, hogy a Kádár rendszer a terror erejével is legitimálta hatalmát – nyilatkozta FigyelőNetnek korábban M. Kiss Sándor egyetemi tanár, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történettudományi Intézetének vezetője.
Bár Kádárék egyre nyíltabban ellenforradalomról beszéltek, a perek során számításba vették azt is, hogy egy olyan országban, ahol a lakosság döntő többsége támogatta ’56 célkitűzéseit, a politikai indíték mellett más hivatkozási alap is kellett. Ezzel magyarázható, hogy a vádiratokba szinte kivétel nélkül köztörvényes vádak is kerültek.
Szót kell ejteni a jogon kívüli megtorlás eszközeiről is, ide tartoznak a már regnáló Kádár-kormány által elrendelt sortüzek, amelyek 1956. december 5-től, 1957. január elejéig tartottak.
Különösen brutálisan támadtak rá fegyvertelen munkás tüntetőkre szovjet-magyar vegyes alakulatok Salgótarjánban, Egerben vagy Csepelen. Magyarországon hivatalos számadatok szerint a forradalom és szabadságharc idején 2502 fő halt meg. A sortüzek közel háromszáz emberéletet követeltek. Lehetetlen megbecsülni, hogy ezen felül hány embert gyilkoltak meg a szovjet és a magyar rohamosztagok az utcákon a forradalmon leverését követő hetekben.
Bár eltérések vannak a különböző források között, de 1956 és 1962 között hozzávetően 22 ezer embert ítéltek hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre, és több mint 300 embert kivégeztek. Tízezren fölül volt az internáltak száma, s több mint 200 ezren menekültek el Magyarországról. Több tízezer embert „ellenforradalmi” vétségek miatt bocsátottak el munkahelyéről, tönkretették karrierjüket. Megfigyelésük az úgynevezett „puha diktatúra” alatt is tartott, egészen a rendszer bukásáig.
