Az anyákat köszöntjük, éppen úgy, mint amikor még Te is köztünk voltál, és a mosogatástól megkínzott kezedet törölgetted nagy buzgalommal, ha megálltam mögötted, és esetlenül nyújtottam a piacról hozott tulipán csokrot, valami olyat motyogva az orrom alatt: „Boldog anyák napját… Szóval, sok szeretettel”. Te pedig előbb elnevetted magad, aztán könny csillogott a szemedben, átöleltél, és már nyúltál is a csoki után.
Tudod, mióta elmentél, a világ nagyot változott. Magam sem igazodom el mindig a számítógépes, Internetes, fájlos, okos telefonos hétköznapokban. De azt látom: ha nem is képeslapot, de esemest küldenek anyák napjára, és ma már a Föld másik sarkából sem kerül semmibe, ha elektromos levélben köszöntik az anyjukat a lányok és a fiúk, akiknek olyan természetes, hogy tízezer kilométerre élnek az anyjuktól, mint nekünk volt, hogy húsz percet kellett buszoznom hozzád, ha az unokádat kézen fogva köszönteni indultalak.
Igen, az anyák napja nem változott. És az ember sem, aki a XXI. században is elsőként az anya szót selypíti ki a száján, és biztosra veszem, az anyjához száll a sóhaja, amikor meglátja azt a nagy fényes alagutat, amin már egy másik világba indul el. Hiába húzza le a kölyök zsebét mobiltelefon, ha térde esik az utcán, most is így sír fel: anyúúú… És anyut hívja a külföldi egyetemen végzett, nagyon képzett menedzser is, ha messzi földön, hazai ízre vágyva össze akar ütni egy krumplipaprikást.
A kamaszok persze most is durván szólnak vissza az anyjuknak, mert úgy érzik, fel kell végre építeni önálló világukat, és eszükbe sem jut az a köldökzsinór, ami az anyjukkal kötötte össze. Majd pár év múltán, az élet összes vizsgája előtt anyjukhoz bújnak, és tőlük várják az igen választ kérdésükre: „Ugye nem lesz semmi baj?”
És az anyák most is mosolygós mondatukkal kínálják az önbizalmat, a megértést, egyetlen mozdulatukban több a bátorítás, mint a pozitív gondolkodásról leírt százezernyi könyvben. Furcsa mód, ha cipekedni kell, most is száz ujjuk nő, ha főzni kell, valahogy megoldják egy időben a takarítást is, hogy aztán mosogatás után máris vasalhassanak – ahogy te is tetted.
És persze ilyenkor – látva a számítógép előtt gubbasztó, virtuális világba alámerülő, oly földi hívságokkal, mint a rendrakás, mit sem törődő gyermeküket – az ő szájukból is kipattan a káromkodássá formázott düh. Éppen úgy, mint a tiedből, amikor vasárnapi ebéd után, hónom alatt a labdával, meg sem álltam a legközelebbi focipályáig. Aztán csak legyintenek, és a mosoly, az anyai, semmihez sem hasonlítható mosoly máris ott hintázik az arcukon.
Ezt a mosolyt őrzöm én is, mint ahogy őrzi minden ember, aki elveszítette már az édesanyját. És ezzel a mosollyal éltek bennünk tovább, anyu, amíg csak…
De nem folytatom. Inkább arra kérlek: nézz le a szegedi Széchenyi térre, tudod, ahol minden vasárnap végigsétáltunk, és nézd a tulipánokat. Senki nem mondta ki, de azért minden szegedi tudja: ezek a csodás virágok nektek, csakis nektek, az anyák tiszteletére nyitják ki szirmaikat.
